Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-01-17 / 3. szám
2-ik oldal. Politikai hetiszemle. A helyzetet ma is a bankkérdés dominálja. Az utolsó héten azonban a parlamenti pártok között az ellentétek egyre tompábbakká váltak s ma már ott állunk, hogy ebben a kérdésben, amely az eljövendő parlamenti korszak legkiemelkedőbb, kihatására nézve legnagyobb fontosságú tárgya és alkotása lesz, a magyar pártok között a megegyezés mondhatni megvan. Le lehet szegezni ma már azt is, ami különben egészen természetes, hogy ebben a kérdésben az önálló bank eszméjének az önálló gazdasági berendezkedés gondolatának hívei, — tehát Kossuth Ferencz és a vezérlete alatt álló függetlenségi tábor, - aratott diadalt. Ma már a parlameti pártok, meg az ország egész közvéleménye, beleértve azokat a pénzügyi köröket is, akiknek körében legtöbben voltak az önállóság ellenzői gazdasági szempontokból, szinte egyértelmüleg egyeztek meg a bankönállóság mellett. Sőt ma már odáig jutottunk1 hogy kialakul nap-nap mellett jobban az a forma is — a kartellbank alakjában, — amely a mellett, hogy a bankönállóság elvének teljes mértékben megfelel, lehetővé teszi azt is, hogy az ország a mumusként odaállított gazdasági megrázkódtatásnak sem lesz kitéve a kettéválás idején. A miniszterelnök mai bécsi útja s a parlament holnapi megnyitása elé nagy várakozással néz nemcsak a politikai világ, de az egész ország közönsége.. — Parcellázási törvényjavaslat. A parcellázási spekuláció szabadságának napjai a vég felé közelednek. A földmivelésügyi minisztériumban már régen folyik a visszaélések felderítésének munkája s a nyert adatok alapján való intézkedéseket a földmivelésügyi miniszter egy birtokpolitikai törvényjavaslat keretében legközelebb a képviselőház elé fogja terjeszteni. A városok háztartásának rendezése. A városok orsz. képviselői Holló Lajos elnöklete alatt holnap délután tárgyalják a városok háztartásának rendezésére vonatkozó s a parlament elé terjesztendő előterjesztésüket. E szerint a bizottság az adójavaslatok tárgyalása kapcsán szeretnék a városok háztartásának rendezését megvitatni. Nagyvárad a Ne temere ellen. Nagyvárad városa tegnap tárgyalta Debrecen városának a Netemere ellen hozott feliratát. Szenvedélyes vitta után nagy többséggel elhatározták, hogy csatlakoznak a debreceniekhez. Néhány szó a katonaságról. Van valami magyaros sirvavigadás a mi katonatisztjeinek életében, sorsában. így kell, hogy az elfogulatlan szemlélő rokonszenvvel nézze e gavallér és lelkes embereket, kik az uniformis ragyogó pompája alá rejtik bohém- lelkűk minden keserűségét és szomorúságát. SZAT MÁRVÁR MEGYE. Mindég urnák, mindég szolgálatkésznek és szeplőtlen becsületiinek kell lenni annak, kit a legfelsőbb Hadúr katonájává tett hajlandósága, avagy végzete. A sociális nyomorúságot, az emberi szomorúságot is csak kaptákba vágva, megadással szalutálva szabad nekik elfogadni. Minden társadalmi osztályban él és uralkodik bizonyos kényszer, bizonyos hivatalos predesztináció, de a katonai kényszer, a föltétien megadás bizony mindeniknél szigorúbb, parancsolóbb. A modern katonai fegyelemben, bármily különösnek látszik is első tekintetre, van valami a középkori monachusok aszkézisé- ből. Hiszen a kötelező egyenruha és a hallgatag celibátus is erre vallanak. Minden társadalomban kénytelen azonfelül a katonaság bizonyos, többé-kevésbé kitörő, állandóan tapasztalható ellenszenvvel megküzdeni. A magyar társadalomban még egy tragikus vonás játszik bele a katonatisztek életébe, hogy ne mondjam végzetébe. Az, hogy a magyarországi hadsereg rendszere, szervezete nem magyar. Hála az égnek, ennek dacára, minden poklon és rendszeren keresztül didalmaskodik az emberi egyéniség. Egész nyugodt lélekkel mondhatom, hogy a hadsereg tisztikara igen magas kulturális színvonalú és előkelő intelligenciákkal