Szatmár, 1903 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1903-03-15 / 11. szám
2 márc. 15. Márczius 15. A tavaszi szellő, mely messze napnyugaton a tenger méhében fogant, gyors hullámzással lengi át a szendergő föld szinét, enyészettől napkeletig. Lehelletót megérzi minden bokor, minden fűszál. Itt nyájasan enyeleg a bokrok között, a lehulott száraz leveleket tovasöpri azok tövéről s az üde fuvalómra félénken tűnik elő az ibolyának fakadó bimbója. Odább haladva zugó széllé erősödik, s megrázva az alvó fák száraz ágait, rájok kiált: „ébredjetek, itt a tavasz !“ Majd féktelen rohanása közben orkánná vadul s fenséges haraggal tombol a százados fák koronás fején, letiporva mindent, j ami gátat emel futása előtt. De bárminő alakban jelenik meg, — mint szelíden suttogó szellő, vagy mint száguldó szélvihar : — nyomában mindenütt ébredés uj élet fakad. A megdermedt föld lerázza fagybilincseit, fű, fa kizöldül, madársereg vig dalra kél, ember és állat örömre lelkesül. A természetben minden tavaszon megújul ez a tünemény, de a népek életében csak hosszú évszázadok ismétlik azt. Az j 1848-ik év tavaszán ilyen uj életet lehellő í fuvalom indult meg napnyugatról, az Atlanti i óceán partjairól és csakhamar bejárta egész Európát, felköltve a lelki rabságban szendergő népeket ez ébresztő szóval: „ébredjetek, itt a tavasz, a szabadság tavasza; elmúlt a lelkeket dermesztő tél, törjétek szét a szellem bilincseit, követeljétek vissza elkobzott emberi jogaitokat! Es nehány nap alatt a vén Európának sok milliónyi népe állott talpra és harsog- tatta a szent jelszókat: „egyenlőség, testvériség, szabadság!“ A nyugoti szól egyik országban gyöngébb, másikban erősebb volt. Itt lelket elevenítő szellővé szelídült, amott feldühödve tűz és vórtengerbe fulasztá a népeket. De S Z A T M Á R. amerre átsugott áldásos nyomán mindenütt uj élet támadt, virágok fakadtak: a nép- szabadság és alkotmányos élet virágai. A szabadság szellője tehát Európa nyugoti határán fogant, s a tüzvérü franczia nép szenvedélyétől felbőszülve február 22-én lángba borította Párist, porrá zúzva Lajos Fülöp királynak szintén forradalmi jegyben született trónját, — megalkotá a szabad francia köztársaságot. Innen kiindulva hol szilajabb hol csendesebb futással bejárta Sveicz, Olaszország, Poroszország, Belgium, Csehország, Ausztria határait és márczius 13-án a különben komoly bécsi ifjúság lelkesedésével fellen- ditó az ősi császárvárost és elűzte a gyűlölt Metternichet. Ma 55 éve annak, hogy a nyugati szellő Magyarország szive, Pest felett is meglebbent Ma 5 > éve annak, hogy alkotmányunknak, szabadságunknak alapkövei, az 1848-iki törvények megszülettek. Az országgyűlési szabadelvű párt vezére Kossuth Lajos, régóta küzdött már eszméinek megvalósításán. A népképviseleti alkotmány, az úrbéri viszonyok rendezése, a sajtószabadság és jogegyenlőség érdekében gyújtó szónoklatokat tartott. Az egész nemzet szemei ő reá voltak függesztve. Az országgyűlés ekkor Pozsonyban tartatott, a magyar ifjúság szine-java pedig Pesten tartózkodott, hol egy irodalmi központod képezve közösen munkálkodtak a haza jobblótóért. Ezek az ifjak naponként összejöttek a Pilvax, vagy régibb néven Privorszky-fóle kávéházban. Ez az egyszerű helyiség lett a márczius 15-iki