Szatmári Est, 1913 (1. évfolyam, 1-28. szám)
1913-12-24 / 27. szám
14 Szatmári Est Nem utoljára láttuk egymást... Irta: Nagy Vince. Sötét éjszaka hazafelé lépkedtem gyéren világított utcákon. Sűrűn szitált a hó. Csend volt. A frissen esett puha hóban lépéseim zaj nélkül múltak el. Egyszer csak valaki a karomba fűzte karját. Nem szólt semmit. Én sem. Sejtettem, hogy valamelyik jóbarátom, valami tréfás fiú. Gyere pajtás — gondoltam, — jól esik, ha valaki, jóbarát, karomba kapaszkodva csendesen, némán sétál velem a nyugalmas, sötét éjszakában. Nem néztem rá. Tetszett állhatatos türelme s örültem is, hogy nem zavarja fecsegéssel a szivmelegitő csendet, ami a környékre reáborult. Érdekelt az ötlet, hogy valaki hozzám simulva sétál s nem tudom, ki az. Úgy voltam vele, hogy ha valamelyik utcasarkon kihúzza karját karomból és elhagy, nem néztem volna utána, vágytam kedves kis nyugtalanságot hagyni magamban, hogy utólag se tudjam meg, ki volt titkos kísérőm. Ám nem tért el, nem hagyott magamra. Mentünk-mentünk szépen, puhán, csendesen, mintha kibontott tolipárnákon járnánk. Amikor egy égve felejtett lámpa alatt elhaladtunk, akkor láttam csak emberem árnyékát, amint széles törpéből, cilinderes karcsú óriássá nyúlt ki lábaink előtt a fehér havon. Lakásom elé értünk. Sötét volt. Amint most már kapum előtt szembefordultam kísérőmmel, csak körvonalait tudtam kitapogatni szemeimmel. Arcából semmit sem láttam. Még most sem szólalt meg egyikünk se. De biztos voltam benne, hogy nem tévedtünk: ő felismert engem, úgy csatlakozott hozzám; nekem sem lehet kétségem afelől, hogy egyik jóbarátom áll szemben velem. Kinyitottam az ajtót és hátraszóltam: — Na, nem jösz be egy pohár cointreau-ra? Sötét alakja meghajolt s a kinyiló kapun az én árnyemberem szó nélkül belépett előttem. Én utána. Nem várta meg, hogy elébe menjek és kalauzoljam. Ő ment elől, mint aki jól ismeri a járást. Lámpagyujtás nélkül mentünk át az előszobán.. Dolgozószobámba az ablakon gyéren bevilágított a mellék-utcáról egy villamosláng. Ledobtuk kabátjainkat. Én a falhoz léptem, hogy felpattintsam a luster néhány lángját, de ő megfogta kezemet és ennyit mondott: — Jobb igy. A hangjáról sem ismertem fel. De igaza van, véltem magam is. Egy cigarettát elszívni s egy pohárka szeszt lassan megszopogatni, kellemesebb ebben a tompa félhomályban. Anélkül, hogy kínáltam volna, kihalászott egy cigarettát a kis indiai rézdobozból, azután a faliszekrényhez ment, felnyitotta egyik szárnyát, cointreau-s üveget és két poharat vett ki, azzal belevetette magát egy foteuille-be. — Örülök, hogy annyira itthon érzed magad nálam, — törtem meg végre a nagy hallgatást. ő csak a fejével intett és nagyot szippantott cigarettjén. Most egy pillanatra tisztán láttam profilját. És végigfutott hátamon hideg. Egy idegen ember ül a szobámban. Ez kisért haza. Ismeri lakásom minden zugát. A legnagyobb agymegfeszitéssel sem tudtam ezt az arcéit elhelyezni ismerőseim lelkialbumában. Egész testem remegett. És nem mertem felgyújtani a csillárt. Féltem megvilágítani a megdöbbentő valóságot. A sötéthez hajló homályban inkább kezdtem remélni, hogy tévedek, nem jól láttam arcát s más nem lehet, csak régi ismerős, akinek plasztronja rózsaszínű fehérséggel itt világit a félsötétben. Éreztem, hogy remeg a hangom, amikor megkérdeztem: — Mikor voltál itt utoljára? — Most vagyok először. A revolveremhez nyúltam. O meg se mozdult. Azután ismét szippantott és igy szólt: — De remélem, ezután gyakrabban látjuk egymást. Fel akartam állani, lámpát gyújtani, csengetni, reárohanni, bele lőnni. Mindent akartam, vagyis azt sem tudtam, mit akarok, csak azt éreztem, hogy moccanni sem bírok, kezem reádermedt a revolver agyára. Kipillantottam az utcára, egy embert láttam elsietni a lámpa alatt. Ez meggyőzött róla, hogy fizikailag érzékelem a dolgokat. — Honnan is ismerjük egymást ? — kérdeztem bizonytalanul. — Ne bolondozz, hát nem emlékeznél? És lassan, a mondatokat valósággal szétszaggatva, beszélni kezdett. Közben- kőzben hörpiutett a pohárból és ahol a legizgatottabban vártam szájából a következő szót, éppen ott nagy