Szatmárvármegye, 1912 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-03 / 9. szám
2-ik oldal. SZATMÁRYÁRMEGYE. 9. szám. csak biztosíték az ujoncmegajánlási törvényünk megtartására nézve, de egyúttal annak is vélelmezése hogy e törvényt a Korona eddig nem tartotta meg, — tehát a házhatározattal erősi- tett törvény magyarázatra e célból van szükség. Ezt Khuennek nehezen bocsátják meg. A kormány tehát nyakig benne van a válságban, amelyből csak a Felség utólagos engedménye esetén szabadulhat, mert ha a bécsi nyomás alatt és a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás miatt a Kossuth pártnak tett ünnepélyes Ígéretét visszaszivja, oly vihart idéz fel maga ellen, hogy őt, kormányát és pártját e vihar ment- hetlenül elsodorja. Az oláhokról. Minden pártkülömbséget mellőzve, tisztán csak Magyarország fennállásának létalapját, a magyarság szupremieiáját,! véve tekintetbe, ma a legaktuálisabb kérdések egyike, a nemzetiségi kérdés. Ha még csak kérdésnek mondhatnánk. Az elmúlt utólsó évtizedek áldatlan közjogi harcai politikusaink figyelmét elvonták e kérdéstől és a kérdésből nemzeti veszedelem lett. Nemzeti veszedelem, mert azok a nemzetiségek, akik a magyar állam szárnyai alatt védelmet találtak, európai műveltséget, vagyont szereztek maguknak, most ellenünk dolgoznak, megtagadják a hazájukat, s a helyett hogy a magyarság érdekeit viselnék telkükön, a legádázabb gyűlölet ég szivükben ellenünk. Akna munkát végeznek. A nyílt ütközetet kerülik, hanem lassan, szinte lopódzkodva beljebb és beljebb hatolnak az ország szive, a nagy alföld felé. S ha még sokáig alszunk, azon fogjuk magunkat észre venni, hogy Magyarország volt, de ma nincs. A veszély bennünket leginkább az oláh- ság részéről fenyeget. Ez a nemzetiség, történeti jogokra hivatkozik s múltról beszél. Holott a történelem csak két szép tettéről emlékszik meg. Az első a Hora-Kloska féle lázadás, a másik pedig az 1848. oláh mészárlás, amikor megmutatták, hogy a XII. és XIII. században hozzánk bevándorolt nomád nép, századokon keresztül megmaradt a maga változatlan durva, kegyetlen, az erdőkben viaskodó mivoltukban. Azt mondják, hogy ők a régi rómaiak és dákok ivadékai, régibb lakói ez országnak s több joguk van a magyar földhöz, mint a jövevény magyar- népnek. A történelmi igazság az, hogy a X. század körül Ruméniában laktak, s innen a „rumuny“. Ugyan ők hivatkoznak arra, hogy Anonymus említi, hogy a X. században Magyarországban lakott egy nép faj, aminek a neve oláh. Anonymus hitelességét az oknyomozó történelem azonban ma nagyon elhalványította. Annyira, hogy tudományos alapokon pozitív adatokért hozzá nem lehet fordulni. Tény az, hogy mint nomád pásztor nép vándoroltak hozzánk a műveltség olyan alacsony fokán, hogy egyszerű jobbágyokká sülyednek, s mig a királyaink más nemzetiségeknek széles körű jogokat adnak, addig az oláhokról meg sem emlékeznek a királyi levelek. Az 1544. tordai gyűlésen is Erdélynek csak három nemzetisége a magyar, szász és székely köt szövetséget. Pedig már ekkor igen szép számmal laknak oláhok is Erdélyben. Ekkor még az oláh nemzeti érzés, a „politikai nemzetiségre“ való törekvés nem él lelkűnkben. Csak 1848. után, amikor azt a soha jóvá nem tehető vétket követik el, hogy a nekik menedéket adó magyarság ellen támadnak fel, él bennük az oláh nemzeti gondolat. Janku Avrámra, a vezérükre most is büszkék, akinek a sírja most is szent előttünk. S amikor az 1868. XLIV. t.