Szatmárvármegye, 1910 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1910-02-13 / 7. szám
2-ik oldal. SZAT MÁRVÁRMEGfE. 7-ik szám. — Vármegyénk állandó választmánya f. lió 9-én d. u. fél 5 órai kezdettel llosvay Aladár vármegyei alispán elnöklete alatt tartott ülésében elnök bejelentette, hogy miután a ma érkezett hivatalos lapban megjelent dr. Falussy Árpád főispánnak a felmentése, a főispán másnap már nem fog elnökölni a közgyűlésen. Amidőn ezt sajnálattal tudatja miután ez a tárgy a közgyűlés tárgysorozotába már felvehető nem volt arra \aló tekintettel, hogy dr. Falussy Árpád vármegyénk ügyeit mindenkor melegen karolta fel és vármegyénk ügyeinek intézésénél szolgálatokat tett — úgy hiszi, hogy az állandó választmány helyesnek fogja találni azon álláspontját, miszerint egy rendkívüli közgyűlést akar összehívni oly czélból, hogy a vármegye közönsége érzelmeinek és a távozó főispán személye iránti tiszteletnek kifejezést adjon. Az állandó választmány alispán rendkívüli közgyűlés összehívásának bejelentését helyeslőleg vette tudomásul. Ezután az állandó választmány a tárgysorozatot készítette elő a közgyűlésre. Dr. Falussy Árpád főispán felmentése. A Hivatalos Lap folyó hó 10-iki számában megjelent királyi kézirat szerint Ö császári és apostoli királyi Felsége legmagasabb leiratában dr. Falussy Árpád főispánt, saját kérelmére, buzgó szolgálatainak elismerése mellett, Szat- márvármegye és Szatmárnémeti szabad királyi város élén elfoglalt főispáni állásától felmentette. Az erről szóló királyi kéziratot a következő leirattal közölte Khuen Héderváry Károly miniszterelnök : „880. Ein. sz. A főispán felmentésének hírére dr. jVajay Károly, Szatmárnémeti szab. kir. város polgármestere a következő táviratot intézte vármegyénk volt főispánjához, dr. Falussy Árpádhoz; “Felmentésed úgy engem, mint tisztikaromat és városom közönségét fájdalmasan érintette. Fogadd őszinte tiszteletünket és nagyrabecsülésünket, amelyről továbbra is biztosítunk. Dr. Vajay, polgármester.“ Ugyanekkor érkezett a következő távirat is : “Búcsúd alkalmából igaz nagyrabecsüléssel és barátsággal üdvözöllek. Teleky Géza gróf.“ Úgy értesülünk, hogy vármegyénk felmentett főispánja a legközelebbi rendkívüli közgyűlésen fog a vármegye közönségétől elbúcsúzni. A járási főszolga- biráktól és a városok polgármesterétől levélben vett búcsút a főispán, köszönetét fejezi ki azon támogatásért, amelyben őt főispánsága tartama aiatt részesítették. A búcsúzó főispán a felmentő királyi kézirat vétele után érendrédi birtokára utazott, hogy családjának kiköltözését előkészítse. A vármegye közgyűlése. Szatmárvármegye törvényhatósága folyó hó 10-én llosvay Aladár alispán elnöklete alatt rendkívüli közgyűlést tartott. Nagy és népes volt a közgyűlés. Megmozdult ismét a vármegye és vezető férfiainkat csaknem kivétel nélkül bent láttuk. Az érdekgróf politikájának nagyszámú hívei vannak, a megyegyülésen elhangzott Tisza párti politikusok szavaiból is csak azt láthatjuk, hogy a Khuen kormány iránt bizalommal ők sem viseltetnek, hogy Khuen nem az az ember, aki meggyőződésük letéteményese lenne. A megyei politika szereplő tényezői kivétel nélkül felszólaltak e kérdés tárgyalásánál s az elnöklő alispán szabad tért engedett annak, hogy a vármegye hangulata minél több szónok felszólalása mellett minél több irányba megvilágittassék. Három indítvány felett folyt a vita. Az egyik az állandó választmány javaslata volt, mely szerint a törvényhatóság a kormány azon ténye által, hogy az országgyűlést törvényen kívüli állapotban királyi kézirattal elnapolta, bizalommal nem viseltetik, őt a várt támogatásban nem részesíti és a leiratok felett napirendre térve azokat irattárba tenni rendeli. Papp Béla kerületünk képviselője a bizalmatlanság megszavazását indítványozta, — Nagy Béla pedig ezekkel szemben a kormány kinevezését tudomásul akarta venni, mert a kormány törvényes királytól törvényesen van kinevezve. — A szabadelvű-pártiak Nagy Bélát ezen hiperloyális indítványánál cserben hagyták s miután egyedül maradt volna indítványa mellett, ezt visszavonta. Később Papp Béla is visszavonta indítványát, miután az állandó választmány javaslatában kétségtelenül ki van mondva a Khuen kormány elleni bizalmatlanság, a mely kormánytól a vármegye minden támogatást megtagad. Ezután történt ama lélekemelő jelenet, hogy Szatmárvármegye közönsége pártpolitikai különbség nélkül és egyhangúlag a Khuen kormány támogatást kérő leiratára a következő határozatot hozta: Ő császári és apostoli királyi Felsége folyó 1910. évi február hó 8-án kelt legfelsőbb elhatározásával előterjesztésemre Méltóságodat, Szatmárvármegye és Szatmárnémeti szabad királyi város főispáni állásától buzgó szolgálatai elismerése mellett, saját kérelmére legkegyelmesebben felmenteni méltóztatott. Budapesten, 1910. évi február hó 9-én. Khuen Héderváry s. k. “ lődés gócpontja az uj kormány kinevezése és megalakulása tárgyában küldött azon miniszteri leiratok tárgyalása volt, melyekben Khuen Héderváry Károly és társai kinevezésük tudomásul vételét és a törvényhatóság támogatását kérték. * A hazafias aggodalom a törvényhatóság legszabadelvübb párti tagjainak felszólalásából is kiviláglott. E vármegyében, ahol Tisza István „A törvényhatósági bizottság kijelenti, hogy miután gróf Khuen-Héderváry Károly elnöklete alatt megalakult kormány azon ténye által, hogy az 1867. évi X. t.