Szatmárvármegye, 1912 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-22 / 51. szám

Nagykároly, 1912. december 22 Vasárnap ¥511. évfolyam 51. szám = POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETI LAP. ~ Szerkesztősig: hová a lap szellem részét érintő közlemények küldendők : Kölcsey-utra 11. sz. Telefon 114. = Kiaáóhiuatal: Kaszinó-utca 10. sz. Telefon 115. sz. = MEGJELENEK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: lOSITS MIKLÓS. Előfizetési árak: Helyben : EGÉSZ ÉVRE . 6 korona, j FÉLÉVRE ... 3 korona. NEGYEDÉVRE 1-50 korona. [ Egyes szóm ára 20 fillér. Vidéken s EGÉSZ ÉVRE . 8 korina. FÉLÉVRE . . . <í korona. NEGYEDÉVRE . 2 korona. Hyilttér sora , 40 fillér. Hiróetések jutányos áron közöitefnek. Karácsony. Nagykároly, 1912. december 21. A szeretet ünnepét ünnepeljük e héten. A családi otthon falain belül a gyermeki öröm érzete lengi körül a feldiszitett fenyőgalyakat, a megbo- csájtás, a megtérés látszata csillog a gyertyácskák fényében s mindez a tá­volról szemlélő lelkében is nehány napra a glória dicsfénye mögé rejti a földi gondokat, a nehéz aggodal­makat. Boldogok akik hisznek! Boldogok akiket a karácsonyfa kasírozott dí­szét még képesek a jövő felől édes illúziókban ringatni, amikor odakünn a metsző hideg téli szél rómmeséket sikolt a még talpon álló fenyvesek lomb koronái közé, gyilkos háborúról tömegek egymás iránti gyűlöletéről. Sötétebbnél, sötétebb felhők tor­nyosulnak szegény hazánk felett. A súlyos gazdasági viszonyok miatt anyagi romlásba jutott ezrek ajkáról kétségbeesett jaj-kiáltások szomorú zsi­vaja hallatszik. A karácsonyi vásárban bizó kereskedők üres üzletei a sze­génység, a nyomorúság kiálltó bizo­nyítékai. A sötét jelen, az agasztó jövő gyászünneppé teszi a szeretet ünnepét. De azért felgyújtjuk a karácsonyfa gyertyáit és ez jól van igy! A kará­csonyest örömei pedig a szeretet hang­ján érintik és megihletik a legkérge­sebb szivet is a karácsony szent es­téjén, amikor a múltak ma még élő nemzedéke az emlékezetből merit ne­hány órára is jóleső megnyugvást a ma eseményei között. Pedig tudjuk mindannyian, hogy hamis a csillogó disz, mely az édes emlékeket újítja fel A szeretet ünnepének hangoztátása is csak áltatás, mert a teremtett és meg­váltott ember váljon szeret-e mást manapság, mint önérdekét és ön­magát! Hiszen a karácsonyfát is az üz­leti érdek, az élelmesség juttatta szülő­helyétől a feldiszitett asztalig. A csa­lád anyagi erejét felülhaladó, csillogó díszek és tartozékaik pedig hány helyen a hiúság és önzés ■ eredményei ? Az igazi szeretet ünnepe ma már legrit­kábban honol a legdíszesebb kará­csonyfák tövén, hanem talán legtöbb­ször a kicsiny kunyhók ablakaiból ki­szivárgó mécsvilág mellett felállított fenyőágacska környezetében található. Pedig a szeretet ünnepe a Megváltó legdicsőbb tényének emlekezete. Ez pedig az emberszeretet jegyében fi­gyelmeztet, hogy akkor amidőn ezek a szeretet jegyében ünnepelnek, ugyan­akkor az embertársak százezrei a leg­nagyobb nyomorban a létért, a be­tevő falatért küzdenek. Talán soha nem volt ily szomorú karácsonyunk, mint az idei. A borzasztó elemi csapások, az áldatlan politikai viszonyok, a zilált gazdasági helyzet súlyát a magyar nép minden rétege érzi és sínyli, de legfőkép a legalsó. Aki tehát igazán meg akarja ün­nepelni a karácsonyt, az gondoljon azokra, akiknek ősei a bethlehemi