Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1911-01-01 / 1. szám

2-ik oldal.

SZAT M ÁRVÁRMEGYE.

1-ső szám.

félelmetes nagy szabadelvű pártot, az igaz magyar lelkek fellángoló erejének szabad megnyilvánulása, átvonuló gyors viharként semmisítette meg és ha a 48-as pártvezérek nagylelkűsége (a mi végzetes hiba volt, mert a nemzet igaz jogaiért küzdő pártnak nagylelküsködni nem szabad) — a nemesebben gondolkodó 67-es csoportnak kerületet nem ajándékozott volna — úgy már akkor hírmondója sem lett volna a magyar parlamentben a 67-es közös ügyes pártnak.

■ Hol van tehát gyökere a 67-es kiegyezésnek, — hol van gyökere annak a nemzetsorvasztó közös ügyes politikának a mely bennünket Ausztria gyarmatává és tributáriusává alacsonyitott. A magyar nemzetben nincs. Hanem a császári akaratot és 400 éves udvari politikát támogató ama politikai érdekszövetségben, a mely hatalmi vágyból és önérdekből már többször lejtőre vitte a nemzet sorsát és a mely most Khuen vezérlete alatt alkotmányunk egyetlen és végső biztosítékát: a vármegyénk önkormányzatát is megtörni készül és a császári kegy ellenértékéül ujoncz létszám felemelésével kedveskedik és 360 millió hadügyi költség többlettel terheli meg az adózó magyarnép roskadozó vállát.

Ha élne Deák Ferencz, ettől a 67-es politikától megvetéssel fordulna el. Hiszen a „haza bölcse“ a szabadságharcz- ban levert, vért és anyagi erőt veszített nemzet részére abban a téves, de jóhiszemű gondolatban alkotta meg a 67-es kiegyezést, hogy a nemzet ekkor még nem volt elég erős teljes szabadságának kivivására és biztosítására, — ámde hangoztatta, hogy ezt a kiegyezést csak kényszerű aiapnak tekinti, a mélyen a nemzet ideiglenesen megélhet, de a mely

Mintha megérezte volna a gondolatom, keményen szólt reám.

— No Vince, talán nem akarsz felvinni. ..

— Dehogy is nem.

Neki kezdtünk a hegyi útnak. Ó uraim, milyen egy ut volt az. Az üreg ur minden lépten-nyomon megbotlott, s olyankor haragosan kiáltott fel :

— Ó ez a vakság, ez az átkozott vakság.

Talán viszamenjünk.

— Nem, csak vigyél.

Keservesen, de mégis felértünk. Pár percig pihent a kis filegoriában, s aztán igy szólt:

— Vince, eredj szépen haza most, majd le magam megyek...

Ijedten válaszoltam :

— De hogyan akar hazamenni ? irtózatos lett erre a szelíd arca : elvörösödött, majd, fehér lett, szempilláit felemelte, s fénytelen, vak szemei rémesen meredtek felém.

— Vincze, te eredj most haza, én úgy akarom.

— Nem tudtam volna ellenkezni és lassan megindultam visszafelé. Vagy kétszáz lépést tehettem a Serpentin utón, mikor akaratlanul vissza fordultam ; az öreg nagyságos ur már nem volt a filegoriában, de ugyanazon pillanatban rekedt sikolyt hallottam, s valami tompa, szakgatott morajt, mint mikor valami zuhan le a hegyről. Térdeim megroskadtak, a másik pillanatban aztán futni kezdtem, rettenetes félelem űzött. Most itt vagyok uraim, én nem vagyok bűnös . . .

Elakadt szava a vén Vinczének, sirt. Jó darabig hallgattak, mikor Harkányi Lajos azt mondta :

alapnak tovább fejlesztése a nemzet vezéreinek, mindenkori kormányának és kormányzó pártjának a kötelessége. — Ámde 40 év óta nem fejlődést — de a császári akarattal és Ausztria érdekeivel szemben folytatott hátrálást látunk az egész vonalon.

A 67-iki törvényben foglalt közösséget, a törvénybe' igtatott paritást sem tudták a 67-.es kormányok fenntartani és biztosítani. A magyar pénzen fenntartott hadseregben egy osztrák szellemű hadsereg nehezedik nemzeti életünkre, — a Chlopi hadparancsban nemzeti létünk is megtagadtatok és az osztrák birodalom részeihez tartozó „néptörzs“ nívójára alacsonyitott bennünket a legfőbb hadúr! Reánk zudult a Kris- tóffy korszak abszolút uralmával, lábbal tiporván összes alkotmányos jogainkat. Midőn pedig a nemzet öntudatra ébredt és a 48-as politikát emelte parlamenti többségre — a letűnt közös ügyes párt lesben álló érdekszövetsége a független- lenségi eszme leverésére kiküldött bécsi kirendeltség támogatására sietett, hogy nemzetrontó munkájukat folytassák ott, ahol Perczel Dezső elnöklete alatt a zsebkendő szavazással elhagyták.

Ez a sötét kép tárul elénk, ha az elmúlt 1910-ik évre visszatekintünk.

