Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1911-07-30 / 31. szám

2-ik oldal.

SZATMÁRVÁRMEGYE

31. szám

kiegészítő része. Hol van az a „magyar hadsereg!?“ Sehol. — Sőt közös hadsereg sincs, csak osztrák hadsereg, amelynek nyelve német, szelleme osztrák — csak a vére és a pénze magyar — a melyet bőségesen ontottak az olaszok és poroszok elleni háborúktól le egészen a boszniai okkupátióig a fekete-sárga zászló alatt és a „Götter hallte“ hangjai mellett.

Khuen és Tisza a hadsereget tehát úgy képzelik, hogy felette rendelkezzék a császár, szolgáljon az az osztrák érdeknek (mint az olasz, porosz és boszniai háborúkban) vezényeltessék az a kétfejű sassal diszitett fekete sárga zászló alatt német commandóval — de adja hozzá a vért és a pénzt a — magyar.

Ez a mungópárt katonai politikája.

E politika ellen már régen küzd a nemzet, de mindig akadnak gyászos emlékezetű államférfiak, akik a nemzeti jogok és követelések letörésére vállalkoznak. — Ilyen volt Tisza Kálmán is, aki a 89-iki véderővita alkalmával a hírhedt 14. és 25. paragrafusokkal örökre elsikkasztani akarta az országgyűlés ujonc- megajánlási jogát és kiirtani még a hírmondóját is annak, hogy a magyar nyelv a hadseregben — még a tiszti vizsgáknál is — bármily csekély mértékben is érvényesüljön.

Újabban tiz év óta folyik a harcz a magyar nyelv jogaiért, 1905-ben a nemzet döntött és Ítélt. Az osztrák érdeket és az osztrák katonai szellemet szolgáló szabadelvű pártot Tisza Istvánnal együtt elseperte a nemzet ellenállhatatlan ereje épen akkor, midőn Tisza István a magyar alkotmány erejébe vetett hitet a Perczel Dezső zsebkendőjével akarta megfojtani.

Most az osztrákok 30 milliójával és az uj nemesek, bárók és udvari tanácsosok pénzével összevásárolt többség élén ismét Tisza István akarja nemzeti nyelvünk jogát letörni épen azon intézményben, a melyhez az ország polgárai a leroskadásig járulnak hozzá minden áldozattal.

És midőn e bűnös merénylet ellen szót emel Apponyi és Andrássy, erre a fiók Tisza azt mondja, hogy ezt az actiót „néma megvetéssel nézi“. És ezt a durva — az egész nemzetet, a nemzet egész történelmét mélyen sértő kijelentést egyik mungó az országgyűlésen pártja nevében helyeselte és magáévá tette . . .

Lehet-e ezt tűrni egy 130 tagból álló ellenzéknek, lehet-e ezt tűrni annak az ellenzéknek, amelyik nem vesztegetéssel és hatalmi erőszakkal, de a magyar nép bizalmából jött a törvényhozó testületbe?

Erre a feleletet megadta az ellenzék felháborodása, a szétvált pártok rögtöni egyesülése és a választókerületekből naponként érkező lelkes nyilatkozatok, a melyek az egyesült pártokat kitartásra buzdítják és felkérik, hogy a kormány bűnös merénylete ellen: a katonai javaslatok ellen minden parlamenti eszközzel a végsőig küzdjenek és azok törvényerőre emelkedését akadályozzák meg.

így született meg az obstructió, a mely ilyen előzmények után nemcsak jogos, de a nemzet szempontjából feltétlenül szükséges is.

Erre nem számítottak a merénylők: sem Khuen, sem Tisza. De nem számított a dinastia sem.

A mungó tábor megdöbbent. Tisza kétségbeesetten futkosott jobbra-balra.

Hiszen Kálmán öcscse bakklövésével saját vére idézte fel az obstructió rémét, a minden idők kabinetjének megöiőjét. Próbálnak fenyegetni, csábítgatni. Nem használ semmit. Az egyesült ellenzék küzd rendületlenül.

Andrássy szavától azonban még a mungók is megtántorodtak. A jóhiszemüek lelkiismerete ébredni kezdett. — Nosza pezsgőt nekik. — Minden éjjel mulatság és dáridó folyik, hogy az ébredező lelkiismeretet a mungó kebelben elfojtsák. — És ez talán sikerül is nekik. — De a királyt félrevezetni — másoknak nem lehet.

Andrássy még 1909-ben megmondta a királynak, hogy a katonai reformot eme súlyos vér — és pénzáldozatot — nemzeti engedmények nélkül keresztül vinni nem lehet. — És akkor a király — az Andrássy által felvilágosított katonai körök tanácsára a nemzeti engedményeket kilátásba is helyezte.

De a koalitió megbukott. E nagy nemzeti vívmányt már keresztül nem vihette.

