Szatmár, 1901 (27. évfolyam, 14-51. szám)
1901-11-09 / 45. szám
TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjelenik minden szombaton. lliflittiii ári Egéizéfie 4 kor. Félévre 2 kor. Negyedévre | kor. Egyes szám ára 10 fillér. ^SZERKESZTŐSÉG ÉS jílADÓHIVATAL I Deák-tér 3. szám. Mindennemű dijak a lap kiadóhivatalában fizetendők HIRDETÉSEK: Készpénz fizetés inellett a legjutányosabb árban vétetnek fel Nyilttér sora 16 fillér. Néhány szó a hivatalos város gazdá 1 kodá sához. Miuk szegény adófizető polgárok, akik csak adót fizetünk, de abba, hogy mire for- diitassék a keservesen, kr.íjczáronkint összeszedegetett adó, sem közvetve, sem közvetlenül nem folyunk be. Hogy ez igy van, nem lehet azzal meg- czáfolni, miszerint a városi közgyűlés képvi- se ő tagjainak a megválasztatása utján a városi ügyekbe közvetve minden egyes adófizető polgár befoly. Nem lehet pedig azért, mivel az a városi képviselő csak addig igyekszik ígéreteket tenni, amig megválasztják — leginkább, azután az Ígéret beváltásával 3emmit sem törődik. — Ha pedig olyan képviselő akad, aki a tett ígéretét akarja is beváltani, abban a sok lúd farkast győz elvénél fogva megakadályoztatik. Szóval a kisebbség a többség mellett nem érvényesülhet. — Ennek pedig az a sajnos eredménye, hogy a közönség terhire a közgyűlésnek a többsége mindent megszavaz. Ez a többség rendesen a kisebb vagyona közönség érdekével ellenkező érdekkel bíró virilesekből áll, vagy pedig a közöuség t> r- bére mindent építtető, s a közönséget, sőt annak harmadik nemzedékét is óriási adósságokkal terhelő főhivatalnok befolyása, job- i ban mondva nyomása alatt áll, akinek aztán J nehogy kellemetlenségei legyenek, oda van kényszeiülve, hogy a főhivatalnok által feketének mondott fehérre, minden gondolkozás nélkül kimondja a feketét. Hogy a közgyűlés többsége nem a közönség érdekét viseli szivén, nem volna baj, ha volna egy olyan felettes hatóság, a mely lelkiismeretes és alapos vizsgálata tárgyává tenné a hozzá íelebbezett ügyeket. — Ez azonban sajnos, hiányzik. — Ezt látjuk az újonnan épített szálló és vigadó ügyében sthben felmerült felebbezésekből. így szaporodik aztán az adó évről évre. A város közönsége szívesen fizetné a reá kivetett mindennemű régi és újabb adókat, ha látná, hogy a keserves filléreiből hegyült összegek haszonhajtó dolgokba fektet- tetnek be; hogy az, annbe valamije a városnak kerül, az csakugyan meg is ér any- nyit és hogy azok a dolgok a város tulajdonában is maradunk. Azonban az a legszomorubb, hogy a drága pénzt kidobálják es azután elvész a pénz, elvész amire az ki le't dobva. A villamvilágitás, s az ezzel kapcsolatos experimentálás már többe van, mint amit a közönségnek több évi adója kitesz, s ha azokat a gépeket hozzáértő emberek alaposan megvizsgálják, úgy találják, ‘bogy azoknak értéke nem nagyobb az ócska vasénál. Az ahhoz való műszerek pedig már a jó Isten tudja hol vannak, vagy legfeljebb úgy vannak meg, mint a czigány libája, — papiroson. — Százakat érő kut-szivatlyuk, hajtó bakkok és az esztergapad tartozékai, szijjazatok tűntek el nyomtalanul. Nagyon sajnos, hogy a város minden vagyona ugyszólva minden felügyelet, ellenőrzés nélkül van, abból csak az nem tulajdonit el, a ki nem akar. Hát ez nem jól van igy, annál kevésbbé, mivel a városnak nincs olyan embere, aki tudná, hogy miféle dolgai vannak ilyenek a városnak és mik azok, a melyek nyomtalanul eltűntek? A számlák, megrendelések, a városnál megvannak, azokból megállapítható az, hogy mik az elhasználható dolgok, és mik azok, amelyek hosszabb időn keresztül történt használat folytán is megmaradnak; ezekből iehát megállapítható mi az, ami nincs meg. Mert azt okvetetlenül kell tudni már csak azért is, hogy ugyanazt többször meg^ ne rendeljék, s igy a pénzt a tönk szélén a sárba ne dobálják. — Ezt a leltározást pedig nem akarják sokan, mert az illetőknek a hátuk borsódzik, ha eszükbe jut, hogy a százezrekre menő tárgyakból alig