Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1911-09-23 / 39. szám

39-ik szám.

SZATMÁRVÁRMEGYE.

3 ik oldal.

György és báró Vécsey József megalkották, Magyarország egyik legsötétebb korszakát képezték, olyan idők voltak, amikor nem volt sem szabadság, sem pedig nemzeti élet, pusztulásnak indult minden még a nemzeti vagyon is, amidőn ez az ország csak bujdosókat látott és kétségbeesett embereket, amikor igazán férfiak kellettek, hogy ebből a pusztulásból, ebből a szenvedésből kiragadják a nemzetet.

De a legnagyobb szenvedések korszaka szokta megteremteni a legnagyobb férfiakat is és ime ezek a mélytudásu, mélygondolkozásu, hazájukat forróan, iz- zóan szerető nagy férfiak meglátták azt az irányt, meglátták azt az ösvényt és utat, amelyen haliadni kellett, ráléptek arra az alapra, amelyen a nemzet erőt, gazdasági eredményt produkált, ráléptek arra az útra, a melyen meg tudjuk teremteni a jövő modern, haladó Magyar- országot.

Vécsey József báró, aki 40 évig lelkének egész erejével, nagy tudásával és igazán lángoló szeretetével szolgálta a közügyi életet, a Szatmárvármegyei Gazdasági Egylet fejlesztésében fejtette ki egész tevékenységét.

Előttem szólók meghajtották a két nagy férfiú előtt az elismerés lobogóját. Igazán az a 40 év, amelyet báró Vécsey József nagy buzgalommal, a mezőgazdaság iránti nagy szeretettel töltött el, mindnyájunk előtt fényesen tündöklik. Méltó munkatársat talált ő, aki megosztotta vele azokat a küzdelmeket, megosztotta azt a munkát, azt a fáradozást, amelynek eredménye 50 év után ez a mai jubiláris kiállítás : ez a férfiú pedig Domahidy Sándor.

Domahidy Sándor ifjú korában a jogi pályára lépett, de már akkor is érezte, hogy őt hivatása inkább a közgazdasági térre, a mezőgazdaság fejlesztésére irányítja és ime ott látjuk őt ifjan a 70-es évek elején dolgozni társadalmi és köz- gazdasági téren. Hosszú időket töltött el, mint e gazdasági egyesületnek alelnöke, báró Vécsey Józseffel. És amikor báró Vécsey József előtt az ősszinte elismerés lobogóját hajtjuk meg, énp oly mértékben kell meghajtanunk Domahidy Sándor munkássága, rendkívül szívós, öntudatos munkássága előtt a mi elismerésünk és hálánk lobogóját. Hiszen ha ej gazdasági egyesület történetét figyeljük | meg, azt látjuk, hogy minden intézményen, minden sikeren és minden munkán rajta van Domahidy Sándornak a keze.

Egy egész sorozatát látjuk, mélyen tisztelt ünneplő közönség, annak a munkálkodásnak, amelyet Domahidy Sándor előbb mint báró Vécsey József mellett, ez egyesület alelnökeként, később, mint ez egyesület elnöke kifejtett.

Amidőn felejthetetlen, nagynevű báró Vécsey József meghalt, Szatmárvármegye általános bizalma Domahidy Sándor felé fordult, őt emelte az elnöki szé-oe. Nagyon nehéz időkben vette át Domahidy Sándor ennek az egyesületnek vezetését, mert talán azt is mondhatnám, hogy ez az egyesület az anyagi züllés utján volt. Egy mérhetetlen indolentia fogta el Szatmármegye gazdatársadalmát, mert nem tudta kellőképen méltányolni azokat a törekvéseket, amelyeket báró Vécsey József és Domahidy Sándor oly hittel és erős kézzel tártak eléje, nem tudta méltányolni ép ez a vármegye, a

mely pedig egyike a legerősebb gazdasági vármegyéknek Magyarországon. Nem tudta méltányolni, hogy a nemzet legerősebb alapja a föld, a föld terméke, maga a mezőgazdaság, annak intenzív fejlesztése, modern és belterjes gazdálkodás. Azonban Domahidy Sándor nem csüggedt el, az ő erős lelke és hite bízott abban, hogy a már-már válságba jutott gazdasági egyesületet fel fogja vi- rágoztatni. És ime nem maradt el az eredmény. A még csak 250 tagból álló gazdasági egyesület létszámát 600-ra fel tudta emelni, a nehány ezer koronából álló kis gazdasági egyleti vagyont 20,000 koronára emelte, nem kiméivé semmi fáradtságot, hogy a maga elé tűzött célt előbbre vigye.

Mélyen tisztelt díszközgyűlés! Ennek az erős férfiúnak a működésénél látjuk azokat a nagy alkotásokat, amelyek nevezetessé, mondhatnám országos hírűvé tették a Szatmármegyei Gazdasági Egyesületet. Mert elsősorban csak azt a népies alkotást kell említenem, amely Do- madidy Sándor agyában született, a ki m ga járt faluról-falura, hogy oktassa a népet, hogy megmutassa nekik az utat, miképen kell a gazdaságokat intenziven fejleszteni és ezáltal nemcsak a saját vagyonukat, hanem a nemzeti vagyont is gyarapítani, szétküldte az egyesület tagjait ezekre a népies előadásokra és azt látjuk, hogy minden faluban ébredeznek az emberek és rálépnek arra az útra, a melyen egyedül lehet a mezőgazdaság érdekeit kifejleszteni. De nem feledkezett meg a nép oktatása mellett arról sem, hogy magasabb színvonalú előadásokat tarthasson az egyesület kebelében.

pirosra festi, csak az orr bámul ki sápadtan, színtelenül ebből a pirosságból, mint a szirt- fok, amelyet köröskörül vérvörös hullámok nyaldosnak.

