Szatmár, 1911 (37. évfolyam, 1-48. szám)
1911-06-04 / 23. szám
XXXVII évfolyam / 23-ik szám. Szatmár, 1911. juniu* 4 (GAZDÁK LAPJA.) TÁRSADALMI-, GAZDASÁGI- ÉS SZÉPIRODALMI HETI LAP. ELŐFIZETÉSI AR : Helyben : Vidéken : Egész évre 4 kor. Egész évre 6 kor. Egyes szám ára 10 fillér: Szerkesztőség és kiadóhivatal Deák-tér 3. szám. Mindeme n ű dijak a kiadóhivatalban fizetendők Megjelenik minden vasárnap. Pünkösd napján. Irta : Bállá Gyula. Az emberi élet a természetnek egyik rapsodikus tünete, mely mindenben variátiót lát és minden variátióban vonatkozást keres. Ha valami dolog történik, önkéntelenül megáll lelkünk az esemény előtt s valami összekötő kapcsot keresünk köztünk és az esemény között. És ez csöppet sem különös vonás, ez az emberi [életnek egészen természetes folyománya. Ma, amikor Pünkösd van és talán amúgy is forró vérü júniusi nap, lehetetlen, hogy meg ne álljunk és ne keressünk valami vonatkozást önmagunk és e melegvérű júniusi nap között. Némelyeket talán kedves emlék fűz e naphoz s abban leli a vonatkoztatást. Mások örvendenek e napnak csak azért, mert munkaszünetet jelent. Ismét mások már vallási kérdéseket érintenek. Én nem tudom, voltaképpen mi ez a nap. Örömnap, ünnepnap-e ? Nem tudom, — de érzem, hogy ezen a napon önkéntelenül kettős táborát kell látnom az emberiségnek. Az egyikben ott látom mindjárt az első 3000 jeruzsálemi férfiút, kik a keresztséget a Szentlélek eljövetele napján veszik föl s megalkotják az első keresztyén egyházat. A másik táborban öreg, száraz, csontos, tudományos arcokat látok, emésztve szellemüket valami repülő szörny megalkotásán, nem is sejtve, hogy munkájuk megvalósuláshoz csak egy húsz század múlva jut. Amabban a táborban látok kies, virágzó, békés falvakat; érzem a szellő gyönge fuvalmát, hallom az este lágy, mélatelt harangszavát s fülemig eljut a lelket nyugtató, kedves zsolozsma. Emebben a táborban a nap mintha > " ' rr véresen áldozna le. A mező is olyan piros, mintha vér folyna rajta. Virágzó falvak helyett sötét, kormos kőfalak merednek szemeim elé, fülemet valami misztikus zür-zavar háborgatja s velőmig elhat dúló csatáknak rémes jaj szava. Ott -— a másik táborban — vidám karavánokat látok vándorolni faluról- falura. A férfi szeretve húzódik kedvese mellé, a férj meleg szívvel fogyasztja vacsoráját hitvese oldalán. Csupa szeretet, csupa értelem az egész karaván-társadalom. Emitt gépek, óriási vasalkotmányok rohannak tovább vágtatva, prüszögve s tele zsuffolva emberekkel. Mogorva, kétségbeejtő, ijjesztő arcok mind. Sápadt szemük, beesett képük gyűlölettől áthatva tekint ki a vasalkotmány ablakain, olyan mindegyik, mintha valamennyi újból születni óhajtana, hogy tovább marhassa társait . . . És látom még azután tovább is, távolabb is az emberiség e kettős táborát. Az egyikben folytonos öröm, a másikban örökös nyomor. Az egyikben föltétien bizalom egy magasabb Mindenhatósághoz, a másikban hiú kételkedés és kevély megtagadás. Az egyik mintha talán ünnepelné ezt a napot, a másik pedig mintha valami homályosan kivehető, távoli keresztre- feszitést tapsolna meg. — így látom ... És amint lelkem igy elmerül az emberiség e kettős táborán, aggódva, sejtve, félve kérdezem : Ti is igy látjátok-é azt emberek ? ! Szenvedések tenger halmán át. Szenvedések tenger halmán át, Hosszú, hosszú bolyongás után, Visszatérve kicsiny falumba, Mit meséljek neked jó anyám ? Mit mondjak akkor, évek után, Ha majd az égő anya-kebel, Újból, mint rég — bölcsős koromban — Szeretve, forrón átal ölel ? Ha majd vártok kicsiny kapuban Libériás, hatalmas urat S jő helyébe egy szürke vándor, Sötéten, némán és hallgatag. Mit mondjak, ha majd az ősi Mord Kis gazdáját meg nem ismerve, Hogy letépje, őrülten rohan S rávadul a várt idegenre. Elmondjam-e, hogy sokat látta*, Hogy töri nyelvem hét népnek nyelvét, Hogy volt, mikor kőlapon háltam S nyertem érette koldus kegyét ? Nem, nem... Csak egy mesét mondok el, Mesét — anyám — mi valóra vált: Hogy volt egy ifjú, ki egy lányért — Megtalálni hét világba járt. Bállá Gyula. Hogy hogyan lettem én „újságíró — munkatárssá ?“ Hát ügy történt, mikép' a „Szatmár“- nak ügybuzgó szerkesztői, nevezetesen Kovács Jenő, meg Berki Géza, kedves úri barátaim, immár elevenné élesztvén e (bizony már-már halódásnak indult) fenttisztelt „Szatmár“ czimü lapot: elhatátozták, hogy egy munkatársat, t. i. holmi ujságiró-félét keresnek maguk mellé. Elindultanak tehát, a jó fiuk, a h e- lyi tehetséges Írók vadon rengetegébe, a kívánt munkatársat föltalálni, fölfedezni. Hát, amint mennek, mendegélnek, nagyban keresgélnek: egyszerre csak — Uramtia, — hirtelen idebukkannak énreám, már mint nyomdafestékes múltú egyénre. S ekképpen rámfogván az ű. n. „i r ó i hírneve t,“ -- hopp! — csakhamar megkörnyékeznek vala ; s legott haza is czipeltek magukhoz, a „Szatmár“ szerkesztőségébe. Aholott aztán nyilvános híresztelések közepette fölcsaptak engem jó tehetetlent, t e- hetséges munkatársukká. Sőt még kedves haszontaiansággal azt is elhireszr telték rólam, hogyhát én volnék az a bizonyos, aki már egyszer egy egész kötetre való (nem kötélre való ?!) verseket is kiadattam. Eszerint, — óh nyájas olvasó, — én mostan már valóságos újságíró-munkatárs vagyok! Igenis !! Eszembe jút nékem erre az esetre egy (kissé fura) paraszti mese. Elmondom tehát. Hogy hadd magyarázza ki belőle kiki
