Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1911-01-01 / 1. szám

2-ik oldal. SZAT M ÁRVÁRMEGYE. 1-ső szám. félelmetes nagy szabadelvű pártot, az igaz magyar lelkek fellángoló erejének szabad megnyilvánulása, átvonuló gyors viharként semmisítette meg és ha a 48-as párt­vezérek nagylelkűsége (a mi végzetes hiba volt, mert a nemzet igaz jogaiért küzdő pártnak nagylelküsködni nem sza­bad) — a nemesebben gondolkodó 67-es csoportnak kerületet nem ajándékozott volna — úgy már akkor hírmondója sem lett volna a magyar parlamentben a 67-es közös ügyes pártnak. ■ Hol van tehát gyökere a 67-es ki­egyezésnek, — hol van gyökere annak a nemzetsorvasztó közös ügyes politiká­nak a mely bennünket Ausztria gyarma­tává és tributáriusává alacsonyitott. A magyar nemzetben nincs. Hanem a csá­szári akaratot és 400 éves udvari poli­tikát támogató ama politikai érdekszövet­ségben, a mely hatalmi vágyból és ön­érdekből már többször lejtőre vitte a nemzet sorsát és a mely most Khuen vezérlete alatt alkotmányunk egyetlen és végső biztosítékát: a vármegyénk önkor­mányzatát is megtörni készül és a csá­szári kegy ellenértékéül ujoncz létszám felemelésével kedveskedik és 360 millió hadügyi költség többlettel terheli meg az adózó magyarnép roskadozó vállát. Ha élne Deák Ferencz, ettől a 67-es politikától megvetéssel fordulna el. Hi­szen a „haza bölcse“ a szabadságharcz- ban levert, vért és anyagi erőt veszített nemzet részére abban a téves, de jóhi­szemű gondolatban alkotta meg a 67-es kiegyezést, hogy a nemzet ekkor még nem volt elég erős teljes szabadságának kivivására és biztosítására, — ámde han­goztatta, hogy ezt a kiegyezést csak kény­szerű aiapnak tekinti, a mélyen a nem­zet ideiglenesen megélhet, de a mely Mintha megérezte volna a gondolatom, kemé­nyen szólt reám. — No Vince, talán nem akarsz felvinni. .. — Dehogy is nem. Neki kezdtünk a hegyi útnak. Ó uraim, milyen egy ut volt az. Az üreg ur minden lépten-nyomon megbotlott, s olyankor harago­san kiáltott fel : — Ó ez a vakság, ez az átkozott vakság. Talán viszamenjünk. — Nem, csak vigyél. Keservesen, de mégis felértünk. Pár per­cig pihent a kis filegoriában, s aztán igy szólt: — Vince, eredj szépen haza most, majd le magam megyek... Ijedten válaszoltam : — De hogyan akar hazamenni ? irtózatos lett erre a szelíd arca : elvörösödött, majd, fe­hér lett, szempilláit felemelte, s fénytelen, vak szemei rémesen meredtek felém. — Vincze, te eredj most haza, én úgy akarom. — Nem tudtam volna ellenkezni és las­san megindultam visszafelé. Vagy kétszáz lépést tehettem a Serpentin utón, mikor akaratlanul vissza fordultam ; az öreg nagyságos ur már nem volt a filegoriában, de ugyanazon pillanat­ban rekedt sikolyt hallottam, s valami tompa, szakgatott morajt, mint mikor valami zuhan le a hegyről. Térdeim megroskadtak, a másik pil­lanatban aztán futni kezdtem, rettenetes félelem űzött. Most itt vagyok uraim, én nem vagyok bűnös . . . Elakadt szava a vén Vinczének, sirt. Jó darabig hallgattak, mikor Harkányi Lajos azt mondta : alapnak tovább fejlesztése a nemzet ve­zéreinek, mindenkori kormányának és kormányzó pártjának a kötelessége. — Ámde 40 év óta nem fejlődést — de a császári akarattal és Ausztria érdekeivel szemben folytatott hátrálást látunk az egész vonalon. A 67-iki törvényben foglalt kö­zösséget, a törvénybe' igtatott pari­tást sem tudták a 67-.es kormányok fenntartani és biztosítani. A magyar pén­zen fenntartott hadseregben egy osztrák szellemű hadsereg nehezedik nemzeti életünkre, — a Chlopi hadparancsban nemzeti létünk is megtagadtatok és az osztrák birodalom részeihez tartozó „nép­törzs“ nívójára alacsonyitott bennünket a legfőbb hadúr! Reánk zudult a Kris- tóffy korszak abszolút uralmával, lábbal tiporván összes alkotmányos jogainkat. Midőn pedig a nemzet öntudatra ébredt és a 48-as politikát emelte parlamenti többségre — a letűnt közös ügyes párt lesben álló érdekszövetsége a független- lenségi eszme leverésére kiküldött bécsi kirendeltség támogatására sietett, hogy nemzetrontó munkájukat folytassák ott, ahol Perczel Dezső elnöklete alatt a zsebkendő szavazással elhagyták. Ez a sötét kép tárul elénk, ha az elmúlt 1910-ik évre visszatekintünk. De egy nemzet, amely élni, fejlődni és önállóvá és függetlenné lenni akar, ne hátra, hanem előre nézzen. Ne ke­seregjen — Máriusként — a nemzeti nagyság romjai felett, hanem a múltak hibáin okulva, a nemzet