Szatmári Est, 1913 (1. évfolyam, 1-28. szám)
1913-12-24 / 27. szám
é 16 magyar tanyák, omló és fekete kövér földek szálltak el, — lelkesen és elveszőn zendült meg Mária mögött a bűvös és merengő reggeli muzsika: Akkor gyere mikor mondom, csizmád sarka ne kopogjon ... Vágyón nézett ázott és ébredő szemébe a lánynak, kit e szomjas reggelen ünneplőn font körül a fojtott kívánság. Kis fehér karjára könyöklőn halgatta a gyönyörbeájult muzsikaszó udvarlását, simogatva pihent pillantása a férfi sugár termetén, aki hívón és követelőn állott előtte, hetyke és égő szavakat modott neki: — Szépen alszik a kisasszonyka, bár mindéiig vigyázhatnám az álmát. Két kis orcája kipirul, fehér kis keblecskéje úgy piheg, mint a riasztott galambé, de jó vóna a fejemet ráhajtani ... — De ugyan magasan tetszik hordani az orrát, kétszer is üzentettem pün- köst hajnalán, hogy erre járok, komoly szóm lenne hozzá. Éjfélbe’ már itt álltam a kert alatt, na ugyan leshettem a jöttét, de szép harmatos csillagos volt az éccaka . .. — Pedighát kár vót el nem jönni, mert tudom én, hogy mégis csak kedvel éngem a naccsádka, úgy beszélik a faluba a fejércselédek . . . — És hát énnálam nem is lenne rossz dolga, mert én a tenyeremen hordanám. De szeretném most megsimogatni a kis fehér kezét.. . Furcsa és beteg forróság öntötte el kábult fejét, rekedve súgta felé a mámoros és vágytól űzött szavakat: — Gyere velem Mariskám, kis szeretőm, az ölembe veszlek, úgy viszlek magammal, drága gyöngyöt fűzök fehér nyakadra, bársonyba-selyembe járatlak, ó gyere mán Mariskám, én kis szeretőm . .. így ingatta rá fejét módosán a leány : — Fekete hintón gyere, ezüstös szerszámmal négy parádés lovon. A kérő násznagyod jól megválasszad, igy ha jókedvemben leszek, tán elmegyek hozzád. Az ükapád kvártélymester volt Melotay brigádjában, az aranyos cipőmbe’ Lotha- ringi Ferenccel táncolt a dédanyám .. . Megemelte a lábát, melyet simulón fedett arannyal szőtt, ó selyemcipőcske, keskeny rozmarinlevél volt e kis láb, valamikor első szerelmek sejtésekor szerettünk volna ilyen lábak előtt térdelni. Mélyet hajolt és daccal összeütötte most bokáját a férfi, két nedves szem kisérte az útját, ahogy átlépett sietőn a .szegény bokrokon és felugrott magas bakjára. Nagyot cserditett a lovak füle mögé, robogva és rázón vitte el döccenő bricskája. Gyönyörű szép harmatcseppek ringtak a hajladozó fűszálakon, vándorfelhők rezgő uszályán csillámló napsugarak törtek át és ködlő aranyba fürösztötték a méla, fátyolos, öreg kertet. Az árokparton fancsalin bóbiskoltak álmos károlyi cigányok négyen. Idegenben. Bern, 1913 december. Mikor idejöttem, csodálatos évszak volt. Otthon hagytam a hulló falevelek hangulatos őszét, a liget kopaszodó fáit, a télivé váló őszi szél fütyülését. Még hallom, fülembe cseng a falevelek zizegése, a sárguló avar őszi bus melódiája. S amilyen sebességgel röpített be a gyorsvonat ebbe a kedves, szép országba, olyan hirtelen láttam körülöttem mindennek — szinte átmenet nélküli gyors megváltozását Igen, mikor idejöttem, csodálatos évszak volt. — Még a merész fantáziát is Szatmári Est meghaladó gyönyörű természeti kép tárult a szemek elé. A hegyek örökzöld fenyveseinek könnyű, friss, tavaszi illata kóválygott a levegőben. Még zöld volt minden: a fák, a bokrok. A háttérben az Alpok csupa hóval borítva. Téli keretbe foglalt tavasz. A nagy fehér hegyekből metsző északi szél süvít. Volt ebben a nagy ellentétben valami megnyugtató jóérzés. A contras- toknak ez az összecsendülő harmóniája különös erővel ragadta meg az embert. Azóta megváltozott a kép. Már hidegebb, kietlenebb^ színeit festette fel a tájra a természet. Es lassú, nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Fehér táj, december .... Rovom az utcát. Előttem csupa fényes, ragyogó kirakat. Innen látom: karácsonyra készülődnek. Nem merek jobban belemerülni a szemlélődésbe. Sok ember járkál s mindegyik — mintha ma különösebben — idegen volna nekem. Menekülök az emberek elől, népte- lenebb utcákra érek, átmegyek a folyón, itt már nem is jár senki. Könnyű, friss levegő csapja meg az arcom. Sötétedik Itt állok és nézem a város most kezdődő kivilágítását, az Aare kanyargósán futó esüst szalagját. A lemenő nap egy kis felhő mögül vörösen világítja meg a Jungfrau csoport havas tetőit. Cs\k bámulok és gyönyörködöm a remek szinhatásban. A sötét égből élesen emelkednek ki a hegyek lila shiluette-jei. Még mindig itt állok .... előttem a a folyó sötét