Szatmár, 1910 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1910-08-07 / 32. szám

FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS HETI LAP.

ELŐFIZETÉSI ÁB :

Helyben : Vidéken :

Egész évre 4 kor. Egész évre 6 kor.

Egyes szám ára !0 fillér.

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

Deák-tér 3. szám.

Miudeniini'ű dijak a kiadóhivatalban furtendők Megjelenik minden vasárnap.

Rendelet.

„Egyes lapok különböző rangú postatisztviselőkkel intervjukat közölnek, a melyek alkalmasak arra, hogy bombaként hatva, a személyzet higgadt elemeiben is szitják az elégedetlenség tüzét, föllázitsák a törvényes rend ellen és őket oly országos kérdések tárgyalására ösztökéljék, amelyek a személyzet szellemi ingerenciáját messze felülmúlják. Felhívom tehát a hivatalfőnököket, hogy ne folytassanak trucpolitikát, hanem a személyzet körében tapasztalt legcsekélyebb mozgalomról azonnal tegyenek jelentést. Jelen rendeletem a személyzettel aláirás céljából közlendő.“

Elrendelte pedig mindezeket Siket Traján nagyváradi posta-igazgató ur, azon ok miatt, mert Molnár József levélhordó ismeretes tragédiájával kapcsolatban több posta tisztviselő nyilatkozott a hírlapokban.

Posta Igazgató ur kérem tetszik azt tudni, hogy az ön alantosainak legnagyobb része anatómiai csoda, mert nem a szájuk, hanem a gyomruk ordít, még pedig úgy ordít, hogy azt semmiféle tapintatos, vagy tapintatlan rendelettel elhallgatíatni nem lehet és úgy látszik annyira ordít, hogy még a tekintetes Posta Igazgatóság is meghallja.

Ez pedig kérem csúnya, nagyon csúnya dolog. Mert ha ezt odafönn (nem az égben) nem hallanák meg, mi laikusok azt hinnők, hogy haluci- nálunk, hogy a postások gyomra nem kiabál és a Molnár-féle esetet hamarosan elfelejtenők. így azonban nem tudjuk ezt megtenni, mert a mi fülünk az önöké után igazodik, csakhogy mig önök hallgatnak, mi hallunk és mondhatom nagyon furcsa dolgokat hallunk és még égrekiáltóbbakat látunk.

Látunk öt gyermekes család apákat 66 korona fizetésből kínlódni, nyomorogni és az éhségtől gyilkolni és látunk — bár ez inkább másoknak szól — milliókat költeni alkotmányos cudarságokra és szégyeljük bár, de látnunk kellett ezt a rendeletet is.

Alapjában véve szép dolog ez a rendelet, mintha valami szigorú spártai törvényhozó készítette volna : „Minden postásnak kötelessége szótlanul éhen halni.“

Röviden annyi van ebben a rendeletben, amely rendelet „a személyzettel aláirás végett közlendő.“

Vajon ez az utolsó passus mit jelent ?

Hiszen ha ez a rendelet rendeletnek készült, akkor az is lesz, ha nem írják is alá az alkalmazottak, vagy talán ez a pár sor a rendelet hátulütője. Ha valamelyik postatisztviselő aláírása dacára sem tudná elhallgattatni a gyomra ordítását, annak majd az aláírását dörgölik az orra alá.

Ez a rendelet nemcsak a fejétől, de a talpától is bűzlik.

Ami pedig a rendelet azt a részét illeti: „Felhívom tehát a hivatalfőnö- nököket, hogy ne folytassanak struc- politikát“ én őszintén megvallva nem értem, de egy magyarázatát tudnám adni. A struc mikor számum közeledik bedugja fejét a homokba s azt í gondolva, ha ő nem látja a vihart, az sem veszi észre őt, elpusztul.

Nem gondolnám, hogy ez az értelme a rendelet e részének, de ha igen, úgy tanácsos lesz a rendeletet visszavonni s ráparancsolni a hivatalfőnökökre, hogy ezentúl struc-politikát folytassanak, mert igy talán sikerül majd a postásoknak az Igazgatóság legnagyobb örömére, megtanulni azt, hogyan szoktak szótlanul éhen halni.

Zsürger Imre.

Midőn leszáll a nap.

Midőn leszáll a nap,

S vérpiros sugára,

Lassan, haldokolva Búcsút int a tájra :

Eszembe jut régi,

Gyermekkoii álmom,

Álmom, — csalódásom.

Beh szép is volt akkor,

Beh szép volt az élet, . . .

Vig, csapongó lelkem Szűz örömben égett . . . Csillagot kerestem,

Csillagot találtam Szép tündérországban.

De a tündérhonra Ráborult az éjjel, . . .

Csillagom lehúllott Bús, halódó fénnyel;

A szivem elárvúlt

És mi lett belőle ? !

.... Álmok temetője . . .

sasi Nagy Lajos.

Eladó a deres.

Irta: Berki G4za.

Hát inkább eladja a derest.

Most is lömötöl az istállóban. Készíti a vásárra. Még elég jó húsban van, Három százas bankót megkap érte. Annyit megér. Alább nem adja. Inkább pusztuljon el éhen.

Kivezeti az istálló elé. Körüljáratja az udvaron. Mintha bucsáztatná. Beszél hozzá. Közben figyelmesen vizsgálgatja.

Felül reá. Büszkén, délcegen. Mint egykor — régen. Mikor még a párja is megvolt.

így megy végig a falun. A város felé.

Az emberek utanna néznek. Némelyikük a

fejét csóválja.

— Kar, kár érte — mondogatják.

De « ezt nem hallja. Megsarkantyuzza a lovát a csizma sarkával s vágtat a poros országúton. Nem lát, nem hall semmit.

Csak a város, a Ivásár zaja téríti magához.

Hamarosan akad vevő. Csinos jószág kelendő. Yizsgálgatják a fogát. Nem állhatja meg szó nélkül.

Öt éves az uram. Magam nevelése. Mérget vehet rá az ur. Nem akarom én becsapni az urat, Nem vagyok én kupec.

Hiába csititák, hogy meg úgy, ez igy szokás.

Rossz szokás. — mondja epésen.

— Hát aztán miért adja el. ?

Mert köll a pénz ; — felel kurtán.I

— Hát aztán, mi volna az ára. ? Három százas, egy rézkrajcárral sem

kevesebb.

Majd hozzá teszi:

í

SZATMAR