— Most jön'a halál — gondolja Tapirka' de a halál nem jön, hanem a cigány játszik egy bolond kupiét és most senki sem néz Tapirkára, hanem mindenki mosolyog és taktus szerint lóbálja a fejét, vagy a vállát. A cigány egy hosszú szál nadrágra kötötte valamennyi szivet és ahogy rángatja, maga Tapirka sem veszi észre de egyszer csak ő is örül és mosolyog a többivel, dobol lent a földön a kis lábaival, mert a lábai csakugyan szépek és inkább azt néznék az emberek, mint az orrát.

A nadrág most már rácsavarodott a Tapirék szivére is és előbb bizalmatlanul majd valamelyest bátrabban kiemelkednek az angol lap mögül. Most csakugyan olyasformát éreznek, hogy ők emberek és ezen nagyon örülnek. Félénken mosolyognak és nézik Tapirkát, aki azóta flörtöt kezdett egy szegény fiatalemberrel, egy kis kopott vörös szemű úrral, aki inkább valami elhanyagolt macskához hasonló. A flört nagyon kezdetleges, a fiatalember csak a sjeme sarkától küld üdvözletét, a többi kilenctizedrésszel mindig azt lesi, nem mosolyogja-e meg őket valaki. Tapirka szivében pedig boldog melegség táncol és alattomosan vigyáz nem sejti-e meg már ő azt a csodálatos érzést, amit röviden tavasznak szoktak nevezni még télviz idején is.

De nem látja meg más a megindult szerelmet csak én és én diszkréten félrefordulok. Minek bántsam nézéssel Tapirékat, amikor már gondolatban végighurcoltam őket a gúny valamennyi kinzókamaráján. Ez a lágyszívű

emberek tragikuma, akik belehelyezik magu- magukat a más bajaiba és nem tudnak tőlük szabadulni. Most jól érzem magamat, mert Tapirék is örülnek, de jaj, mi lesz, ha egy hitvány csirkefogó a szeme közé kacag Tapir- kának, ennek az édes, kis lánynak, pedig tudom, előbb-utóbb ez lesz a vége. És most már készülődnek el innét, mert Tapirék belemelegedtek már ebbe a világba és Tapirné olyan közönyösen néz körül, hogy nemsokára meg is kritizálja szemével a szomszéd főhad- nagynét. Majdnem itt tart mert ime Tapir ur is fölemelkedik székéről és otthoniasan érzi magát és Tapirka is elküldte már az elhanyagolt macskának az első forró pillantást.

Gyötröm magamat, hogy most mindjárt baj lesz és látom, hogy odaát egy egészséges kövér leány fűzője feszül a halk kacagástól; ez már Tapirékat nézi és figyelmessé teszi az asztalt, amelynél szintúgy tizen ülnek, mint nálunk. Most még csak bugyborékol a nevetés, de aztán forrni kezd és harsány kegyetlen gunykacaj támad belőle. Én tudom, hogy akkor nagy tragédia lesz, mert szilánkokra pattan egy lehelletvékony-falu illúzió, a Tapirék illúziója, hogy ők emberek. Szeretnék útjába állni ennek a tragédiának, szeretném valahogy Tapirékat elfalazni attól az egészséges, kövér, undorító lánytól és aggódó nézéssel szuggerálom Tapir urat e távozásra.

Azonban erre most még semmi remény. A kis, elhanyagolt macska a pirosszegésü szemeivel éppen most falja Tapirkát és láthatólag megbocsátott neki az orráért. Gondolatban kölcsönös üzletet kötöttek, hogy egyikük sem kritizálja a másikat, csak szeretik egymást, ahogy két szeretetlen lélek tud szeretni, amikor egymásra találtak. És a szülői szivekben szép,

meleg remények sarjadoznak, hogy lám, lám nem isolyan csúnya a Tapirka és nem is olyan szánalmasan csúnyák ők sem. Úgy érezték, hogy ők most polgárjogot nyertek ebben a kültelki kávéházban és talán a dátumot is följegyezték magukban, hogy mindig megülhessék az évfor dűlőt. Tapirék nemzeti ünnepe 1

Ideges türelmetlenséggel dobolok az asztalon, mert haragszom, mit ártom bele magamat más emberek dolgaiba. Ha kinevetik Tapirékat, az ő bajuk, minek jöttek ide. De megint látom az ostoba, egészséges, kövér lányt, amint liheg a visszafojtott kacagástól. Néha az asztalra borul, bolond kedvében nagyot rug a gavallérján és amikor már nem birja tovább, a szalvétát harapdálja kínjában. Az én tekintejem izenetet közvetít a kacagó leány és Tapirék között; jó lesz rohanni innét, mert jön a katasztrófa. És vége a gyönyörű polgárjogoknak.

Egek! Tapir ur megértett. Látom, hogy kutyásán hálás és meleg pillantással köszöni meg féltő aggódásomat és már fizetné a két sört, pedig Tapirka még szívesen maradna, hiszen a kegyetlen, tudatos életből zökkenés nélkül csúszott át: az illúziók rózsaszínű világába és most nem érti, miért kell mennie, amikor ilyen jól érzi magát. Ő még nem sejtheti a közelgő veszedelmet, de Tapir ur siet öltözködni és siet Tapirné is. És Tapirék már vonulnak a hátsó ajtó felé, amelyik közelébb van az utcához, mert arra hamarább szabadulnakf5a gúnyos pillantásoktól. Háttal vannak felém, de azért érzem Tapirka apró, buta szemében a könnyet és magam is sírnék, vagy legalább is egy nagyot szeretnék ütni azon az egészséges, kövér, viruló leányon, akinek fűzője majd szét pattan a kitörő kacagástól.