Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1911-08-20 / 34. szám
> s Nagykároly, 1911. augusztus 20. Vasárnap. liMnyy VII. évfolyam szám. -A. ' POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETI LAP. Szerkesztőség, hová a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők: Deák Ferenc-tér 20. sz. Telefon 84. sz. Kiadóhivatal : Atilla-utcza 15. szám - Kéziratokat nem adunk vissza. : MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: DR. TÓTH ZOLTÁN. Előfizetési árak: Egész évre ...........................................8 korona. Fé lévre................................................ 4 korona. Ne gyedévre...........................................2 korona. Eg yes szám 20 fillér. ||j Nyilttér sora 40 fillér. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. A szatmárvármegyei 48-as és függetlenségi párt hivatalos lapja. VIDít Szent István napján. Nagykároly, 1911. augusztus 20. A magyarnak ismét nincsen békés és boldog Szent István napja. Politikai életében újból felvonultak a felhők, amelyek bizonytalanná teszik ennek az országnak a fejlődését, a négyszáz esztendős per uj fázisa tolakszik elibénk, annak minden bajával, minden kétségével és minden bizonyosságával annak, hogy bármilyen legyen is most a kibontakozás, az nem jelent állandó nyugvó pontot, hanem csak egy kis megállást ama Kálvária-utón, melyet ez a nemzet immár négy évszázad óta ró. Társadalmi élete a magyarnak ma majdnem olyan, mint volt a mohácsi vész idején, nem tudjál merre tartson, hova irányozza lépését és mikor álljon meg, úgy, hogy a megállás neki ne jelentsen örökre mozdulatlan helyzetet. Tör az ellenség reánk minden oldalról. Ép úgy vagyunk, mint voltunk a török dulások idejében. Délről ostromának bennünket a szlávok, akiknek harcias gyülekezete a szokolosak épen a nemzeti ünnep előestélyén Zágrábban kellemetlenkednek a magyarnak. A hagyományos ellenség a velünk államszerződésben élő Ausztria ádázabb ellenségünk, mint volt valaha, most mikor nem támadhat ellenünk haddal, az államszerződések szentségét töri meg gonosz kézzel, raff inált elmével,; kétséget támasztva a külföldön abban, liogy lehet-e tisztességes szerződést kötni e kettős monarchiával, amely akkor töri meg a nemzetközi szerződések szentségét, amikor arra a domináló Ausztriának politikai, vagy gazdasági szüksége van. Belülről sem állunk különben. A nemzetközi áramlatok épen ebben az országban találnak televény talajra. Ez a nemzet idegenből ide hullott törzseket ölelt keblére. Idegen nemzetiségeket részesített a teljes jogegyenlőségben, sza- badelvüségében túl ment minden olyan határon, amelyet neki a józan nemzeti önzés megvont és a hála ennek a fejében az, hogy ma neThzetiszinü lobogóba takart nemzetközi expositurák kitanácsolják az ősi országból a magyart, mert épen olyan soknak találják itthon a magyart, mint ott kint, az idegenben, Amerikában. Igazán elrettentő az, hogy büntetlenül mit lehet végbe vinni itthon az államalkotó és immár a második ezredévben államfentartó magyarral. Akinek kell küzdeni külső ellenséggel, annak meg kell küzdeni a belső ellenféllel, azzal, aki csak hálás lehetne a világ erkölcsi törvényei szerint mindazért, amit vele a magyar jót tett. Mert Szent István nagy ideje óta itt, ebben az országban a magyar csak jótevője volt minden idegen elemnek. Ezt tanítja történetünk, de ezt tagadják meg a magyarral szemben az itt megtelepedett idegenek, akik nemcsak épen Oroszország, hanem a kikiáltott