nagy és sokszor dicső történelméből és küzdelmeiből ösz- szegyüjtött tapasztalatokkal felfegyverezve, kezdjen ho-zá megrongált alkotmányos épületünk kiépítéséhez, mert egy nemzet, mely 1000 éves alkotmányos életre te­kiüthet vissza, nem tűrheti életerejének, államfenntartó szervezetének és jogainak folytonos csorbítását és elsorvasztását. Nem tűrheti, hogy Ausztriának — e kilencz különböző fajú és nyelvű állam­nak, — amely — Bismarck szerint nem is állam, csak jegyzőkönyvi fogalom — továbbra is leigázott gyarmata, adófize­tője legyen. És ha akadt is (fájdalom, 400 év óta mindig akadt) magyarsá­gukat megtagadó érdekszövetség, mely nemzeti létünket az osztrák politika igá­jába hajtani törekszik — amint a múlt­ban, úgy a jövendőben is öntudatra fog ébredni a nemzet és a magyar nép lel­kében rejtő kimeríthetetlen őserővel fogja kiküzdeni állami életének függetlenségét és gazdasági önállóságát. E sötét és sivár korszakban a nem­zetnek elcsüggedni nem szabad. A Khuen- kormány uralma a nemzet testén nem halálos seb, csak egy rossz kelés, mely a nemzet pillanatnyi megtántorodásából inficiálódott. Ezt a bajt is kiheveri az erős és tisztavérü önmagában bizó nemzet. A nagy csalódás után a nemzet el­keseredése következik, a melyet az ujjá- ébredés korszaka fog felváltani. A jövendő felé reménynyel tekintünk, a mely ismét visszadja a nemzetet ön­magának. irtsuk ki lelkűnkből a kishitű­séget, és érezzük nagy Petőfi lángleiké­nek igaz szavait: „A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke S büntetéseit már átszenvedte ő ; De erénye is volt és jutalmat érte Még nem nyert: jutalma lesz majd a jövő!“ Bűbájos világ az a fürdő élet. Ott min­denki boldog, jókedvű, szerelmes és senkisem beteg. Ott nem lehet hallani rongyos koldusok hálálkodó énekeit, nem lehet látni kisirt sze­meket, csak dallamos kaczagást, ragyogó szem­párakat és még r igyogóbb gyémántokat. Egyik­másik oláh bojár asszony magára rakott bri­llantjai egy uradalmat érnek. Ebből az aranyos, verőfényes világból Haday Imre sose hiányzott. Nagyon megsze­rette Herkules fürdőnek vadregényes táját és alig várta az első melegebb tavaszi napsugárt, hogy leutazhasson a kies fürdőre. Ő volt mindig a legelső ki üdvözölte a fürdő százados fenyőit, kanyargó serpentinjeit, csacsogó patakjait, gőzölgő forrásait, zuhogó Csernáját, s legutolsó ki isten hozzádott mon­dott mindezeknek. A hatvan felé járt már az öreg Haday. Előbb egyedül járogatott a fürdőre, de azután mindig elhozta magával fiatal húgát is, a cso­daszép Hajnalkát. A Herkulesfürdőn nyaraló vendégek már szinte megszokták a jó öreg, nyájas arczát és mellette azt a viruló szép leányt. Erdélyi Náci hogy belekapott az első nó­tába a délutáni hangversenyen, már lehetett látni, a mint a park túlsó felén a Tatárczy- villa felől jön az öreg Haday Imre, meg a húga. A tizedik szezon alkalmával meglepetés érte a törzsvendégeket. Haday Imre többé nem igy mutatta be a leányt: — A húgom, Hajni... Mikor a tizedik szezon alkalmával a leányt be kellett mutatnia, mintha valami rejtett — Itt nincs kétség, az öreg Haday leug­rott a Csóricsról. A többiek : Bolgár Kálmán, Nádasdy Jenő és Peterdy Sándor csak a fejükkel' ütöttek reá. Többet nem is szóltak, csak Bolgár Kálmán mondta nagy sokára: — Az asszony. Azután szétváltak. A nap korongja épen akkor bukkant elő, s aranyos sugaraival derűt öntött szerte széjjel. Ők négyen kezet fogtak, s elmentek négy irányban. Mindnyája arcán ott ült a fojtott kíváncsiság. Csodálatos dolog is az, mikor egy öreg, vak ember, kinek a fiatal feleségéről csak jót mondhatott mindenki leug­rik a Csórics tetejéről. Délfelé aztán oláh parasztok valami alak­talan tömeget hoztak fel a fürdőbe, a mely zöld kabátba volt bujtatva, meg cipője is volt, szép fényezett cipője. Az első fürdői ember mindjárt rá ismert benne az öreg Haday Imrére. II. Vagy tizenkét éven át olyan elmaradhatat­lan vendége volt Herkules fürdőnek az öreg Haday Imre, mint a milyen elmaradhatatlan az őszi levélsárgulás, lombhullás Akkor még jó világ volt ott. A nagy üve­ges kurszalon előtt a terraszos park zenepavil­onjában Erdélyi Náci játszott. Mint édes mézre a rajzó méhek, úgy jöt­tek ki a sétányra a bájos zene hangjaira a fürdő szép hölgyei, s csélcsap urai. Hány szerelmes vallomás hangzott el ott, azoknak számát csak az esti homályban elcsattant titkos csókok ez­rei haladják meg.

Next

/
Thumbnails
Contents