De egy nemzet, amely élni, fejlődni és önállóvá és függetlenné lenni akar, ne hátra, hanem előre nézzen. Ne keseregjen — Máriusként — a nemzeti nagyság romjai felett, hanem a múltak hibáin okulva, a nemzet nagy és sokszor dicső történelméből és küzdelmeiből ösz- szegyüjtött tapasztalatokkal felfegyverezve, kezdjen ho-zá megrongált alkotmányos épületünk kiépítéséhez, mert egy nemzet, mely 1000 éves alkotmányos életre tekiüthet vissza, nem tűrheti életerejének, államfenntartó szervezetének és jogainak folytonos csorbítását és elsorvasztását.

Nem tűrheti, hogy Ausztriának — e kilencz különböző fajú és nyelvű államnak, — amely — Bismarck szerint nem is állam, csak jegyzőkönyvi fogalom — továbbra is leigázott gyarmata, adófizetője legyen. És ha akadt is (fájdalom, 400 év óta mindig akadt) magyarságukat megtagadó érdekszövetség, mely nemzeti létünket az osztrák politika igájába hajtani törekszik — amint a múltban, úgy a jövendőben is öntudatra fog ébredni a nemzet és a magyar nép lelkében rejtő kimeríthetetlen őserővel fogja kiküzdeni állami életének függetlenségét és gazdasági önállóságát.

E sötét és sivár korszakban a nemzetnek elcsüggedni nem szabad. A Khuen- kormány uralma a nemzet testén nem halálos seb, csak egy rossz kelés, mely a nemzet pillanatnyi megtántorodásából inficiálódott. Ezt a bajt is kiheveri az erős és tisztavérü önmagában bizó nemzet.

A nagy csalódás után a nemzet elkeseredése következik, a melyet az ujjá- ébredés korszaka fog felváltani.

A jövendő felé reménynyel tekintünk, a mely ismét visszadja a nemzetet önmagának. irtsuk ki lelkűnkből a kishitűséget, és érezzük nagy Petőfi lángleikének igaz szavait:

„A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke S büntetéseit már átszenvedte ő ;

De erénye is volt és jutalmat érte

Még nem nyert: jutalma lesz majd a jövő!“

Bűbájos világ az a fürdő élet. Ott mindenki boldog, jókedvű, szerelmes és senkisem beteg. Ott nem lehet hallani rongyos koldusok hálálkodó énekeit, nem lehet látni kisirt szemeket, csak dallamos kaczagást, ragyogó szempárakat és még r igyogóbb gyémántokat. Egyikmásik oláh bojár asszony magára rakott brillantjai egy uradalmat érnek.

Ebből az aranyos, verőfényes világból Haday Imre sose hiányzott. Nagyon megszerette Herkules fürdőnek vadregényes táját és alig várta az első melegebb tavaszi napsugárt, hogy leutazhasson a kies fürdőre.

Ő volt mindig a legelső ki üdvözölte a fürdő százados fenyőit, kanyargó serpentinjeit, csacsogó patakjait, gőzölgő forrásait, zuhogó Csernáját, s legutolsó ki isten hozzádott mondott mindezeknek.

A hatvan felé járt már az öreg Haday. Előbb egyedül járogatott a fürdőre, de azután mindig elhozta magával fiatal húgát is, a csodaszép Hajnalkát.

A Herkulesfürdőn nyaraló vendégek már szinte megszokták a jó öreg, nyájas arczát és mellette azt a viruló szép leányt.

Erdélyi Náci hogy belekapott az első nótába a délutáni hangversenyen, már lehetett látni, a mint a park túlsó felén a Tatárczy- villa felől jön az öreg Haday Imre, meg a húga.

A tizedik szezon alkalmával meglepetés érte a törzsvendégeket. Haday Imre többé nem igy mutatta be a leányt:

— A húgom, Hajni...

Mikor a tizedik szezon alkalmával a leányt be kellett mutatnia, mintha valami rejtett

— Itt nincs kétség, az öreg Haday leugrott a Csóricsról.

A többiek : Bolgár Kálmán, Nádasdy Jenő és Peterdy Sándor csak a fejükkel' ütöttek reá. Többet nem is szóltak, csak Bolgár Kálmán mondta nagy sokára:

— Az asszony.

Azután szétváltak. A nap korongja épen akkor bukkant elő, s aranyos sugaraival derűt öntött szerte széjjel. Ők négyen kezet fogtak, s elmentek négy irányban. Mindnyája arcán ott ült a fojtott kíváncsiság. Csodálatos dolog is az, mikor egy öreg, vak ember, kinek a fiatal feleségéről csak jót mondhatott mindenki leugrik a Csórics tetejéről.

Délfelé aztán oláh parasztok valami alaktalan tömeget hoztak fel a fürdőbe, a mely zöld kabátba volt bujtatva, meg cipője is volt, szép fényezett cipője.

Az első fürdői ember mindjárt rá ismert benne az öreg Haday Imrére.

II.

Vagy tizenkét éven át olyan elmaradhatatlan vendége volt Herkules fürdőnek az öreg Haday Imre, mint a milyen elmaradhatatlan az őszi levélsárgulás, lombhullás

Akkor még jó világ volt ott. A nagy üveges kurszalon előtt a terraszos park zenepavilonjában Erdélyi Náci játszott.

Mint édes mézre a rajzó méhek, úgy jöttek ki a sétányra a bájos zene hangjaira a fürdő szép hölgyei, s csélcsap urai. Hány szerelmes vallomás hangzott el ott, azoknak számát csak az esti homályban elcsattant titkos csókok ezrei haladják meg.