műveltségű Nyugot-Európa gyakorlati oktatásából megtanulhatták volna, hogy csak épen ebben az országban van és lehet igazán otthon az idegen, mert sehol e széles világon olyan elnézés nem takarja annak a természetes hibáját, a fajhoz való nem tartozást. Mind ennek nem lett nálunk jelentékeny eredménye. A nemzetköziség meggyökerezett nálunk. A magyarnak belső ellensége úgy szaporodik, mintha mi az inkvizíció eszközeivel dolgoznánk. Úgy látszik, valami hályog húzódik mindazon idegenek szeme világa elé, a kikkel mi jót cselekedtünk és a kiktől mi az erkölcsi törvények tanítása szerint csak jót várhatunk. A magyar kezd itthon nem lenni a maga vérrel szerzett otthonában. Ami szörnyű történelmi és erkölcsi hamisítás, de a szegény magyar sokszor volt hasonló helyzetekben az ő honában. Hol tatár, hol török, hol német szorította kifelé. De mindig meg tudott állani a határnál. Most is hisszük, hogy megáll. Ennek az országnak a sok politika baján egyszerre segíteni nem lehet, de erős társadalom ez öröklött politikai betegségeken sokat segíthet. Csakhogy erős társadalom a rendezett gazdasági A szerencse. Irta: Kálmán Jenő. Egy kissé porosán és megtépázva ült le a terraszra. A lóversenyről jött és azon gondolkozott, hogy ha az utolsó futamban nem adja le az utolsó tiz koronáját, most volna tiz koronája. Ez a gondolat sok keserűséggel facsarta meg a szivét, de hamarosan elterelte a lóverseny kellemetlen emlékeit egy másik gond. — Miből fizetem ki a cechet? — mormogta, miközben bizonytalan sejtésekről szűkre szorult a gyomra. Két krajczár szerénykedett a mellénye zsebében, ez nyilván még a felszolgáló pinczérnek sem elég. És azonkívül teljesen idegen kávéházban telepedett le, mert a törzshelyeket némi differenciák miatt szorgalmasan elkerülte egy idő óta. Most idetelepedett, mert a kávéház a körút legforgalmasabb részén volt és abban reménykedett, hogy majd csak jön egy ismerős, aki kiszabadítja a csávából. Mintha a főpinczér örökké számoló lelke költözött volna beléj:, rögtön összeadta, menynyit költött. Egy kávé, két kenyér = ez huszonhat. Kétszer borravaló : összesen harminczkettő. Ezzel szemben egy méla remény és két kajcár fedezete van. Idegesen kaparászott a mellénye felső zsebében, hátha akad egy előrelátó czigaretta, amely csak azért bujt el, hogy a czigaretta éhség óráiban vigasztalására legyen gazdájának. Sajnos, már ilyen czigaretták is ritkán akadnak, a zseb mindössze némi piszokkal vegyes dohányport rejtegetett és a peches ember elszántan üvöltött egy buzgólkodó pinczér után : — Czigarettát! Mindjárt hozzágondolta, hogy ez már negyvenkettő, de tekintve, hogy egy koronánál kevesebbet amúgy sem akart kérni attól az ismerőstől, akit elejibe fog dobni a végzet, megnyugodott. A pinczér fölkapta szót és tovább adta. — Czigarettát! zúgta utána a köszönő ember, „czigarettát“ harsogta az újságos és erre megjelent az ajtóban egy ládás gyerek. — Cigarettát! —• sipította czérna hangon, de a pechec ember ettől úgy megijedt, hogy behúzta a fejét a vállai közé. A főpinczérre számitottt de ennek a gyereknek azonnal kell fizetni. Úgy tett, mintha nem rendelt volna semmit, de a gyerek makacsul kereste a czi- garetta-éhes vendéget és lecsapott rá : — Czigarettát! — mondta undorító készséggel, de a peches ember megsemmisülten tolta el magától. Valami olyasfélét motyogott, hogy a „nikotinmérgezés“, azzal belefeküdt egy képes lapba és föl sem mert nézni addig, a mig csalhatatlan bizonyossággal nem tudta' r
