Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-04-04 / 14. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 14-ik szara. megyei — majd később az igazságügyi, pénzügyi, műszaki — tisztviselők emelték Nagykárolyt várossá. Ők képezték képezik, ma is a fogyasztó közönséget. Ők fogyasztják a húst, a specereit, a selymet, a posztót, a kartont. Az ő zsebükre gyűl üssze naponta a drága, népes piac. Ennek az osztálynak fizetésére spekulált a kereskedő, ha házat épített, ennek zsebére alakultak a pénzintézetek s adják 33—40 év óta a busás osztalékot a gazdag háztulajdonosoknak, ezeknek pénzéből gazdagodtak meg az úgynevezett bankügyész háztulajdonosok. Legyünk hát már egyszer igazságosak és lássuk be, hogy azért a nagy társadalmi osztályért, mely úgy állásánál, mint műveltségénél fogva Nagykárolynak városi jelleget adott, fokozódó fejlődését megteremtette s a polgárság igen jelentékeny részét vagyonhoz juttatta, végre valamit tenni kell. De ha Nagykároly város polgársága a háláig és elismerésig emelkedni nem tudna, — mit e város mindég nemesen érző, tisztességes polgárságának igen nagy részéről feltételezni nem merünk, — úgy vegyék elő számitó eszüket és gondolják meg jól, hogy e városban elhelyezett tisztviselői kar azon része, kiket semmi különös családi érdek nem köt e városhoz, állandóan elkívánkozik innen egy olcsóbb városba. Hiszen, az állami tisztviselőkről nem is szólva, tudjuk, hogy a vármegyei központi tisztviselők is a járásokba kívánkoznak. Hogyne sürgetnék hát a pénzügyi és a többi tisztviselők hivataluknak Szatmárra való áthelyezését, hol minden tekintetben kellemesebb otthont találnának, hol tárt karokkal fogadják őket. Nincs mit csodálkozni tehát azon, hogy a tisztviselői kar kísérletet tesz arra, hogy, hacsak lehetséges, e város falai között megtalálja otthonát, hogy kiszabadulhasson a fokozódó lakbér már-már elviselhetetlen súlya alól. Egy tisztviselőtelep létesítése volna a cél. Ennek a nagyfontosságu kérdésnek két oldala is van. Elsősorban a tisztviselők — lakbérük fejében — saját tulajdonukat képező házhoz jutnak, tehát e város területén családjuk, utódaik részére örökös, folyton fokozódó értékkel biró tulajdonjogot nyernek. Másodsorban még fontosabb ez a város jövője szempontjából, mert egy pár éven belül 69—70 masszív anyagból készült, csinos házzal bővül a város. Természetesen e tömeges építkezés anyaga a városban vásároltatnék, a munkabér e város lakosainak nyújt nagy anyagi előnyöket, elősegíti az építő ipar s a kereskedelem anyagi föllendülését. De még értékesebb városunk jövője szempontjából az a körülmény, hogy ha a vármegyei s állami tisztviselőkar városunkban megelégedett otthont talál, úgy Szatmár város és a vármegye nagy többségének azon hadjáratával szemben, hogy a székhely s egyes állami hivatalok Szatmárra vitessenek, — e város lakosságával együtt ellenáll á harcosai lesznek, úgy hogy a tisztviselői kar ezen állásfoglalását a mindenkori kormánynak is feltétlenül respektálni kell. <0— 70 családot a kormány sem verhet ki egykönnyen saját otth mából. Mert addig, mig a srakhelykérdés hatalmi vagy politikai kérdés marad, addig e város érdekét támogató f ispán s hatalmas gróf Károlyi-család tudja érvényesíteni befolyását a jelenlegi kormány előtt városunk javára. De nagy kérdés, hogy e befolyás nem lesz e hatástalan egy később: kormánynál, mely a tisztviselői kar érdekében, — ha a vármegye székhelyét egyel de nem is, — az állami hivatalokat Szatmárra helyezi át, oda, hol a tisztviselők s azok családja anyagilag kedvezőbb helyzetbe jut, a mely város segítő kezét nyújtja a tisztviselőknek. Ismételjük azonban, ha a tisztviselő- telep létesül, nagy erőssége lesz ez a városnak, melylyel számolnia kell a kormánynak. Hisszük, hogy Nagykároly város magas értelmi fokon álló polgársága ezt a nagyfontosságu kérdést is meg fogja érteni s nem fog törődni azon néhány meggazdagodott ember akadékoskodásával, kik e város fejlődésének eddig is kerékkötői voltak, kiknek nyomása alól — fájdalom — eddig a városi tanács sem tudott szabadulni, kik eddig még minden közérdekű ügynél azt a kérdést vetették föl: „mi hasznom lesz nekem ebből ?