Szatmárvármegye, 1910 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1910-11-13 / 46. szám
Nagykároly, 1910. norember 13 Vasárnap. VI. évfolyam. 46. szám. «S* POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETI LÁP. Szerkesztőség, hová a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők: Deák Ferenc-tér 20. sz. Telefon 84. sz. •4S&- Kiadóhivatal : Kaszinó-utcza 2. szám. " • Kéziratokat nem adunk vissza. ~ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő : I] Laptulajdonos: Dr. Tóth Zoltán. Fráter István. Előfizetést árak: Egész évre .........................................8 korona. Fé lévre.............................................. 4 korona. Ne gyedévre..........................................2 korona. Egyes szám 20 fillér. [|| Nyilttér sora 40 fillér. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Föld és vér. Nagykároly, 1910. nov. 12. A legújabb időknek érdekes vívmánya, hogy a véderő és a mezőgazdaság közt bizonyos kölcsönösségi kapcsolatot sikerült létrehozni. A gazdasági erdektestületek hosszú és szívós küzdelmek eredménye, hogy a hadvezetőség felismerte a véderőnek a mezőgazdasághoz fűződő nagy érdekeit és elhatározó lépésre szánta rá magát abban az irányban, hogy a mezőgazdasági népesség által az államnak szolgáltatott hatalmas pénz- és véráldozatáért a mezőgazdasági érdekeknek a véderő keretében való istá- polásával némi ellenértéket is nyújtson. Különösen a magyar honvédelmi minis- terium kezelte szemmellátható jóakarattal a mezőgazdasági érdekkörök kívánalmait s úgyszólván csak ennek a jóakaratnak köszönhető, hogy a hadügvminister a csapatoknál életbe léptette a mezőgazda- sági tanfolyamokat, persze csak szórványosan és beleegyezett a katonák aratási szabadságolásába. A Bécsben ülésező delegáció hadügyi albizottságának minapi ülésén Schönnaich közös hadügyminister megragadta az alkalmat, hogy beszámoljon azokról az eredményekről, melyek a véderőnek és a mezőgazdaságnak összhangba hozatala nyomán mutatkoznak. Annyi bizonyos, hogy a hadügyminister beszámolója semmiképpen sem kielégítő. A tábornok ur túlságosan katonásan intézte el a véderő és a mező- gazdaság nagy kérdéseit. De a szűkszavúság még nem lett volna olyan nagy baj, ha a fejtegetések egyébként helyesek és az igazságnak megfelelőek leitek volna. Évek óta sürgetik a mezőgazdasági érdekképviseletek a mezőgazdasági tanfolyamok rendszeresítését a hadseregnél és mint említettük, ez a folytonos és kitartó izgatás ezen ügy melleit, melytől mezőgazdasági termelésünknek a mainál belterjesebb fejlődése várharható — nem volt minden eredmény nélkül. Annál kellemetlenebbül érintett tehát most ben- rlünket, amidőn a hadügy legfőbb intézőjének beszédében azt kellett olvasni, hogy a mezőgazdasági tanfolyamoknak a csapatoknál való rendszeresítésével a hadvezetőség még várni akar, mig e tekintetben elegendő tapasztalati anyag áll majd rendelkezésre. Szép; szép ez az óvatosság és a helyzetnek az a szigorú mérlegelése. Csakhogy tudni kell, mikór ilyen magas helyen a tapasztalati anyag gyűjtéséről beszélnek, mi utóvégre már évek óta folyik, sőt annyira folyik, hogy a tapasztalati anyagból már hegyóriások halmozódtak föl — ez csaknem mindig azt jelenti, hogy reformért nem valami lázas a hajlandóság az illetékes köröknél. A hadügyminister beszámolójának második részében az aratási szabadságokról mondja el a túl keserű tapasztalatait. Sőt felhozza, hogy a mezőgazda- sági körökből került nyilvánosságra, hogy az aratási szabadságon levő katonák nem dolgoznak, hanem ezen kedvezményt több ízben csak üdülésre használják fel s a munkát tehát inkább zavarják. Nem tudható, hogy melyek azok a „körök“, amelyek igy informálták a hadügyministert. Mert megengedjük, hogy talán Ausztriában voltak visszeélések, de hogy különösen nálunk bevált az intézmény, azt teljes határozottsággal merjük állítani azoknak a jelentéseknek kapcsán, amelyek a gazdatársadalmi szervezetekhez beérkeztek. Nem hisszük, hogy akadt volna magyar gazdasági érdekképviselet, mely az aratási