tudnak valamit felmutatni, — annak pedig hogy ki vitte el, nem tudják urát adni, pedig azt igen könnyű volna kitudni, mert ha valaki idegen tulajdont vesz kezeihez használat végett, vagy bármikép, azzal íaitozik számolni. — Tudva van az, hogy az illető szaknál ki volt alkalmazva? azon kell keresni, s azzal nem lehet megelégedni, hogy ezt, vagy azt a tárgyat itt, vagy ott hagyta az illető, — ha"nem tudja azt előteremteni, tessék a törvény utján a netán fenforgó bűnös cselekményt megtorol- tatui s az értéket bevenni. Többek között elveszett az a kút szivattyú, amely a Kossuth Lijos-utcza végén volt, s kiderült,hogy az —Hidvégen van, a Kölcsey-u.-i kút kuthajtó bakkja pedig Kossuth Lvjos-utczán egyik háznál, az esztergapad egyes tartozékai és más egyebek Oláh Imrénél vannak. Ily körülmények közt neun tartja a hiTÁRCZA. A czimbalom. „Fiami hol a kedved? Miért vagy bánatos? örülj! vigadj I hisz a szerencse int feléd. A miért küzdöttél, inegnyeited, elvevéd... Az Ist>n kertjében virág vagy, illatozz! Szeret minden... annyi szívnek adtál vigaszt, Annyi szív hint áldást életed utára!.. Te bús vagy, mint a ki épen most lett árva. — Még e bú az élet fájáról leszakaszt!“.. Szólt az apa .. s reá válaszolt a fiú : „Jó apám I sétáltam... Egyszer a távolban Valami igéző dallamot hallottam .. Azóta vagyok ily bánatos, szomorú. Az az igéző dal, az volt az én dalom. Egy szép leány játszta, a kit megszereték, S annak a szép lánynak más birja a szivét.. — Elvette a kedvem egy gonosz czimbalom 1!“ Pótor Elemér. Az elitéit. Ilka grófnő összerezzent. — Ez atyáin — mondá. A másik percben egy inas nyitott be a szobába — A gróf ur hivatja őnagyságát — jelenté s távozott. — Mennem kell. Isten veled Ivárolyom 1 — búcsúzott sietve Ilka grófnő. Még egyszer megölelték egymást és ajkaik összeforrtak ez utolsó csókban. Ili-a grófnő erre eltűnt és Vilma, Károly- lyal maradt. Válságos pillanat volt ez. Vilma nem merte felemelni szemeit. Károly pedig szenvedélyesen tekintett rá, de ajkai sokáig nem tudtak szólani. — Vilma! — szólt néhány perez után Károly, megfogva a szegény varrónő kezét. — Ön tudja vagy sejti, hogy én Ilka grófnőt csak mint barátnőmet szeretem. — Igazán ? — kérdé önfeledten Vilma, azonban hirtelen leküzdé felindulását. — Én önt szeretem, Vilma I -r folytatá tovább Károly olvadozóan. — Oh, hallgasson és hányjon el I — könyör- gött a fiatal leány, pedig szive kéjes mámorban úszott. — Meg kell hallgatni Vilma, — mondá szilárd elhatározással Károly, — ki tudja mikor kínálkozik még egy ilyen alkalom. Szeretem önt s nélküle nem élhetek. Jöjjön s távozzék el velem e helyről, a hol egymással szemben képmutató szerepet kell játszanunk. Jöjjön hogy boldogok legyünk! Vilma nagy lelki felindulással hallgatta e szavakat. Már-már önfeledten akart keblére borulni a férfiúnak, kit egész leikével szeretett, de akkor Ilka kedves arcát látta szemei előtt a ki őt, a szegény leányt, barátságával tiszteié meg. Nem, nem lehet a barátságot annyira kijátszani ! tépelődött önmagával és elnyomva előtörő érzelmeit, hidegen válaszolt: Távozzék! Károly megrettent. Mi volt ez ? Ez a parancsoló hang, mely őt távozásra inti. Az a hideg tekintet, mely ereiben megfagyasztja a vért vájjon attól eredt-e, a kit ő bizton hi11 magáénak és a kit néhány perccel előbb tekintete előtt reszketni lá'ottl? Nem akart hinni a valónak és azért a Vilma k>ze után nyúlva, lángolóan mondá : — Vilma, szeretem! Oh kövessen engemet, távozzék innen velem, a hol nekem egy ár atlan lénynyel szemben csak játszanom kell a szerelmest. — Elég, távozzék ! — feleié ridegen Vilma s felállt. — Utolsó szava ez ? — kérdé Károly reménykedve. — Nem akarom többé látni és hallani — folytatá Vilma s majdnem összeroskadt. — Vilma, kedves Vilma 1 — esenge Károly melegséggel. — Távozzék kérem, — szólt Vilma fuldokolva és az asztalhoz kellett támaszkodnia, nehogy elessék. Károly kalapját vette, ránézett a szenvedő leányra és eltávozott.