“ Itt az ideje annak, hogy városunk polgármestere erőss kézzel ragadja meg ezt a kérdést és a város polgárságának legteljesebb támogatásával igyekezzék a tisztviselőtelep létesítését dűlőre vinni. Más város ilyen esetben ingyen területet ad e nemes célra. Városunk ezt nem teheti, mert ingatlan területtel nem rendelkezik. Meg van azonban a módja annak, hogy a kivitelaz igazság erejével és fényével, a novellisták a képzelet színével és ragyogásával s a költők az érzés izzó tűsével emelték ki a múlt homályából fönséges egyéniségét s odahelyezték a nemzet leikébe buzdító, lelkesítő eszményképül az utókor számára. A róla szóló irodalmi anyagból és hagyományból gyönge toliammal, de a szeretet melegségével igyekszem megrajzolni a „nagy idők“ e nagy emberének hallhatatlan alakját. * * * * * Erdősi szeretetreméltó egyénisége és jellemrajza a jelzett forrásokból a következőképen domborodik ki: hatalmas termetű, dörgő hangú, tiszteletet keltő megjelenés; élénk természet, derült kedély, szókimondó, egyenes lelkűiét, katonai őszinteség, melegen érző lélek arany szívvel párosulva, vallásos buzgalom, szülőföldi ragaszkodás, lelkiismeretes munkaszeretet, tö: heteden, erős férfias akaraterő s nem any- nyira a csöndes szemlélődés, mint inkább a gyakorlati élet, a cselekvés embere. Szerzetes-tanári működésében, később pedig magasabb rendi állásokban az országnak minden részében megfordult s bár nevelő-tanitói munkássága a nemzeti szellemi fejlődés folyamatába névtelenül olvadt bele, mégis férfikora virágában szabadságharcunk idején ragyogó dicsőséget szerzett a magyar kegyestánitórend- nek s halhatatlanságot az ő nagy nevének, melyet országszerte tisztelettel és kegyelettel, szeretettel és hódolattal emleget a hálás magyar nemzedék. * * * Egy szemtanú elbeszélése szerint Görgey kilenc dandára közül a 8-ik Guyon vezérlete alatt Selmecbányára jutott, hol ő és ti zttársai a piaristáknak szívesen látott vendégei voltak. Amint Guyon együtt látta a ház tagjait, eme szavakkal fordult a ház főnökéhez: „Ejnye de derék fiatal urakat tisztelhetek itt együtt Minthogy nem régen kaptam dandáromba egy besztercebányai tót ujonc-zászlóaljat, a kik igen áhitatos katholikus fiuk, — mert minden lefekvés előtt szép szent énekeket zengedeznek, — azért szeretném őket egy nyelvükön értő tábori lelkésszel megörvendeztetni.“ A házfőnök erre kijelentette, hogy mindnyájan szívesen és kész örömmel vállalkoznának a haza szolgálatára, de csak egyetlenegy beszéli közöttük a szláv nyelvet. Ekkor fölpattant az asztaltól a gimnázium fiatal, atléta termetű költészettanára, akkor még Poleszni Imre s habozás nélkül kijelenté: „Ha a haza hi ezredes ur ajkával szolgálatára, készen vagyok, megyek azonnal, parancsoljon velem !“ Mint tábori lelkész a rendtől ideiglenesen elbocsátva már résztvesz január 18-20-án vívott szélaknai csatában s az ellenség kezéből kiszabadult Sréter Gyula, palatínus huszárezredest szeretettel és gyöngédséggel ápolja. Február 2-án vonul be Guyon Iglóra s az ellenség visszaverése után Lőcsén át február 5-ének éjjelén érkezik meg a magyar sereg Korotnokra, mely a branyiszkói vár közetlen közelében fekszik. A magyar 4000, az osztrák 5000 főnyi. Az ellenség a hatalmas hegy két harmadnyi magaslatát lepi el nagy tömegekben, védve az erdő sűrűjétől, mig előharcosai az alsóbb magaslatot szállják meg, ágyúik pedig az egész utón uralkodnak. Dermesztő, 18 fokos hidegben kezdődik a csata. Guyon rendületlenül bizik a magyar se- reg győzelmében, bár az ágyuütegek kevés kárt tesznek az ellenségben. Ekkor merész gondolat villan meg agyában: a hegyre vezető kanyargós utakat egészen a hegytetőhöz közel álló