Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1911-03-26 / 13. szám
Nagykároly, 1911. márczius 26. Vasárnap. VII. évfolyam. 1 . szám. A szatmárvármegyei 48-as és függetlenségi párt hivatalos lapja. <KS<- POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETI LAP. «» Szerkesztőség, hová a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők: Deák Ferenc-tér 20. sz. Telefon 84. sz. Kiadóhivatal : Széchenyi-utcza 26. szám II. emelet. _ Kéziratokat nem adunk vissza. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: DR. TÓTH ZOLTÁN. Előfizetési árak: Egész évre ...................................8 korona. Fé lévre....................................... 4 korona. Ne gyedévre...................................2 korona. Eg yes szám 20 fillér. [|| Nyilttér sora 40 fillér. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. A bántalmazás mint megélhetési forrás. Nagykároly, 1911. március 25. Egy budapesti kabaré tulajdonost 200 korona pénzbírságra Ítélt legutóbb a budapesti rendőrség azért, mert közéletünk egynéhány szereplő egyéniségét a kabaré színpadján nap-nap után úgy mutatott be, mint közéleti svindlereket. Az eset igazán kivívhatja csodálkozásunkat. Azon tudniillik egy parányit sem csodálkozhatunk, hogy az illető kabarétulajdonos a brettii művészet palástjába burkoltan nap-nap után legaz- emberez egy-egy csomó olyan szereplő embert, aki egesz életének munkásságát az ország javára szentelte, ámde igenis csodálkozhatunk azon, hogy ilyesmiért elérheti őt a törvény sújtó keze. A törpéknek és a gyáváknak tulajdonsága az, hogy a mikor a náluknál erősebbekkel nem bírnak, a nyelvüket nyújtják ki rá. Ez a nyelvöltögetés ma általános tünet, jeléül annak, hogy soha annyi törpe, soha annyi epigon nem volt mi nálunk, mint épen napjainkban. Nézzük csak a sajtót. A sajtónak különösen azt a részét, amelyet azok kultiválnak, ákikben sem tehetség, sem tudás nincs a toliforgatáshoz, a sajtónak ez a része vájjon miből tengeti nap-nap után az életét?Embervadászatból. De nem is a kis vadakat hajszolják ám, hanem a nagyokat. Vannak lapjaink amelynek hasábjain minden közéleti szereplő embernek csak egydiszitő jelzője van: gazember. És ebből az egy diszitő jelzőből megél az iliető lap. Az embereknek ugyanis veleszületett rósz tulajdonságuk az, hogy a roszat szívesebben hallgatják, mint a jót. Mennyivel szívesebben hallgatják a rosszat arról, akinek valamelyes neve és érdemei vannak. Ez ád ehető erőt minden olyan lapnak, minden olyan intézménynek vagy szervezetnek, legyen az kabaré vagy politikai pártszervezet, amelyik máskép nem tud eredményt produkálni nem tud a maga részére érdekeltséget és érdeklődést teremteni mintha embert rágalmaz. Pityi Palkót hiába állitja pellengére az iilető lap, az nem érdekel senkit, hiszen Pityi Palkót nem ismeri a kutya sem. A szenzációra éhes tömegnek nagy urak és Minél nagyobb urak kellenek. Milyen isteni gyönyörűség olvasni azt, vagy hallani egy előkelő kabarémüvész ajkáról, hogy Kossuth Ferencz svindler, Aponyi Albert gróf svindler, Lánczy Leó svindler egyszóval svindler mindenki, akinek csak egy kicsit valamire való neve van. Azt mondják, hogy az emberi hibák és bűnök a nagy közönség előtt való bemutatásának az a célja, hogy javitsa az emberiséget. Hiszen a színművészet szellem óriásai, a költők, az irók mindég az emberi ferdeséget szokták a színpadra, a forum elé vinni. Egy-egy színpadi alak olyan volt, mint a publikum elé tartott tükör: Íme nézd, ilyennek nem szabad lenned. Azt mondhatná ezek után mindenki, hogy mért nem szabad a „modern“ színpadoknak ugyanazt megtenni amit a régiek megtettek ? Hát erre a kérdésre nagyon könnyű a felelet. Azok az alakok, amelyek ré- gente szerepeltek a színpadokon valóban hibás, bűnös emberek voltak. Ámde azok, amelyeket a brettii szerepeltet, köztük élő egyének akiknek hibáit, erényeit, vagy