vívmányok és a magyar alkotmányos szabadelvüsóg bölcsője. A Pilvaxba járó ifjak élénk figyelemmel kísérték a nemzet közéletét, ismerték a föld népének keserű panaszait az elnyomatás miatt. De figyelemmel kisérték az országgyűlés működését is. Naponként jöttek Pozonyból a tudósítások, kik elragadtatással beszéltek Kossuth szerepléseiről és olyan lelkesültsógbe hozták a pesti ifjúságot, hogy ezek elhatározták, miszerint tüntetésekkel, a népakarat impozáns megnyilatkozásával kényszeríteni fogják a helytartótanácsot a nemzet kívánalmainak törvénybe iktatására. így született az ismeretes Márc. 12 pont. Már korán reggel tengernyi nép lepte el az utczákat, és bár hideg, sáros, havasesős idő volt, alig volt ember, ki ezt a napot szobájában töltötte volna. A muzeum előtti téren Petőfi elszavalja a „Talpra magyart.“ Soha még emberi szó akkora hatást nem keltet, mint ez a költemény. A szemek könnyekkel teltek meg, a kezek ökölbe szorítva emelkedtek magasra. Mint a gyermek, ki nagy örömében sir és kaczag egyszerre, örvendező, fenyegető, zokogó hangokon súgta mindenki a szavaló után a versszakok végén levő esküszót. Előbb a közvetlen hallgatók, majd a távolabb levők, később az egész város, s végre az egész ország kiáltotta : „esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk I“ Délután az ifjak a város képviselőivel együtt átmentek Budára, hogy a helytartó tanácstól a censura eltörlését és a politikai fogjok szabadon bocsátását követeljék. A helytartótanács egy szó ellenvetést sem tett. Az ifjak pedig az öreg Tancsicsot kihozva börtönéből, vállaikra vették, nagy diadallal vitték haza, örömkönnyeket hullató családjához. Bővebben méltatni e nap nemzeti és politikai jelentőségét, túlhaladná lapunk szűk terét. De az emlékezetnek áldozni kötelességünk e napon. Ünnepet ülünk ma, a megváltás ünnepét. Egyház nem iktatta vörös betűkkel a naptárba, törvény nem rendeli, hogy „ezt a napot megszenteljed,“ — mégis szerte a hazában felgyulnak e napon az áldozati tüzek az oltárokon, melyek körül a nép milliói gyülekeznek, hogy imádják azt az istenséget, aki alkot, üdvözít, megszentel népeket és országokat; akik hisznek az ő szentháromságában, melynek neve: „egyenlőség, testvériség, szabadság. “ S. I T Á1C l A. A szabadság ünnepén! Ii tn: Keófcy Xstvá». Riadj fel gyújtó hang : talpra magyar! talpra! Csendülj fel szabadság bűvüs-bájos dalja. Mint pirosló villám a fekete égen Szivünk honszerelme tiizzel-lánggal égjen. Zengjen üdv riadó: hozsánna 1 hozsánna ! Dicsőítsen téged nagy napok királya 1 Márczius idusa! ... mi voltál te nékünk ? Hosszú bujdosásból megtért dicsőségünk. Tűzrózsás hajnala rég várt szabadságnak, Tisztitó fergeteg bú felhőkből támadt. — Rettegett lett neve a magyar honvédnek, Zengő zivatarként, mely nagy éjben támadt, Haragos robajjal tördelve a fákat — Harezolt diadallal, vérhullámot ontva, Dicsőség babérját koszorúba fonta. Tündöklő hajnal volt győzelmének pírja, Vérrózsás égboltra a nevét felirta. Mi sir vérfagyasztó csendjében az éjnek ? Lélek-harang szava, vagy bús hattyú ének? Majd mi zúg sebesen rémes éjféltájba Síró szélvihar? Vagy a vértanuk átka?! Vagy tépett bujdosók sírva azt zokogják : Elbukott a magyar . . . meghalt a szabadság ! j Arad Golgothájáu, félistenek vére — Kiált feli