tükre, belémeredek. Gondolataim messze szállnak.... Hűvösebb lesz, nagy hópelyhek kezdetiek szállingózni, egy könnyet törülök ki a szememből és — indulok vissza a város félé.... J. Sonata patljetique. Irta: Ratkovszky Vincze. Beethowen-futamokat játszott egy leány. Valahol, nem messze, barnára fakult, támlás foteuilben ültem énmagam, akinek lelkiállapotához mindig talál a félhomály és Beelhowen zenéje. — Szomorú resig- nátióval utálom magamat. Szemem kancsal és a képem vidám nevetéseket fakaszt, különösen a nők szétnyuló ajkain, mert fojtott keserűségek — miként törött békacombok inai — kajla vonalakba ráncigál- ták bőrömet. Pocsék, csúf vagyok s röviden : ábrázatom összhangzásban van kedélyvilágommal. Miként ragyavert zsen- dülő termés. Mély és keserítő dallamok röppentek fel a zongora húrjairól.- Balkarommal q térdemre könyököltem és két ujjamra — a hüvelyk és középső ujjra — fektettem fejemet, az orrcsontot fogva. A középre eső mutató-ujjat homlokomon húzogattam. És élveztem a zenét. Nem figyeltem, mit akar kihozni. Mellékes. Nem gondolkoztam. csak átengedtem magam a zene keltette csendes folyamatu, semmis áramlatoknak Közben a mutatóujjam homlokomon levő különös dudorodásokat érzékelt. Ez akkor érdekes volt. Elkezd’ m le-fel húzogatni másik két ujjamat is, amelyek az orrcsonton pihentek. — Mi ez? — Valami különöset tapasztaltam. S jól esett. Csendesen húzogattam két ujjam az orrcsontomon és a mutatóujjat homlokomon. Lassan széttágult az orrcsontot fogó két ujj és elfutottak a szemüreg alatt levő görbe csontokra is. Majd egyenletesen visszajöttek, és az előbbi helyen sétáltak. A zene kellemesen ringatott. Nyugodtan, monoton játszottak ujjaim az orrcsont és a homlok egybefutásánál. Lágyan, selymesen. És egyszerre nagy öröm szállott reám... Ez szép! Rajtam...és szép?...A két szemem között levő orrcsont és a ráhajló homlok. Az én csúf, ocsmány képemen ez a domborodásokkal és hajtással tele kis részlet: ez szép. Gyönyörű az orrcsont felső futama és a homlok közvetlenül ráhajló darabja. Ez szép, szép! ujjongtam magamban akaraíosan és gyermekesen, mert imádom; lelkesít, tüzesit a szép. Elkezdtem szeretni ronda ábrázatom e szép kis darabját. Mindjobban, fölötte- igen szerettem. Nem tudtam most betelni vele. Szerettem volna magam előtt látni. Szemtől-szembe a koponyámat. A saját koponyámat. Amint le van tisztítva bőrtől, hústól, minden szennytől és csillogó fehéren néz velem szembe az asztalról. Mint valami keleti, exotikus kincs. Próbáltam elképzelni: nincs fejem, — sötét vau és az asztalról, szemben az elvágott, butául vízszintesre vágott, csonka nyakammal szemben, — sötéj félhomályból kicsillanva néz rám az én fehér koponyám... Szerettem, nagyon szerettem azt a részt, ahol az orrcsont befut a homlokba. Gyönyörű! Feketéskék, mély üregek határolják az orrcsontot — és a reá domborodó homlok-rész széles, nagy terekbe lágyul el. Violás erezettel. — Ó, ó, bár ne lennék — fohászkodtam mély hallgatással. Szerettem volna már nem élni, hogy a fehér koponyám előtt bolyogó szellemként mindig, örökké gyönyörködhessem abban a szép részben, ami csillgó fenséggel hirdeti a szépet, s amit kimondhatatlan nagyon megszerettem. — Ámde, villant belém és keserűen elmosolyodtam ... igaz. Hiszen nem leszek... Igen. Egyszer meg fogok halni. — Mi lesz? Égyszerre csak (tam-tadramm...) nagy természetességgel meghalunk s én nem láthatom majd a koponyámat. Nem fogom szerethetni. És el fog veszni. — Mit kellene tennem? Hogyan mentsem meg majd a szeretetnek, mert szép és én nagyon szeretem. — Hát... mily különös is a halál... hát, hogyan is? — igen...hm, majd az akkori szeretőmnek hagyom. Hogy nézze néha és szeresse. Ünnepi virágot állítva mellé egynémely szombatos estéken. Bolondos és tisztelő kedvében. Végrendeleti- leg megtisztittatom : kifőzetem szép fehérre és neki ajándékozom: drapériák között elmélyült budoirjába, toilette-tükréhez. Persze-persze. (Tam-tadramm...) Minek is gondolkodik az ember. Hiszen hiábavaló és világos dolog: nem fogja megérteni. Hogyan is értené. És nem is fogja szeretni... Aljas nő! — zendült meg ekkor bennem nagy komolyan. Világéletem minden nőmegvetése és nőgyülölete, meg most támadt irigykedésem és bosszankodásom ebben a megfoutoltan nyálkás két szóban tömörült össze: aljas nő. És akkor feláltam és elmentem. Elsőrendű porosz szalon szenet azonnal szállítanak házhoz bármily mennyiségben Melchner Testvérek vaskereskedők, Szatmár. Telefon: 121. szám.