rendelkező szervezet. Sok tudományosan képzett, önálló gondolkozást! tisztre találunk köztük. Állásuk pedig arra kényszeríti őket, hogy jellemüket, akaraterejüket erősítsék és érvényesítsék. Most, hogy a katonai kérdések újra ott ragyognak a politika borongós egén s hogy nagyon puspakoporos szagu a levegő, ismét feléjük fordul a politikai világ, a társadalom és a sajtó érdeklődése. Ismét sok rokonszenv és ellenszenv sugárzik feléjük, a paszomántos egyenruhák és daliás alakok felé. A kik a nemzeti küzdelem viharos napjaiban kénytelen-kelletlen tűrték, hogy a honmentő cibil nép a haza ellenségeinek, az idegen elnyomás, a kamarilla eszközeinek kiáltotta ki őket az egész világ előtt, azokat karácsonyi ajándékokkal lepte meg a magyar társadalom. Elnémultak a dühös csatakiáltások, az elemi fölháborodások, a melyek egy-egy véres katonai affér után fölharsogtak az országban és vétót kiáltottak a szoldateszka ellen. Kétségtelen dolog, hogy a katonai fegyelem és kényszer sokszor tragikus összeütközésbe sodorja az egyenruhát a modern társadalommal. Való igaz, hogy az emberi jog és az igazság szempontjából nagyon veszedelmesek ezek a lovagiatlan összecsapások. Veszedelmesek főként pedig azért, mert az ilyen ügyeket nem a felek, az érdekeltek, hanem a társadalmi előítéletek intézik el véglegesen. De sohasem helyesen. 3-ik szám. Aki a hadsereget reformálni akarja, ne feledje el, hogy a tisztikar a társadalmi láncnak egyik erős, túlzás nélkül mondhatni, talán legerősebb szeme. Ki ezzel nem számol, az vagy idealista, vagy rossz taktikus. Hogy hadseregünk nemzeti legyen, hogy a magyar fiút ne az osztrák császár, de a magyar nemzet katonájának vigyék el, ez méltó s jogos követelés. Máról-holnapra azonban keresztül nem vihető. Az idők járása bizony előbb-utóbb valóra fogja váltani. A ki a katonaság belső életét jól ismeri, a tisztek lelkivilágát megfigyelte, szemébe kellet hogy tűnjön, miszerint van valami művészien, öntudatlanul parancsoló, lenyűgöző, mindazonáltal felemelő abban a csodálatosan ossz- hangzó emberi gépezetben, melyet hadseregnek neveznek. Tetszik vagy nem, de én kimondom, hogy ez a hatalmas elemi erejű nagy összetartás, csodálatra méltó szolgálatkészség — a hősiesség s a lemondás forrása. Ne tekintsük hát a hadsereget teljesen idegen szervnek. Sok vérünkből való él közöttük. Ne idegenkedjünk tőlük. Rokonszenvezzünk velük, értsük meg őket, hogy ők is megérthessenek bennünket. Cseréljük ki eszméinket, mondjuk el nekik vágyainkat, ők sem hallgatják el övéiket. Ez az első lépés a magyar hadsereghez. Ha a tisztikar velünk, ki ellenünk ?-y. Ismét egy lépés az avasi eloláhosodott magyarság megmentésére. Lajosvölgyén állami elemi iskola és rém. kath. templom épül. Más talán egy kis rövidke hírben emlékezne meg arról, hogy az avasi Lajosvölgyén a tavasszal állami elemi iskola s templom épül. Mi azonban, kik ez ügy előzményeit körülményesen ismerjük, szükségesnek tartjuk e ténykörülménynyel részletesen foglalkozni, ezen nemzeti s kulturális szempontokból végtelenül fontos ügyről egyet-mást elmondani. Lajosvölgye (Avasujfaluhoz közel fekszik), a 70-es években az Avas egyik igen virágzó bánya s ipartelepe volt. A kedves, kies fekvésű telep lakossága szinmagyar volt. Egy része a bányákban foglalatoskodott, a föld méhében rejlő kincsek fejtéséből kereste mindennapi kenyerét, mig másik része a Kovács család parkettgyárában dolgozott. A józan életű, istenfélő lakosságnak nemcsak a mindennapira jutott bőven, de idővel a társládába is szép kis összeg gyűlt egybe. Ez összegből harminc évvel ezelőtt 3000 forintot De talán untatja is a nagyságos asszonyt az én hosszadalmas irkafirkám. Ha ez igy volna, bocsánatot kérek, de nekem mindent el kell most mondanom, mert az édesanyja vagyok annak a fiúnak, a ki itt fekszik a kórágyon és most is csak a