Szatmár, 1911 (37. évfolyam, 1-48. szám)

1911-04-23 / 17. szám

XXXVii évfolyam

17-ik szám.

Szatmár, 1911. április 23.

(GAZDÁK LAPJA)

TÁRSADALMI-, GAZDASÁGI- ÉS SZÉPIRODALMI HETI LAP.

ELŐFIZETÉSI AR :

Helyben : Vidéken :

Egész évre 4 kor. Egész évre 8 kor.

Egyes szám ára IO fillér.

Hu svét alatt.

(K. J.) Akkor, midőn a keresztény világ a vallásban, a vallásnak, a hitnek emberi észszel fel nem fogható magasztosságában keresi örömét, boldogságát, megnyugvását, akkor elszorul az ember szive azon sok erkölcstelen viselkedés, cselekedet és tett láttára, amelyeket lépten-nyomorm^mó- dunkban áll látni, szemlélni. Szomorúság vesz rajtunk hatalmat és bün- hődéséért, büntetéséért sóvárgunk azon elfajult erkölcstelen teremtéseknek, akik nem a lélek épülésére, hanem gáládul a test szenvedélyeinek kielégítésére használják a szünnapot, amely az ünnep fényével és törvénybe iktatott tekintélyével jár.

Ünnep fénye . . . ? Törvény tekintélye . . . ? Üres, elavult szavak. Hisz nemcsak ezt, hanem a jó érzést is lábbal tiporják, amikor — különösen az iparos osztály nagy része - munkájukat a husvét első napjának délelőttjén fejezik be.

Nem is akarnak előbb kész lenni dolgukkal, mert hát a délelőttöt is csak el kell valamivel tölteni. Csapszékekben ülni ilyenkor nem szokás,

Viszontlátás.

Irta : Medák Ilona.

Ha a Magyarhonból jövő hajó kikötött, az olasz parton mindig találkoztak.

A lány: Giója már várta a hajót, mikor az még pár száz lépésre a parttól hasította a hullámokat.

Róbert, a deli magyar tegerész is ilyenkor messzelátóján kémlelte a partot, vajh’ ott van-é a lány.

így estenként aztán hosszasan elsétáltak a parton. A fiú lázasan, szenvedélyesen beszélt, úgy, ahogy a lángoló szive diktálta. A tüzes- vérü olasz leány szótlanul hallgatta. A fiúnak minden kiejtett szava szentség volt előtte, ha az beszélt, leikével szinte beleveszett a szavaiba.

Olykor-olykor szótlanul mentek egymás mellett. A fiú tervezgetett magában. Maga elé idézte a boldog percet, mikor végre visszatérhet a tengerről az ő csöndes kis

Szerkesztőség és riadóhivaial:

Deák-tér 3. íz-m.

falujába, mikor művelheti a földjét, amely | most parlag in hever, inig ő a távol tengeren katonáskodik.

De letelik majd az idő és akkor visszatér. de nem egyedül . . .

Szinte áhítattal emelte szemeit a lányra ilyenkor.

A lány barna arcába halvány pir szökött a tekintet alatt.

Mindkettőjük szive ujjongott a boldogságtól. Úgy érezték, hogy szárnyuk nőtt, s hogy repülnek a végtelenben a mérhetetlen tenger felett egy tündér világ jfelé, hol csak ők járnak ketten.

Egy este leültek a parton. A távol sötétségbe vesző tengeren itt is, ott is ki- gyult egy fénypont, a kikötő zaja alig hatott el hozzájuk.

Ábrándozva néztek a tengerre. A lány lelke messze járt a fiú tengeren túli honában. Úgy vágyott oda, úgy húzta valami. Majd rávetette szemeit a fiúra kérőn, s az megértette . . .

Mindfinn-» ű d'i»k a kiadóhivatalban fnetaniMk Megjelenik minden vasárnap.

Elkezdett beszélni a honáról. Halkam lágyan beszélt. Arca mindjobban és jobban kipirult, hangja erősebb magasztosabb lett.

A lány áhítattal hallgatta. A tenger mélyibe nézett, s úgy tűnt neki, hogy a fiú egy mennyországról, egy túlvilágról beszél.

A fiú látta a lány merengését, elhallgatott kissé.

Majd beszélni kezdett ismét. Beszélni egy népről; a magyarnépről, beszélni kezdett a nyelvről, melyet az ő nemzete beszél.

Amig beszélt, a lány arcára is a lelkesedés pírja szállt, s szemében titokzatos, láng lobogott fel.

Egyszerre tünedezai kezdtek a csillagok, s egyre erössebb és erőssebb dörgés zavarta meg a csöndet. A villámok mind sűrűbben hasították át a felhőket s a tenger vészesen morajlani kezdett.

Nyomasztó hangulat ülte meg sziveiket.

Válniok kellett, a hajó indult.

Olyna szívszorongva búcsúztak el,

templomba menni pedig nem felvilágosult emberhez illő. A korcsmákat látogatni úgy is van elég idő áelután, meg az ünnep másodnapjának egész folyamán. Igen, ez arra való idő. ügy sem szabad -dolgozni, mert formaliter tiltja a törvény, de nem az Isten. Hát kiélvezik magukat. Keservesen összegyűjtött garasaikat ilyenkor dorbézol- ják el. Mulatnak, ordítanak, úsznak a kéjben, csak azért, mert ez igy szokás, meg alkalom is van rá.

Elborzad a jó érzésű járó-kelő a korcsmák és pálinka mérések tultö- möttségén. Megrázkódik a tisztességes érzékű ember azon fertelmes szavak hallattára, amelyeket nemcsak a korcsmák és lebujok közelében, hanem utón útfélen kénytelen eltűrni az utálatos, részeg, dülöngő, embernek csúfolt, mozgó szemétdomb szájából. Pirul a koros férfi a fajtalan beszédek undorító ocsmányságain, melyeket serdülő leányainknak is halla- niok kell. Es megrendül a vallásos ember, hogy áll a világ, s nem omlik össze ez a bűnnel terhelt sárteke a káromkodó szavak és emberi férgek undok súlya alatt.

Szomorú tény és igaz valóság ez. De hát ennek igy kell lenni, mert a XX. században vagyunk, a haladás korszakát éljük és cultur nemzetnek neveznek bennünket. Az alsóbb nép- osztály is felvilágosult, mert kiképezték a szocialista gyűléseken. A vallás előtte nem szent dolog, az csak együgyüeknek és öregeknek való. A templombajárás a papok és vénasszonyok dolga. Istent káromolni szabad, azt nem tiltja senki.

Elszomorító dolog biz az, ha azt nevezzük cultur állapotnak és a fejlődés utján való haladásnak, hogy a pihenésre és a hálaadásra rendelt hetedik napot bűnös szenvedélyeink kielégítésére íordítjuk, de sokkal inkább kárhozatos, ha ugyanazt tesszük a hit évfordulójának fényes ünnepén. Bünösebbek az első emberpárt elcsábító kígyónál, akik erre alkalmat adnak és példát szolgáltatnak az alsóbb néposztálynak.

S a hatóság , . . ? Mindezeket tétlenül nézi, nem lát benne büntetendő cselekményt, mert a káromkodás és dorbézolásra nincs paragrafus. Legfeljebb annyiban avatkozik bele, hogy

i^ii TIT