Szatmár, 1908 (34. évfolyam, 2-51. szám)
1908-05-31 / 22. szám
XXXIV évfolyam 22. szám. Szatmár, 1908. május 31. I A SZATMABVARMEGYEI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as párt hivatalos lapja. ELÓFIZisTJüSI AR : Helyben : Vidéken : Egész évre 4 kor. Egész évre 6 kor. Egyes szám ára IO fillér. LAPVEZER: LUBY GÉZA orsz. képviselő. FELELŐS SZERKESZTŐ: Dr. vmjna Géza. ——-------------------------------------T—Szerkesztőség : Kölcsei-utca 9. sz«n. Kiadóhivatal : Deák-tér 3. szám. Mindem, u n M>iak a kiiidnhiv-tlalbaii I /''t.*ulíli1li Megjelenik minden vasárnap.----------------------------------------»--------.------Remény és bizalom Valami nagyon, de nagyon szomorú sajátosság van a mi nemzetünk sorsában. Olyanforma jelenség ez, mint a tüdőbeteg láza, amely egy időre megszűnik. eltűnik néha, de az éjjel óráiban visszatér, megújul, és emészti, sorvasztja a beteget tovább. Ilyen lappangó, de mindegyre visszatérő láz a mi bajunk. Gyökere, forrása, éltetője Bécsben van, a legmagasabb rezidenciában, az osztrák császár és magyar király felséges személyében Igen, az a mi nyomorúságunk, halálos nyavalyánk, hogy ott, ahol állami életünk alakulásának, fejlődésének minden szála összefut, — hiszen túlzott loyalitásunk minden törvénykezdeményezést a felség tetszésétől tesz függővé, — soha sem azt akarják és nem azt cselekszik, ami fejlődésünkre, erősödésünkre alkalmatos volna, hanem az ellenkezőjét. Tisztában van vele minden polgára e hazának, hogy akár a hatvanhetes közösség, akár perzonálunio kösse össze Magyarországot Ausztriával, a monarchia erős és ellenállásra képes csak úgy lehet, ha a történelmi fejlődés és a politikai alakulások legújabb jelenségei szerint a trón egyedüli szilárd alapjának bizonyult Magyarország úgy gazdasági, mint önvédelmi és külpolitikai tekintetben megerősittetik. Hiszen nem kell se tudós szakértőnek, se nagy politikusnak lenni annak kimondásához, hogy a hadseregnek mostani felemás, örökös nyugtalanságok forrásául szolgáló nyelvi és szervezeti állapota az állam védekezésének szüksége esetén nem nyújthat megnyugtató kilátásokat. Ahoz pedig igazán bécsi, osztrák észjárás kell, hogy a folyton mozgolódó, elszakadási törekvésekkel tüntető, nagyné- metbirodalmi ábrándokkal telitett moIrta: VÁJNÁ GÉZ/! J zaik Ausztriával szemben ezt a Magyar- országot folytonosan és rendszeresen visszaszorítani akarják a fejlődésben, és mindazt, ami akár gazdasági, akár külpolitikai erősödésével bármily vonatkozásban van, a legszigorúbb következetességgel megfojtani igyekeznek. És hogy Bécs erkölcsei, gondolkozása, felfogása és bánásmódja velünk szemben semmit sem változott, elénk tárja minden alkalom, étiünkbe juttatja a legújabb jelennek minden eseménye. Hogyan beszélhetnek az úgynevezett gazdasági önállóság elsőbbségének hirdetői a politikai önállóságért, a közjogi függetlenség kivívásáért évszázadok óta folytatott nemzeti harc é« erőfeszítések fölösleges, sót káros voltáról, amikor éppen a gazdasági önállóság elérése terén tett próbálkozások keser- j vés és szégyenletes kudarcai bizonyítják, hogy Ausztria épp oly kevésbé akarja gazdasági erősödésünket, mint politikai nagyobb önállóságunkat. Ilyen tapasztalatok után csak bárgyú vagy rosszhiszemű népbolonditók állíthatják azt, hogy a ’közjogi harc félbeníia- gyandó, hogy politikai önállóságunkért küzdeni meddő és szükségtelen erőpazarlás, és csak gazdasági tevékenységre kell fordítanunk erőinket. Nem, tisztelt bölcsei a hazának. A hatvanhetes okosságból éppen elég volt. És ha már valakinek nem tetszik a 48-as régi programúi, ne vallja magáénak; de ne hirdessen tele szájjal, legtöbbször tele gyomorral és tele zsebbel olyan „hazafias“ elveket senki, amelyekről tudja, vagy tudnia kell, hogy szinhazugság minden szavok. Tudjuk, bölcsen tudjuk, hogy nemcsak politikai küzdelmet kell fölv atnunk, hanem gazdasági és szociális eszközökkel is kell küzdenünk önállóságunkért és erősödésünkért. De a közjogi fegyvernek is ott kell lennie egyik kezünkben, és éber szemmel kell vigyáznunk kedves osztrák testvéreink minden mozdulatára, és nem szabad megszűnnie soha, egy pillanatra se a nemzet szózatának, amely állami függetlenségünk kiépítését a 48-as elvek és törvények alapján követeli. Most, tagadások, cáfolatok és szégyenletes kerteigetések után megint a leplezetlen nyilvánosság elé kerül egy újabb bécsi megaláztatásunk. A tiszti- fizetések ügye ez. Megalázó azért* mert olyan újabb áldozatra kényszerítenek bennünket, amiért nem hogy a legcsekélyebb ellenszolgáltatást kapnék, de ami egyenesen növelni fogja az osztrák ármádia tisztjeinek dölyfét, gyűlöletét a magyar polgári társadalommal szemben. És mert az egész magyarellenes osztrák sajtó már a télen ordította, hogy a tisztifizetés meglesz, mert Bécsben, a Burgban, igy akarják, és mert Magyarország a fejetetejére állhat, soha sem az tog történni, amit mi akarunk, hanem amit Sehőnaichók és Aerenthal urak akarnak és határoznak. És mi, magyarok, kurucok, labancok, vegyesen, ezt a bécsi kívánságot, nem : követelést, teljesítjük. Ellenszolgáltatás nélkül, fentartás nélkül. A véres kínokkal, sorvadásunk árán kiizzadott millióink a legveszettebb ellenségeink zsebeibe vándorolnak. Magunk adjuk, habozás nélkül. Es hogy nekünk mi marad ? A remény, hogy egyszer, valamikor, nekünk is lehet kívánni majd valamit. És a bizalom a „szebb jövőben“ és . . . és nohát Bécs jóindulatában ! — Ilyen- ! formán mondta Apponyi ' azon a neve- i zetes páríéríekezleten.