-c. tiltó rendelkezése dacára az országgyűlést törvényen kívüli állapotban királyi kézirattal elnapolta, alkotmány jogunkkal ellentétbe helyezkedett, vele szemben bizalommal nem viseltetik, őt a várt Hiszen még a rágást is lehet lopva hallani . . . hallga csak hallga! Miféle csudabogara lehet ez az Istennek ? A szép fiatal asszony is elszomorodott. Megértette. Szeme könybe borult s tekintete a földön fetrengő urára tapad. A következendő szüretek már semmi kétséget nem hagytak a szegény emberek lelkében. A nagy kádak már tavaly is ott hevertek minden pince torkolatában érintetlenül. Szomorúan ballagtak fel az emberek a dombra, szüretelésre elég volt a puttón is. Hejh a muzsika húrjai elpattantak örökre! Megszűnt a tánc, ősszel olyan a szőlőföldek tája, mint egy siralmas temető. A kiszedett, megölt tőkéből minden esztendőben hatalmas tüzeket raktak. Száll . . . száll az áldozati füst az ég felé. Azután arról megy a szóbeszéd, hogy valamikor a drága musttal locsolgatták a szilvafa gyökereit. Nem volt becsülete a bornak. Meg is bűnhődtünk érte keservesen. Minden év meghozza a szőlő uj veszedelmét. Örökös reménység, örökös aggodalom. — Lesz-e még vig szüret ? — A jó ég tudja! Úgy ebéd után futó tavaszi vihar támadt. Zúgott az eső, paskolta a földet. Tandariék a vityilóba menekültek. Az asszony kitárta az apró kis viskó ablakát és üde iilatot hordott be a kóbor szél. Hosszú lóca az ablak alatt. Egymás mellé ültek. Az ember sokáig nézte az asszonyt. Az lesütötte a szemét. Néha találkozott a tekintetük és szó nélkül összemosolyogtak. Aztán az ember kezébe vette az asszony kezét és simogatni kezdte. 1 Sokáig ültek igy. Csöndesség volt. Egyszer csak fölsikoltott az asszony. — Jaj! Véresre harapod a számat! — Nem sajnálsz ? — No csak még egyszer! — Te . . . te . . . megfojtasz. — Együtt halunk meg. Az asszony egy fürge szökkenéssel kilopva magát az ura karjai közzül. — Hát nem szeretsz ? — Nem. Pajzán kacagással mondta ezt az asszony, még a fejét is megrázta hozzá. A koromfekete haja szétkuszáltan hullott az arcába. Sóvárgós, ingerkedő fény villant meg a szemében. Tandari mégis elkomorodott. Valami árny futott végig az arcán s a nyitott ablakon át kibámult . Nemsokára csupán fojtott hangon kérdezte: — Hát igazán nem szeretsz ? — Ugyan de bolondos kelmed ! — Azt mondtad az előbb. — Tréfáltam. Durcásan, de mégis valami különös bájjal vetette föl ajkát az asszony s a kis ablak felé fordult, nézett ki a zuhogó esőbe. Az ember még inkább bosszankodott. Nagyokat hallgattak. A leikök tudja Isten hol járt ! Az asszony sirt. A iszemét törülgette. Az meghökkent . . . Persze . . . persze, megbántotta a szegény asszonyt . . . Azok a csókok, azok a csókok . . . — Tini ! A siró asszony megremegett. — Tini, édes Tini ne sirj. Az asszony felemelte büszke fejét. Mosolygás villant át könnyázott arcán. — Ugy-e goromba voltam ? Ne haragudj rám. És kérges tenyerével szelíden simogatta meg az asszony kuszáit haját. Az asszony mosolygott. — Nem, nem ! Én voltam goromba Bálint. Tandari szólni akart, de az asszony rányomta a kezeit a szájára. — Csitt. Egy szót se ! Az ember körülölelte az asszonyt és összecsókolta kezét, mindenét. Úgy magához szorította, mintha sohse akarná elbocsájtani. Az asszony lehunyta a szemeit és boldogan tűrte a csókot, ölelést. A csók tüze égette. — Jaj, Bálint elég volt! — Drágám. — Véresre haraptál. Nem sajnálsz ? — De. Csak még egyszer . . . — Jaj Istenem ! — Csak még egyszer . . . tízszer . . . ezerszer . . . — Jaj . . . No . . . megfojtasz. — Együtt halunk meg. — Még nem akarok meghalni. — Hát nem szeretsz ? — Nem. No erre aztán mind a ketten édes hamiskásan, hosszan kacagtak. Odakünn elállt a termékenyítő eső. A nap felbukkant a felhők mögül s kékes párába csókolta föl az ég könnyét, aztán lassan lehanyatlott a nyugati határon. Tandariék kipirult, nevetős arccal indultak hazafelé. Az utcán apró gyerekek zsivajoztak. Egy szőke nagy kékszemü apróság pen- derült Tandariné elé. Lehajolt és megcsókolta a gyermeket, aztán az urára nézett és pajkosan összenevettek. Tuba Károly.