Jött Khuen és Tisza, akik tévútra vezették az uralkodót; kötelezően Ígérték, hogy a katonai javaslatokat minden nemzeti engedmény nélkül keresztül viszik. Hogy hatalomhoz jussanak elárulták a nemzet vitális érdekét. — Tisza hirdeti ma is, hogy „minden gondolkodás nélkül meg kell szavazni a katonai javaslatokat. Ezért itatják és pezsgőztetik a mungó tábort, hol a „Deák Ferencz“ hajón, hol a coupon báró: Madarász, Beck Gyula vacsoráin.

De az ellenzék küzd szilárdul. — A nemzet vele van és csatlakozik a küzdelemhez.

A király pedig kezd tisztán látni

tek. Valami elérhetetlen után volt vágyódása mindig. Sírva fakadt s nem tudta miért. Apánkat sokszor megbusitotta, mikor imádkozás közben elakadt, mikor hangja, ahelyett, hogy élesen jajgatott volna, halk lett, csak mormolta a szavakat. Az iskolában idegen fiukkal barátkozott, akik nem egy hiten voltak velünk. Köszönt az idegen papnak, akinek nem volt lengő szakálla, tincse a füle mellett. Gonosz könyveivel elbújt előlünk s nagyokat sóhajtva tette föl sapkáját, hogy elvégezze a könyörgést. Egyszer aztán benyitottam a szobába, amikor ő, ő.

A beteg zsidó beesett arca megvonaglott, nem a testi, hanem a lelki kíntól. Betakarta kezével a szemeit, mintha most is látná azt a rémképet, mint akkor évtizedekkel előbb. Lassan, nyögve ejtette ki a szót:

— Térdelt — érted, térdelt — s hangja rikácsolva vegyült bele az asszonyok énekébe.

— Felrántottam a földről. Ő kezébe temette az arcát s úgy sirt. Szégyenében-e, bánatában-e? Apánknak nem szólottám, hogy ne busitsam meg a jámbor, istenfélő embert. Áron aztán bement a városba. Nem tudta mérni az iccét, nem tanulta meg a forintot csinálni a krajcárból. A városba ment. Néhanéha jött tőle egy levél. Hogy egészséges, hogy meg van a kenyere. De pesszachra, meg a sétoros ünnepre sohasem kívánkozott haza. A levelei betűi összefolytak, mintha köny hüllőt volna rá irás közben. Néha szólott messze útról,, ahová talán egyszer indulni fog és soraiban könyörgött atyánknak, hogy szeresse, szeresse őt tovább is. Atyánk folyton hívta haza s ő mindig talált mentséget, kifogást. Egyszer aztán jött egy levél, hogy megy . . . megy . . . hová ?

Glaser Lévi arca fakóra változott. Szaggatottan vette a lélekzetet, kezeivel hadonászott a levegőben. Az öreg rabbi rátette kezét a homlokára s úgy kérte, hogy ne beszéljen tovább.

— Kell, el kell mondanom. Még van bennem elég erő. Kiment az én testvérem idegenbe, hogy térítsen, hogy vallást hirdessen. De nem a Mózesét. Jaj! Jaj! Nem a Mózesét. És még meg is irta ezt annak a jámbor, istenfélő embernek, apánknak. Ő bezárkózott szobájába. Nem láttuk, amig meggyászolta fiát. Hamun ült, hamut szórt fejére, megnövesztette haját, szakállát, viz nem érte testét. Mikor letelt az idő, szánalom volt ránézni. Ha látta volna az a . . . hítehagyott,

mivé tette az apánkat. Összeroskadt a nagy szál ember, összegörnyedt, szeme fénye kiapadt a sok sírástól. De hát iszonyú is lehet az apának, ha úgy hal meg a fia. Az enyém csendesen múlott ki, te temetted el s még sem tudtam megnyugodni soha. Hátha a halálok legcsunyábbikával halt volna, mint Áron.

Az emlékezés könnyeket hullatott a lázban égő, beesett szemekből. Sietett megmagyarázni elérzékenyülése okát.

— A fiamat siratom, rabbi.

— Tudom, — mondá csendesen az ősz pap s az ö hosszú szakállán is végigperegtek a könnyek. Ő azt az eltévelyedettet siratta, aki jajgatva fogja érezni Jehova sújtó kezét.

— Nem beszéltünk többet róla, — folytatta a beteg — nem említettük egymásnak nevét. Néha jött levél tőle idegen, messze országokból s én visszaküldtem felbontatlan neki. Végre elmaradtak ezek is. Én megházasodtam, fiam lett s az unokájában lelte vigasztalásál. De én azért láttam visszatérni barázdált homlokára a gondot, szemeit néha kérdőleg, fájdalmasan emelte rám, én hallgattam és lesütöttem szemem. Meghalt . . . Ugy-e jól tettem, rabbi? Te szent vagy, te tudod a parancsolatot. Ugy-e jól tettem. Hazudsz ! A