bűneit megítélni a jelenkor sohasem hivatott. A közéleti nagyságok munkásságának megítélései a történelem ité- lőszéke elé tartozik. Arról a köznapi, vagy pláne a brettii publikuma mulatozás közben ne mondjon Ítéletet. Nem tűnik-e fel furcsának mindenki előtt, hogy a két koronától 5 koronáig terjedő belépődíjjal és vásári reklámmal összegyűjtött alkalmi publikumot teszik meg olyan kérdésekben itélőbirónak, amely kérdésekben az egész nemzet is a legtöbbször csak tartózkodva és nagy óvatossággal mer Ítéletet mondani, sőt a leggyakrabban az Ítélethozatalt rábizza a késő utókorra. Ki ezekben a bűnös? Természetesen az, aki alkalmat nyújt arra, hogy az éretlen tömeg döntsön el nap-nap Ma és holnap. Irta: Gregoir. Kis dalaim: hó-tiszta álmok, Valóra váltok-é — én nemtndom: Ma még virágzó rózsakertben járok, Holnap ki tudja merre mely utón . . . Ma még látom szemében ott ragyogni A szerelemnek égő sugarát: Holnap ki tudja, mint fogok danolni Tán elsírom lelkem hattyúdalát .... Ma még élek, mert érezem a csókját A pogánya vagyok az vagyok neki; S holnap talán hívője koporsóját A bűnbánó bálvány megkönnyezi . . . Az orgonista. Rugékony fiatalságában, amikor még bírta a munkát, orgonista volt és zenét, éneket tanított az ottani leányiskolában. Már néhány esztendeje nyugalomba küldték. Az elbocsátást egykedvűen fogadta, úgyis el volt rá készülve. Egyszerűen nem ment attól fogva az iskolaszaggal telt folyosóra, ahol hosszú időkön keresztül fürge lépésekkel lóbázta kezében az örökös kottacsomókat és többé nem nyitott be a tanári szobába, nem vitatkozott szünetek alatt a cigareitázó kollegákká], nem mondhatta lágy hangon a mosolygóképp nyugtalan növendékeknek : kérem, ide figyeljenek. Egy darabig maradt orgonistának. Csakhogy a rákövetkező télen súlyos betegsége ágyba döntötte. Tavasz felé lábalt ki csak belőle. Az alatt találtak egy ügyes, fiatal kántort és mikor vissza akart szegődni újból, megmondták neki, hogy ne fárassza magát, nincs rászorulva, csak az ünnepi nagy alkalmakkor fognak majd érte küldeni, mikor szükség lesz a művészetére. S aztán nem hívták, csupán egyszer, nagysokára. Az orgonista igy maradt ki a világból. Ettől fogva elkezdhette a pihenést. Magános, egyedül való ember volt. Öreg szolgát tartott magánál, a ki egyidős volt vele épen. Valaha együtt játszottak ketten a falujukban, egyszerre kerültek be a városba s már mint idősebb legény állott szolgálatába a nálánál sokkal magasabbra polcolódott barátjának. Három szép szoba volt a főutcára, ahol laktak. Egyik az űré, a másikban zongorák ácso- rogtak a csupasz deszkapadlón. Zongorákkal, pianinókkal, harmóniumokkal kereskedett. Jánosnak szigorúan megtiltotta, hogy azok közé belépjen. Remegett értük, hátha kárt tesz valamelyikben. Elég oda, hogy csak a seprűvel nekibökjön és a síkos politúr lekaparódik. Hiszen Jánosnak romlik a szeme, nem tehet róla, öregszik, totyogósodik. A zongorákkal csak ő bajlódott. Ha hoztak újat, ő maga hajoldozott, mig nagy- nehezen kihámozta a ládákkból. Az embereknek csak annyit engedett, hogy a lomha alkotmányt talpraállítsák. A többi az ő dolga maradt. Legelsőbb is szépen kinyitogatta mindenét, nem tört-e benne valami nemes rész. Aztán hozzáült szépen, megpróbálta. Lenn kezdte a dörgő hangokon, oktávákat, kvin- teket vert ki rajta, aztán a vékony billentyűk felé haladt, amelyek ezüstösen csilingeltek, pityegtek. Felülről kezdve meghangolta alaposan, mig csak tiszták nem lettek az akkordok, mint a téli levegő és a hullámok simán, gömbölyűén folytak elő a széles hangszekrényből. Délelőtt az Íróasztalnál szíttá szivarját. Kottát irt. Régi himnusokból vett elő és azokra komponált komor, szigorú kantátákat. A keze ilyen pillanatokban orgonát játszott a papír szélén a szemöldöke a taktust ütötte, a füle csodás dallamokat hallott az üres szobában. Nem eszelt fel sokszor, hogy János bejön,
