Szatmár, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-03-14 / 11. szám
FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS HETI LAP. ELŐFIZETÉSI ÁH : Helyben : Vidéken : Egész évre 4 kor. Egész évre 6 kor. Egyes szám ára IO fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ : Dr. VERÉCZY ERNŐ. Szerkesztőség: Petőfi-utca 1. szám. Kiadóhivatal : Deák-tér 3. szám. Miodetim-n ő dijak a kiadohiv-italbau fizetendőit. Megjelenik minden vasárnap. Március 15 (V.) Ismét itt van március idusa! Ismét halljuk szerte ^az országban : „Talpra Magyar ! hi a haza !“ Hallatszik ismét a nagy eskü „esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!“ Ezer és ezer ember ajkain hallatszik ismét a szent fohász „Isten áld meg a magyart!“ s mint menydörgés hali- szik a parancs ..Hazádnak rendületlenül légy hive oh magyar!" Ünnepelünk ! Ünnepeljük a szent, a nagy napot, március idusát ! Oh be szép is volt 1848. március 15.-ike ! Lehet-e, volt-e magasztosabb, mint mikor egy nemzet megrázza rabbilincseit ! Lehet-e meghatóbb, mint mikor egy nemzet tesz esküt, szent fogadalmat! Lehet-e szebb tavasz, mint mikor a tavasz virágfakadásával egyidejűleg egy nemzet szabadságfája kezd rügyet hajtani ? Lehet-e szebb vívmány, mint mikor egy nemzet ismeri el, hogy minden tagja egyenlő, szabad s egy közös anyának gyermekei, tehát testvérek ? Van-e szebb, nagyobb küzdelem, mint egy nemzetnek a létért való küzdelme ? Van-e tavasz, mely termékenyebb, mint midőn Kossuth apánk egy intésére a piros sapkások ezrei szállottak csatarendbe? S van-e szebb önfeláldozás, mint midőn egy nemzet apraja-nagyja, ' férfi, nő egyaránt eldob magától mindent a hazáért? Lehet-e meghatóbb, mint az a búcsucsók, amit a hitves lehel férje, a szülő gyermeke ajkára s küldi, hogy életéi áldozza fel a haza oltárán! ? Beh szép is volt 1848. március 15-ike ! Jött aztán a titáfii küzdelem, a nagy harc. Küzdöttünk kenyeres pajtásunkkal, i harcoltunk mostohatestvérünkkel s | küzdöttünk saját véreink ellen ! S győztünk ! Ott lebegett a szent trikolór Budán ! S már-már piros sapkásaink Bu- j dának érckapuit döngetik, mikor óri- j ási erővel támadó ellenünk, kik csak szabadságunkért küzdöttünk, a mihez ! pedig e földön mindenkinek joga van : j jött az orosz ! Küzdöttünk tovább, bár már remény nélkül ! Küzdöttünk, de elestünk !■ S most ünnepelünk ! Ünnepeljük a J szent, a nagy március 15-ét. Azt a nagy napot, amelyen a mi szabadság j fánk elvetett magva a tavasz melegének hatása alatt vetett. Ünnepelünk, de ünnepelni is kell! Március 15-ike a nü történelmünkben I az a nap, ahova vissza kell mindenkor vándorolnunk, mikor azt akarjuk megtanulni, hogy-hogy kell szeretni 1 a hazát! Szeressük a hazát s amidőn szent fogadalmat teszünk, hogy esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! tartsuk is meg eskünket! Korunk hibái. Nap-nap után látok magánosok, vagy a társadalom bizonyos része jóindulatából emelkedni épületeket, melyeket a szeretet épített. Látó : minden valamire való városban egyesületeket, melyek a jótékonyság gyakorlását írták zászlóikra s ezek látása boldogsággal tölti be szivemet; de másrészt aggaszt I is, mert egy dolog bizonyos, az, hogy 1 a romlottság, erkölcstelenség javítására, I az elhagyottak védelmére stb. emelt intézetek minden jóakarat mellett sem | j lesznek képesek teljes eredményt i'el- j matatni, csak egy részét ölelhetvén fel a beteg, igen beteg társadalomnak. Mert — jól mondtam — a társadalom beteg. Betegje a nagyravágyás- nak, dicsőség vadászatnak. Igen sok hibái vannak. Nem vagyok érzelgős, a szentimentálizmust a költészetben sem szeretem, a valóságban meg éppen gyűlölöm; de minden szentimentaliz- mus dacára is a mai társadalom lelke tulérzékeny. Igen foganatos minden legkisebb, a kedélyt érintő jó vagy rossz hatásokkal szemben s mivel a nagyravágyás, protekció stb. útvesztőjében a lélek gyakran csalódik, Így csak természetes, hogy* a lelkibetegségek ezer meg ezer neme jár-kel közöttünk. A túlfeszített idegeknek igen erős tárgyi tényezőkre van szükségük, hogy érzelmek jöjjenek létre; viszont a túlérzékenységgel szemben a legkisebb hatás is erős visszahatást szül. A csalódott lélek vagy lemond még a. reményről is, hogy célját valaha elérheti s nem ritkán beleavatkozik a Gondviselés munkájába; vagy reményeinek tört roncsain keseregve éli át az életet, öntözi bánatát a zajos, sokszor nem tisztességes vigalmak italával, melyek édessége oly annyira elhódítja, hogy rabbá teszi. Ez a rabság pedig következményeiben a legszo- morubb. Elvonulnak lelki szemeim előtt az emberi társadalom betegjei rang, kor és nemi különbség nélkül. Nem rémképeket látok, nem álmodom, hanem — sajnos ! — valóságot látok. Bűn mindenfelé. A kastélyokban épugy, mint á legutolsó koldus kunyhójában. Csakhogy mig emez ostoroztatik, amaz igen gyakran szabadon jár-kél. Pedig a kettő oly egyforma hatásában, csupán lefolyásmódjuk más. Vájjon midőn a szennyes, földes lakás lakója baltával irtja ki családját, nem azt SZATMAR