jászol körül állottak, a szegény, szó­rnom és elhagyatott emberekre. Igye­kezzék mindenki jót tenni karácsony ünnepén, Jézus szellemében és az ő tanítása szerint, mert nem a gazda­gok számára jött Jézus a földre, ha­nem a nyomorúságban sínylődök vi­gasztalására. A szegények és szeren­csétlenek voltak az ő első serege, eze­ken épült fel az egyház hatalmas vára. Karácsony ünnepén gondoljunk arra, bogy egyformáknak születtünk vala­mennyien, hogy Jézus egyformán hir­dette valamennyi embernek a maga igazságait, hogy felebarátainkat sze­retni ép olyan kötelességünk, mint élni és amennyire tőlünk telik, enyhít­sük a körülöttünk levő nyomorúságot ős bubánatot. Ezzel szolgáljuk leg­hívebben a Megváltót. Váiy. Ha csak egy kicsit lepislant zord, téli Ködsirjából a nap, Lelkem kiszáguld tornyos börtönéből S járja a falvakat. Valami hivja, csalja szakadatlan, Mezők s tarlók fele, S ily sóvár, babonás hangulatban Alig bírok vele. Kínoz, gyötör s ragadna magával, A betege vagyok, Lelkem szűz puszták, rétek fölött szárnyal S én — itt maradnk. Lélekveszetten, komor vágyódásban Rovom az utamat. A város zúgó, gyilkos zsivajában A paloták alatt. A Vág mentéről szakadt el a lelkem S tán most is ott lebeg, Elvitte hozzá — tudja, hogy szerettem —- Bus izenetemet. Hfr S mielőtt távozom, szemeim lehunyva, Hiszen az óra fut: Lássak mégegyszer áldva, térdrehullva, Mezőt, folyót, falut! . . . Gregoir. Krisztus karácsonyfájánál. A kis, alig hat éves fiúcska a nedves, hideg pincében ébredt. Rongyos, piszkos, vékony ruháján át­járta a hideg. Lehelete fehér párákban szállt el s ő a szalmazsákon ülve azzal szórako­zott, hogy nézte, mint száll el a pára. De nagyon éhes volt. Néhányszor odament beteg anyja ágyához és újra visszaült szalma­zsákjára. Hogyan kerültek ők ide? Valószí­nűleg idegenből jöttek s itt kellett meghu- zőríniok, mert a nő ágynak esett. A pince többi lakói is fölébredtek; halálra részege­déit férfiak, nők. Az egyik sarokban egy nyolcvan éves öregasszony nyöszörög. Vala­mikor nevelőnő volt, de most már nem kell senkinek. Rámordult a kisfiúra, ha feléje jött, úgy, hogy ő nem is mert arra menni. A kicsike ennivalót keresett, de hiába, sehol egy faláska kenyér se. — Hiába ébresztette anyját. Lassan alkonyodni kezdett s a fiút félelem fogta el. Újra keltette az anyját és nagyon csodálkozott, hogy meg se mozdul és olyan hideg, mint a fal. Itt már nagyon hideg van — gondolta — kezét anyja arcá­hoz tette, azután rálehelt ujjaira, hogy meg- melegitse és lassan, tapogatózva, kifelé indult a pincéből. Már rég kiment volna, de félt a nagy kutyától, amely estefelé a pince ajtaja előtt szokott kószálni. Most már nem volt ott a kutya s ő csakhamar kiért az utcára. Istenem, misoda világ! Még sose látott ilyet. Ott, ahonnan ők jöttek, éjjel korom­sötétség van. A kis falusi házak már ilyen­kor sötétek s az utcákon, alig hogy alko- nyodik, senki, mindenki haza megy, az ut­cákon csak bitang kutyák üvöltenek, ugat­nak egészen reggelig. De ott azért meleg volt és enni adtak neki, itt azonban — iste­nem milyen éhes! Micsoda lárma van itt, micsoda fény és emberek, lovak és fogatok ős hideg, hideg! Hideg árad a suhanó lo­0 & Ruhái lesi Haufcl Sámuel IlSZni villanyerőre berendezett intézetében Alapittatott 1902. Telep: Petőfi-ut 59. Nagykároly, Kölcsey-utca = a róm. kath. templom mellett. = é

Next

/
Thumbnails
Contents