Szatmár, 1910 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-18 / 51. szám
XXXVI évfolyam öl ik szám. Szatmár, I9!0. dec. 18. O TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETI LAP. A. ELÖí'IZETESI AI Helyben : Egész évre 4 kor. Egész\ évre 6 kor. \ Egyes szám ára 10 fillér. T Vidéken : QP. V 11' Szerkesztőség és kiadóhivatal: Deák-tér 3. szám. Mindemi-i ű dijak a kiadéhivatalbnn fizetőn dók. Megjelenik minden vasárnap. Sohse halunk meg i Agráriusok és merkantilisták nagy hévvel és kitartással veszekszenek az élelmiszerek drágasága miatt. A két párt végeredményesen nem tudott még megállapodni abban, hogy melyikük való a pokolra; vájjon a földesurak szakszervezete-e. amely nagy befolyásával kivitte, hogy Magyarországba nem lehet óló, vagy vágott jószágot behozni a tenyésztő államokból, vagy a kereskedelein-e, amely a sok kézen való közvetítéssel okozza állítólag a nagy áremelkedést ? A vitának aligha lesz kibékítő vége. Mert hiszen ha fényes készültségit szónokok megingathatatlan okokkal mutatják is ki, hogy az agráriusok a sajat zsebük javára éheztetik az országot s a merkantilisták kőnyörfi- letből szintén nem hajlandók lemondani a maguk hasznáról: ebből a fogyasztó közönség még nem lakik jól olcsó marhahússal. Nagy urak az agráriusok s nem fogják megengedni a behozatalt Szerbiából és Romániából. De a merkantilisták sem bolondok, hogy mikor nagyobb a drágaság, hát ők mondjanak le a haszonról. A lárma után szomorú sivatagban képzelhetné magát az ember, ahol kopí halnia kell mindenkinek, aki nem mil- 1 Hornos. — S lám ez a sivatag mégsem olyan nagyon szomorú ! A vendéglősöknek, kávéházasoknak nincs komoly okuk a panaszra s ma sem keseregnek jóban, mint ahogy egy mesterségében járatos, valamire való vendéglősnek mindenkor panaszkodnia illik. A színházaknak, mulatóhelyeknek megvan a maguk rendes közönsége. Aztán, ha figyelemmel kisérjük a már most reklámozott bálokat, lesz az idén olyan farsang, amely pazar vigasságban legalább is vetekszik majd az előző évekével. Ha meg volna, pontos, megbízható statisztika a pezsgőfogyasztásról, kitűnnék, hogy a hushiány miatt megkinzott polgárok gyomor- idegzsongitonak fokozott mértékben isz- szák a pezsgőt. Mert a pezsgőbor- gyárosok egyre jobban lendülnek, a .gyárak folyton szaporodnak, Hát most már hol a nyomasztó drágaság ? Pedig kétségkívül megvan. De mi azért mégis jól élünk, ha másból nem, hát adósságból. Mert nemcsak a pezsgőgyárak, hanem a bankegyesületek mint szövetkezetek és az uzsoraiparosok is nagyon lendülnek. Az úgynevezett fixfizetésü, magántisztviselők, hivatalnokok, katonatisztek nem mondanak le a drágaság miatt sem a vendéglőről, sem a szinházról, sem a szilveszteri nagy mulatságról sem a bálokról. S ebben például a bár fixfizetésü. de egyébként családos, lányos magántisztviselőnek van is nemi igaza. Mert ha a fizetése az a szilárd, fix-pont is, amely az áremelkedések folytonos zűrzavarában nyugalmasan megtartja a változatlanságát: a kedves nejét s főképpen kedves leányát nem lehet egyszerűen a lakásában zárnia, vagy legföljebb néha napján megkorzóztatnia. Ha a levesnek való marhahúsnak egy korona nyolcvan fillér az ára, a bájos hajadonnak azért férjhezmenés okából mutatkoznia kell, nem csupán a korzón. hanem a bálokon is. Csakhogy nálunk tulságba megy a mulatság, még ha nem is olyan önzetlen az inditóoka, mint hogy : férjhez adjuk a lányunkat, — már amennyire önzetlen ez a motívum. S bizony nagyon sok polgári, vagy munkáscsaládban is inkább lemondanak a szükséges, jó táplálkozásról, csakhogy több teljék szórakozásra. Mert mulatni kell, minden poklokon keresztül. A táncteremben megfeledkezik az ember a drágaságról, Nem jut senkinek az eszébe az sem, hogy a báli költségekért legalább egyszer jóllakhatott volna hússal. A hangok. Könyes napok.-Sötétben járok nehéz, nagy utat! Drain ! nélküled nincs szabadulás ; Könyem törölni ember nem tudja, Te kívüled már nem segíthet más ! Valami kínos, ősi nagy átok Vergődő lelkem lekötve tartja ; Bilincsét törni róla nem tudom, Uram elveszek ! könyörülj rajta ! Erőm felett óh ne büntess engem, Könyem kiszárad, sírni nem tudok; Nagy Golgothámat régóta járom, Uram kegyelmezz ! hisz’ „Ember“ vagyok ! Nyögök mint t galamb, s keresztem súlyát Tovább hordozni nincs már több erőm Nehéz órámban Uram el ne hagyj! Uram irgalmazz! légy védelmezőm ! Debrecen, 1910. december 15. Hajdú Árpád. Ködben. 1 Már napok óta fáradhatatlanul szitált J az eső. Az egész város egyetlen sártengert képezett s bizony, akinek nem volt épen muszáj ki sem mozdult jól fütött lakásából. A köd a földön úszott s úgy vonszolta maga után az utca sarát, mint az estélyi öltözékben pompázó szép asszony uszáját. Igazi novemberi idő, ahogy azt még a régi érzelgős költők, szomorú verseikben elképzelték, a borongós hangulat szinte reánehezedett az emberek mellére s úgy elszomorította még a legvidámabb kedvű bohém ficzkót is, hogy napokig egyetlen kacajt nem halottunk, a lumpok közismert asztalánál. Domonkos egykedvűen, mondhatnók lehangoltan bandukolt a sáros utcákon, Ment előre, mert dolga úgy kívánta, de annélkül, hogy orránál tovább bárkit is észre vett volna. Szinte beléütközött Lázitsba, aki épen az ellenkező irányból szakadt beléje. — Hahó vaksi. Hát keresztül akarsz gázolni rajtam volt a barátságos megszólítás. Domonkos, mint megtorpant bika megállt s örömmel üdvözölte rég nem látott jó barátját. — Adj. Isten Lázits, hát téged micsoda rósz szelő sodort ebbe a sárrengetegbe ? Ha belém nem gázolsz, — Isten az Atyám észre se vettelek volna. — Azt magam is látom, még esküdni se kell reá. De hát persze nem csodálom, a boldogság sok embernek vette el már a látását, hát még neked, ki amúgy is gyenge lábon álltái mindenkor az emberek meglátásában. — A boldogság ! — sóhajtott nagyot Domonkos. Az bizony most nagy rossz viszonyban van velem. Messziről ha meglát, úgy elkerül, hogy még színét sem látom, — Hogyan barátocskám, máris, hiszen alig egy-két hónapja lehet, hogy végre magdévá tehetted azt, ki után oly hosszú időkön átepedtél, akiért küzködtél, dolgoztál, hogy valami nagyot elérhes s már is megbántad cselekedeted.