-c. annyi jogot biztosit számukra, ők tovább akarnak haladni s a nagy „dákórománia“ megalakítása lebeg szemük előtt. De a mi oláhjaink, akik kultúra tekintetében ma is alacsony fokon vannak, a rutének kivételével az összes nemzetiségek közül a legalacsonyabban, mert amig a magyarok közül 81 százalék ir és olvas, addig az oláhok közül csak 20.5°/o, magukban, minden segítség nélkül, alig-alig tudnának céljaik megvalósítására hathatósan munkálkodni. Nyelvi érzékük annyira nincs, hogy a vele együtt lakó magyarnak, vagy más nemzetiségnek kell inkább megtanulni az ő nyelvüket. Ezért találunk az oláhok soraiban annyi magyar nevet. Az apa még magyar, az unokája pedig már a legnagyobb magyar faló. Kerekes, Szilvási, Both, Leményi tőrőlmet- szett magyar nevek. De itt azután az eloláho- sodás. Pap-ból Pop, Lukács—Lukáciu, Marosy —Marosán, Vajda—Vajvoda lett, s még igen sok, ami a jelen szomorú képét mutatja s magyarjink elnemzetietlenedését. S mindezt mi nagy részben Romániának, a kis Romániának köszönhetjük, aminek az érdekeit mi képviseltük mindig. A berlini 1878-iki kongresszuson is csak a mi támogatásunk mellett jelenhetett meg, ahol jóvoltáért többször felemelte szavát az idősebb Andrássy. Mikor királyság lett mi ismertük el először. S a hála vájjon mi? A romániai liga, az «Astra,» «Usztredna» a dűkő románizmus eszméjének az ápolása. S mivel a műveltség fegyvereivel nem tud velünk harcolni, pénzt ad az oláh esz mék támogatására. A romániai költségvetésben van egy tétel ami a nagy Románia céljaira segítséget ad a magyarországi oláhságnak. Ösztöndíjakat az egyetemi hallgatóknak, segítséget a magyar állam eszme ellen izgató pópáknak. S mi az eredmény ? Az 1900-iki népszámlálás adatai szerint Erdélyben 2'500'000 román ajkú nép lakik, akiknek számát ma bizton tehetjük több mint 3 millióra. Erdély minden oláh falucskájában megtalálhatunk eldugva egy-egy térképet, amin Románia egészen a Tiszáig terjed, s a magyar helynevek mind oláhul vannak irva. A földrajzot Romániában igy tanítják. Hol laknak románok ? Romania libera, Transilvania (Erdély 15 megyéje) Banat (Torontál, Ternes, Krasső- szörény megyék) Crisiania (Hajdú, Bihar, Szilágy, Békés, Arad, Csanád megyék.) Mara- mures (Máramaros, Szatmár, Ugocsa és Szabolcs megyék.) Bukovina Bassarabia. Magyar- országnak a határa pedig a Tisza. A többi nemzetiség a magyar állami egységet nem fenyegeti. Legnagyobb a veszedelem az oláhrészről, mert ez a szívós népfaj bevette magát Erdély szivébe, de már nem csak ott, hanem a magyar alföldön is van tetemes oláhbirtok. Minden törekvésük odairányul, hogy az erdélyi magyar parasztság lábai alól kihúzzák az utolsó talpalatnyi földet. Ma román ösztöndíjjal a legszegényebb oláh is kitanittatja a fiát, azután lesz belőle ügyvéd, megtelepszik a falujában, megalkotják az oláhbankot, ahol minden kereskedés oláh, oláh a korcsmáros is. Igen szomorú példákat tudnék mondani az erdélyi magyarokról. A pópa a születet gyermeket oíáh néven Írja be, legyen az katholikus, református, vagy más vallásu s a templomban De most más volt a helyzet ős Jánosnak folyton az „illik, nem illik“ járt az eszében. Aztán meg elgondolta, hogy erre különben is ráér odabenn, ha majd még egy kis italt fogyasztanak, melegebb lesz a hangulat. Mindamellett kiszemelt magának egy leányt, egy kackiás, nagy mellű, nevetősszemü cselédet, aki otthoni viseletben, leeresztett hajjal viháncolt kint a kapu előtt. Ahogy