kegyed nevét suttogja önkívületében, holott én ápolom őt, én simogatom forró homlokát, én adom be neki az orvosságot és nekem lesz üres az egész világ, ha itthágy engem. Végiggondolva ezeken, forr bennem az indulat és olyan háborgás van a lelkembem, mint lehet a tengeren, mikor azt legjobban korbácsolja a vihar . . . Ej, dehogy ! Mi a tenger legádázabb zajlása egy anya szivének háborgásához képest, mikor összetörni, szétmorzsolni akárná azt a teremtést, a ki az ő mindenét puszta kedvtelésből tönkretette ! ? De ne féljen, asszonyom. Civilizált, meg- rendszabályozott világban élünk, a hol büntetlenül nem érheti önt semmi baj. Legyen nyugodt. Védi a törvény, őrködik felette. Hiszen csak a lelkét ölte meg a fiamnak. Azt pedig szabad. Arra nincsen tiltó paragrafus. Ön valószínűleg tudomást sem fog róla venni, ha testileg is elpusztul kapott sebébe. Vidáman, gondatlanul, avagy fáradtan és idegesen, már a mint kedélyállapota is magával hozta, kocsizott bizonyára csak tegnap este is a színházba, hogy játszék a fiam darabjában, a melyet ez a szegény gyerek a szive vérével irt a kegyed számára. Nagyszerűen játszhatott, mint mindig. Aratta a tapsokat és hullt lábai elé a sok virág, melyekből ennek a szegény beteg fiúnak csak egy hervadt szirom sem fog jutni. De Istenem, hol is hagytam csak el ? Igen. A jeles irodalmi társaságot az én Kálmán fiam is kalauzolta, a ki éppen akkor jött meg az egyetemről. A díszközgyűlés alkalmával a város ifjúsága nevében beszélt is a megyeházán. Azt a napot sohasem fogom elfelejteni, a mig csak élek. Ott voltam én is a karzaton ... A mint elhangzott az első nehány mondat, a sok idegen összenézett . . . Ő meg csak beszélt tovább. Én már nem is tudom, hogy mit. Boldog kábultságomban a szavak értelmét felfogni sem bírtam. Csak arra eszméltem, mikor mint az érett kalásztenger zizegése, ha végig boro- nálja a hajnali szellő, sejtelemszerü sugás-bu- gás hangzott fel hozzám. A beszédnek vége volt. A gyűlés oszladozni kezdett. És a sok finom, úri ember én elém, szegény özvegy tanárimhoz járult és tiszteletteljesen, mint egy királyné előtt, hajtották meg a fejüket. Azt hiszem, hogy ott, abban a pillanatban dőlt el a fiam sorsa. Akkor lépett arra az ösvényre, melyet egy kifürkészhetetlen hatalom számára kijelölt, a melyről nem tudhatta, hogy ide fog vezetni. Azok az urak nem hagytak neki azontúl békét. Hogy igy, hogy úgy. Vétek ilyen lángésznek itt, az Isten háta mögött eltemetkezni és tisztára gyávaság visszariadni az olyan tündöklő szép jövőtől, mely feltárulna előtte, ha az ő hivó szózatukat követné. Meg kellett neki mutogatnia rendre a költeményeit, apróbb elbeszéléseit, miket eddig nagy titokban csak a maga gyönyörűségére Írogatott. Valamennyit elolvasták. És hogyan. Milyen lelkesedéssel. Mennyi tűzzel. Hogy kapkodták ki egymás kezéből és magasztalták az égig- így ébresztgették benne a hiúság ördögét, a legveszedelmesebb ördögöt, amelylyel egy ilyen szegény, egyszerű asszony, mint én, hogyan is tudott volna megküzdeni ? Mondhattam én már neki azontúl: maradj itt, fiam, a mi szegény kis fészkünkben. Itt, ha dicsőség nem is terem a számodra, de nyugodt, boldog életed lesz és a te oldalad mellett én is békében halhatok meg. Csak mosolygott szelíden az én együgyti beszédeimre és tagadókig rázta azt a szép fejét. — „Nem maradok jó anyám. Most már se- hogyse tudnék beletörődni abba az életbe, mely eddig oly kívánatosnak tetszett nekem. Nyugtalan vagyok, zaklatnak. Képzeletem egy ismeretlen tündérvilág felé ragad, melyet el kell érnem, különben itt pusztulok el a szemed előtt. Azért hagyj engem menni . . . És ment ... Én idáig tudom. Asszonyom, bizonyára jobban fogja tudni, hogyan volt tovább. Mert én azokhoz a kár- hozatos dolgokhoz, amik ott, abban a nagy Bábelben az ifják megrontására történnek, vajmi keveset értek. '