bosszúért az egek-egóre. Meghaltak a hősök — nem az égi eszme! A magyar szabadság nem lett eltemetve 1 Népem felisteni 1 . . . koszorús honvédek Feltámadás napja! ... az vagy te minekünk Ekkor támadott fel régi dicsőségünk, Széttört az eszmének ólom-koporsója ; A bús álom válott ragyogó valóra. Szabadság tündöklött rabság éjjelére, Tavaszt hirdetett a költő láng-igéje. Szétomlott jógláncza a zordon halálnak, A rideg kövekből érző szivek váltak. Mintha néma éjben bérezek rendülnének Felhők között zúgna diadalmi ének — Riadó viharzik: talpra magyar 1 talpra ! Mennydörgve zúgja rá millióknak ajka Szilaj zenéjeként közelgő nagy vésznek : „Dicső halált inkább, mint rabszolga élet!“ Hah! ... de mi zúg, mint a vészek orgonája? Mért jajgat a szélvész a honi pusztába ? Mi zajg miként habja vészes oczeánnak ? ... A szabadság ellen bórencz sereg támadt . . . Tűzsziporkát szórva milliók szivébe, Harczra liivja népét Kossuth láng igéje. — Daliák támadtak hadverő vitézek, Dicső neveitek mindörökké élnek. Fönmaradtak csodás legendákba szőve, Lelketek ragyog az esti tűzfelhőbe. Petőfi lángszive nem hűlt ki örökre, Feltépi majd sírját zúgva, menydörögve. Ha majd méltók leszünk a feltámadásra, Jő egy új márczius hajnalhasadása. Zengedezö húrján czikázó villámnak Üzen Kossuth apánk drága hazájának. Napkeleti égen üstökös fény villan Ébrednek a holtak milliónyi sírban Tárogató zendül csendes éjszakába. A magyar szabadság zúgó harsonája. „Eget, földet rázó nagy menydörgés“ támad Végérája kondul hosszú szolgaságnak; Daliák robognak győzelmes csatába „Fúvó paripákénak hallik dobogása; Fény-zápor hull alá biborpiros égből Kobzosok regélnek örök dicsőségről. Nagyszerű naj) jő a csata-zivatarra, Szabad lesz Árpádnak megbünhödt magyarja. A sötét bú tele szép tavaszra ébred — Rabnépekből lesznek szabad nemzedékek, Kik vészben s viharban bátran lobogtatják : „Piros zászlóidat szent világszabadság!“ Anikó. — Irt» : Markoviié J. — A kis sánta ember arczára kiült a lelkesedés, a padkáról felállott és oda támasztotta izmos vállait a falnak, . . . Aztán beszélt össze-vissza rend és összefüggés nélkül: kiszabadított rab költőről, meg az első összecsapásról, ahol neki csak a bal karja, meg az egyik lába veszett oda. Ifjabb Nagy János szívta magába a hangokat, miként egyszer nagy betegség után a tavaszi illatot, a keble emelkedett és valami végtelen gyűlölet ökölbe szorította a kezeit. Anikó észrevette, de csak hallgatott. Különben az egészből kevesett értett. A délután éppen a ruhákat vitte sulykolni a patakra, a mikor elébe áll egy öreg kis ember, éppen az, a ki beszél és azt kérdi tőle, hogy hol a templom ? És mert egy kevéssé gyámoltalannak is látszott, hát Anikónak megesett a kicsi szive rajta. Bevitte először a sulykolni való ruhákat, aztán maga ment el vele. Nem igen volt beszédes még akkor, ám Anikó eleget kérdezgette, honnan került kis székely országba ? Azt meg is mondta. Visszanézett, mintha a háta megetti bérczeken át is megakarná pillantani a rengő kalászokat, csak azután szólott. Azt is lassan suttogva, mint a hogy az anya szokta a holt gyermek nevét kiejteni: — Nagy Magyarországból. Anikó éppen mondani akarta, hogy a múlt héten temették el a református tiszteletest, akinek ő mindig bámulta az ezüst szinü szakádat,