elment mellette János, szánt-szándékkal, de véletlennek látszó módon beléje ütődctt egy kissé és mintha villamos áram járta volna át az egész testét. — Nem tudsz vigyázni? te! — kiáltott rá a leány. János hümmögött valamit ős ment be a kapun a többiek után. A ruhatárban letették a télikabátot és beléptek a csillogó terembe, ahol nagy ivlámpák szórták a világosságot a táncoló párokra és János folyton csodálkozott, hogy senki sem bukik el a síkos parketten, ó maga kicsit csúszkálva és esetlenül ment a többiek után és azt hitte, hogy végképpen elmúlott minden mulatsága, mert ő itt járni sem tud, nem hogy táncolni. Leültek a terem szélén, az oszlopok alatt egy asztalhoz, a cipőfelsőrész készítők bort kértek, János is csatlakozott hozzájuk, Pista pedig körüljárt a teremben, hogymeg- lelje a csapodár Örzsét. A zongora harsányan szólott és ütemeiben ritmikusan csapott bele a nehéz léptek dobbanása. Néha kurjantás süvöltött föl, majd egy-egy csiklandós leány sikoltozása. Mindez összekeveredve a bor savanyu gőzével, komisz dohányfüsttel, mámoros hangulatokat keltett János keblében. Már sűrűn emelkedett a székén, illegette magát a zene hangjaira és tekintetével kutatta a nagymellüt. Kocintá- sokat inscenált, ivott és megcsípte a leányokat, akik elmentek mellette. Néhányszor leverték a kezét, de tulajdonképpen ezt is jóindulattal tették, mert itt mindegy volt, hogy János egy héttel ezelőtt még a mester gyerekét ringatta a fateknőbe és az sem vont le semmit érdemeiből, hogy a bajusza még éppen csak előfutárokat küldött valahol jó messzi egymástól az ajkak szélén. Elfogadták fiatalságát, izmos, kemény, szerelmekben még el nem nyütt karjait ős a buta kék szemeiben tobzódó sok életörömet. Időközben Pista előkerült Örzsével, aki vonakodott egy kissé, mert félt a furvózer haragjától, de a cipőfelsőrész készítők buzgó invitálására csak leült közibéjük. János megelégedéssel konstatálta, hogy patronusának ideálja szemrevaló fehérnőp, aminek kifejezésére csettintett is egyet a nyelvével és jelentősen hunyorgatott a többiekre. Aztán fölhajtott egy pohár bort, fölkelt és botorkálva, bizonytalanul megindult a terem belsejébe. Jobbra-balra lökdösték a táncoló párok, de János oda se nézett e kis ügyeknek. Kapott ő inas korában olyan oldalba- vágásokat, hogy az ilyesmi gyerekjáték volt verésekben megedzett testének. A zongora tájékán meglelte a nagymellütt, amint előre hajolva figyelte a táncot. Még nem jött el érte senki, hát épenséggel nem haragudott, hogy János egy esetlen mozdulattal a dereka után kapott. — No? — mondta, hogy éppen valami ellenállást kifejtsen, de közben már táncolt is az ütemekre és égő lehelletőt belefujta a János szájába. Az ifjú cipőfelsőrész készítő a maga sokfajta uj boldogságától megrésze- gülve csak forgatta a leányt, ahogy az isten tudni engedte neki. A táncban senki sem oktatta, csak úgy magától jött rá, mint a kis csikó a szaladásra. De azért a nagymellü sem tett kifogásokat a tánclépések önkényes megváltoztatása miatt, csak még szorosabban odasimult Jánoshoz, rámosolygott és nyitva felejtette üde, piros száját, amelyet még nem hervasztott le a pesti éjszaka. — Füh, de meleg van! — rikkantott János ős nagy kocsis-zsebkendőjével végigtörülte izzadt arcát. — Hogy hinak, te ? _____— Találd ki — incselkedett a leány. .' . Modern és tartós .'. plissézés és gouvlérozás. HÁJTÁJER PÁL Ha|yl£ár®iy, Széchenyi-uíca 34. szám. a rém. kaik. fiúiskola mellett.