szabadságok czéltalan- ságáról feliratot intézett a hadügyi vezetőséghez. Nem mondjuk azt, hogy nem voltak nálunk is olyanok, akik az aratási szabadság czinién hüsöltek az eperfa árnyékában, de egyes, magában álló s itt-ott jelentkező szabálytalanságokért nem lehet és nem szabad az egész intézményt hitelvesztetté tenni. Ez az intézmény ma egyik legszebb tanúbizonysága a hadügyi igazgatást átható szociális érzéknek, másfelől pedig a kisember, a kisbirtokos szempontjából olyan áldásos reform, melynek nyomán gazdagság és jólét fakad. A peches ember legendája. A peches ember egy szép, napsütéses reggelen betért a Rókus kápolnába. Ez csupa vé- letlenségből történt, bár sokan azt állítják, hogy belülről jövő véletlen nincs. Mondjuk tehát úgy, hogy a peches embert behúzta valami a templomba. így kellett lenni, mert amint tájékozódni kezdett a lágy homályban, azonnal meglelte, miért jött ő ide. A középső hajó közepetájáról ugyanis egy ismerős szent integetett feléje, a jó Szent Antal, akihez gyermekkorában annyit imádkozott. Ez azonban nagyon régen volt és a peches ember hasztalan keresgélt az ima formulája után, nem tudott rájönni semmire. Csak oda lépett a Szent elé és maga formulázta egyszerű stílusban ilyenformán mondta el könyörgését: — Szent Antal! Itt áll előtted a te régi tisztelőd. Bevallom, elfeledkeztem rólad, de te emlékezel rám, mert ime hívtál és én jöttem. Most már azt is tudom : miért. De — engedd meg óh Szent Antal, — kissé rendben szedem a mondanivalómat, mert olyan hirtelen jött mindez, hogy egyelőre csak az érzéseim dolgoznak. Érzem, hogy a szegények patrónusa vagy és tudom, hogy szívesen segítesz ezen a nagy internacionális felekezeten, amelybe én is beletartozom. — Talán segíthetsz rajtam, óh Szent Antal, hiszen te nem utasítod el magadtól a benned bizókat, te az emberszeretet szentje vagy, a legmagasztosabb és legokosabb. Annyit már bizonyára értesz, hogy segítségre szorulok. De bizonyára téged is meglep az, hogy én nem erkölcsös segítségre szorulok. Nekem már nem használt semmi, óh Szent Antal. A hivatalomból kidobtak, mert elhanyagoltam a kötelességeimet, dolgozni nem tudok, mert nincs bennem energia, koldulnom nem lehet, mert telve vagyok álszeméremmel, lopni nem merek, mert tisztelve félem az emberi törvényeket. Ahogy látsz, óh Szent Antal, én vagyok a föld legnyomorusá- gosabb teremtése. És mindezt a lóverseny tévé. — Ne Ítélj el, humanizmus szentje, — hiszen te is ember vagy. A fölmenőim csupa páriák voltak, akik másoknak dolgoztak és maguknak koplaltak. Isten tudja, hány nemzedék elfojtott kéjvágya halmozódott bennem össze, hogy kitörjön belőlem. Hány ember sivár nyomorúságát akartam megbosszulni egy gyönyörben keresztül élt életben. Nem sikerült. Itt állok csupaszon és ha úgy tetszik, választhatok a legolcsóbb halálnemek között. Már mentem is a túlvilág felé, de te megállitottál. — Most itt vagyok, várom, hogy segitsz. A lóverseny által, amely tönkretett és amely egyedüli reménységem. Még van egy revolverre valóm. Talán mégsem kell. Talán mégis az életre születtem. Talán legyűröm a te segítségeddel a fekete árnyakat, amelyek rátelepedtek a szivemre és ölnek, fojtogatnak, ledöntenek. Szent Antal segíts ! — Látod — most következik könyörgésem üzleti része — nem kívánom ingyen. Amit nyerek, megosztom szépen, testvéri módon a szegényeiddel. Nekem fele, nekik fele. Én is élek, nekik is jut. És idehordom hiven, lelkiismeretesen minden vagyonomnak felét, itt helyezem el a te perselyedben, vagy — ha gazdagságra segítesz — intézeteket alapitok a gyámoltalanoknak és istápolója leszek a nyomorultaknak. Áll az alku?... A szárnyas ajtók hasadékán egy bolond kis sugár surrant le a nap fényéből és bearanyozta a szent jóságos képét. — A szent mosolyog, a szent helyesel ! — konstatálta boldog örömmel a peches ember és ebben a pillanatban visszatért ólmos tagjaiba a diadalmas élet. Emelt fővel lépett ki a templom ajtaján és teli tüdővel szedte a friss, illatos levegőt, amely tavasz táján olyan édes azoknak, akik még remélnek. *