szüneteket tartott és mélyeket szívott a cigarettából. — Igaz, — mondta, — mikor legelőször találkoztunk, még kis fiú voltál. Gondolom, negyedik gimnázista. De már azelőtt is hallottál rólam. Találkozni többször találkoztunk. Persze nem könnyen ismersz meg, mert mindig más ruhában láttál. Legelőször, — emlékezz csak vissza — édesapád temetésekor papi ruhában, fehér karingben voltam és kis csillogó szemedben bámulva hallgatták a könycseppek, hogy milyen szép, mély hangon éneklem a szivrehaló »Circum dederunL-ot. Másodszor... másodszor már komolyabb volt az eset. Hisz, mikor az apád meghalt, még olyan gyermek voltál, hogy alig tudtad, mi történik. Csak annyit tudtál, hogy az apád nincs többé, elvitték hazulról és nem hozzák soha vissza. De közelebbről nem láttál semmit. Meg kellett tanulnod a dolgokat, a dolgok velejét. Ezért volt az, alig egy esztendeje, hogy ismét összekerültem veled. — Tölts csak közben kérlek. — Tudod: ott a rákóczi-uti szállodában. Amikor, igen, jól emlékezel, szállodai portás voltam és veled együtt törtem be a 63-as szoba ajtaját, ahol a földön feküdt testvérbátyád, egy szemrevaló kis pisztolyt szorongatva a kezében. Emlékezel, mi?... Jöttek a mentők, én is segítettem. Vittük a kórházba. Jöttek az orvosok. Egy, kettő, sok. Fiatal, öreg. Okosak, tudósok. Én csak mosolyogtam. Tudtam, hogy nem tudnak semmit se segíteni. Ők ugyan nem fognak ki azon a kis kemény ólompontocskán. Csakugyan úgy is volt. Azután megint nem láttál egy darabig. De én már akkor megkedveltelek. Láttam, hogy mi meg tudjuk érteni egymást. Hogy le az én emberem vagy, én meg a tiéd. Most már rövidesen újra felkerestelek, egymásután kétszer is. Szegény jó öcsédet temettük el. Ugyan? Nem jut eszedbe? Hisz ott állottam az ágya lábánál. A háziorvos voltam. És mikor te kétségbeesve könyörögni kezdtél, hogy mentsem meg, mert gyönge édesanyád nem fogja kibírni a kettős csapást: néhány hónap alatt két szép felnőtt fiát elveszteni és amikor láttam, hogy nem bírsz uralkodni magadon és nincs erőd lezárni a magad kezével az elaludni akaró fiú szemeit, akkor megsajnáltalak téged is, őt is, magam léptem oda hozzá és lefogtam szemeit. Ezek után azt hiszem, magad sem tartod különösnek, hogy ügyeltem rátok s amikor elvitted beteg édesanyádat a tengerre gyógyulni, én már folyton körülöttetek őrködtem, a vonaton, a szállodákban, a hajón, a szanatóriumban. Nem haragszom, hogy nem tudsz róla. Látom, nem vagy éles szemű. Persze, hol vasúti kalauznak, hol szobapincérnek, majd hajóskapitánynak, majd meg fehérkötényes ápolónénak voltam öltözve. Ahogy éppen a szükség hozta. És ott a szép Quarnero partján, a sok ciprus és olajfa között, az üde tengerre nyíló szobában én oltottam el azon a májusi hajnalon a gyertyátokat, amikor már úgyis bederengett a nyitott ablakon a vízből felbukó nap tétova sugara és mikor már úgysem volt szüksége annak a jó asszonynak arra a kis gyertyafényre. Elpihent ő is örökre. — A szobaleány voltam. Nyitott szájjal kapkodtam a levegőt ezalatt az elbeszélés alatt és a szivem annyira vert, hogy szinte túlzajongta vendégem monoton hangját. Felállott és ablakhoz sétált. A külső lámpafény rávilágított arcára s frakkos alakjára. Megfeszített figyelemmel kémleltem vonásait. Az volt. A pap, a háziorvos, a portás, a szobalány. És még több. Olyan arc, amelyet sokszor kellett látnom, amely- lyel sokszor találkoztam itt-ott, amelyet önkéntelenül ismerősként köszöntöttem volna, ha valahol szembejön velem. Mint azokat az embereket szoktuk köszönteni, akik felől biztosak vagyunk, hogy ismerősünk, de nem tudjuk, kicsoda és honnan ismerjük. Hát ő volt. Mindig ő. És most itt van. Karonfogott és haza kisért. Itt van nálam. Mit akarhat? Jaj, mit akarhat? Szódarabok jöttek az ajkamra. Kerékbe tört szavak, kérdés nyögdécselt ki belőlem, hogy minek köszönhetem a szerencsét ? — Meg akartalak látogatni. Ne ijedj meg. Te még ráérsz, maradhatsz. Fel foglak többször is keresni, mert jóakaród, barátod vagyok. Mennél többet látsz, mennél többször találkozol velem, annál inkább hozzám fogsz szokni, nem félsz tőlem. Megszeretsz, nyugodtan, bizalommal vársz