Máriaképig szuronyrohammal kell elfoglalni. Sokan őrült eszmének gondolják, de Guyon azt feleli, hogy a magyar honvéd előtt nincs őrült lehetetlenség, csak vezetni tudják. Ilyen vezető is akad Erdősi személyében . . . Istenbe vetett hittel és magasra emelt keresztben segédkezet nyújtsanak a tisztviselőknek. Mert ne feledjük azt sem, hogy az a 60—70 ház adóalapúi szolgál, igy a város közjövedelmét lényegesen gyarapítja s hogy a város egy szép, modern városrésszel gyarapszik. Minket ez ügy elbírálásánál magánérdek nem vezet, minthogy nem is vezethet. Csupán csak a polgárság szemét akarjuk kinyitni s e nagyfontosságu kérdést városunk jövő fejlődését szivén viselő polgármester figyelmébe ajánlani. Reméljük, hogy ő a tisztviselői kar e célból alakult bizottságának élére fog állani s mint a várps vezetője befolyása s hatalmával minden módot meg fog ragadni arra, hogy e kérdés a megvalósulás stádiumába léphessen. Mi ugyanis abban a nézetben vagyunk, hogy ha polgármesterünk teljes erejével részt vesz ebben a mozgalomban, városunk polgársága egy szivvel-lélekkel a tisztviselők pártjára áll. Minthogy a város jól felfogott érdekében nem is tehetnek másként. —rd. Politikai Miszerale. Mintha lidércnyomás alól szabadult volna fel Európa. Meg van a béke! Hónapok óta tartott diplomáciai huzavona, hónapok óta tartott feszültség után, amely az utolsó hetekben már-már a vihar kitörésével fenyegetett, — végre a hatalmak elhatározták, hogy leintik a harci zajra, fegyverzörejre utazó Szerbiát és reákény- szeritik a behódolásra. Szóval meg van a béke ! Nem csak, hogy — amitől sok okból lehetett tartani, — nem keletkezik kiszámíthatatlan következményű, súlyos vér és pénzáldoz,ltot követelő európai konflagráció, hanem a Szerbiával való fegyveres elintézés is ez idő szerint már kizárt dolog. A monarchia diplomáciájának mindenesetre hosszú idők óta legnagyobb diadala az ügynek ilyetén való elintézése. S hogy ez igy történt, mindenesetre óriási befolyással volt a monarchia békeszeretö, de céltudatos és a kellő időben megfelelően erélyes politikája mellett Németországnak a szorosan vett szövetségi viszony által megköveteltnél jóval távolabb menő, erőteljes támogatása. Látni való, hogy ezek az eszközök bírták reá a hatalmakat, különösen Oroszországot és Angliát, hogy Szerbiát leszetel rohan a meredek hegynek ... Az ágyuböm- bölé, puskaropogás s a haldoklók jajkiáltásai közül mennydörögve hallatszik ki buzdító szava: „Utánam fiuk! Velünk az Isten!“ Egész sorokat söpör el honvédeink közül a sáncoktól védett gyilkos osztrák had sűrű tüzelése. A jeges utón félig csúszva haladhatnak előre, de ha legurul egy-egy honvéd, újra kezdi, mert látja, hogy a lelkésznek reménysugárzó keresztje mindig feljebb és feljebb halad. Erdősi is többször elbukik, a golyó záporként hull körülötte, ziháló melle már alig bírja átharsogni a csata zajt s már-már úgy látszik, hogy a németnek sikerül visszaszereznie a csüggedni kezdő hon • védeket. Egyszerre, mintha sebet kapott volna, Erdősi egy szikla mellett térdre roskadt. De nincs baja, csak megpihen, hogy ujult erővel hatoljon, törjön fölfelé. Pár pillanat s már ismét ott van a honvédsereg élén, gyorsan vezeti a hadat előre s a mint végső erőfeszítéssel megközelíti a sáncokat, felmagaslik nyúlánk termete, megcsóválja feje fölött a keresztet s a sáncok mögé vonult ellenség közé vágva meny- dörgő hangon szól vissza a honvédeknek: „Es ti ott hagynátok az ellenség kezében Isteneteket?!“ Dehogy hagyják ott: az összezúzott ellenség hulláin keresztül hatolnak a sáncokra s esti 5 órakor ott lengedez a magyar három- szinti lobogó a vérrel tarkázott hómezőn az utolsó lövések villanásaitól meg-megszaggatott télesti tájképen. És a csata után Erdősi a hősöket ugyanazzal a feszülettel áldja meg, melyet oly bátran követtek az ütközet hevében s a melyet most mint drága ereklyét őriz a kassai múzeumban a nemzeti kegyelet. Ez a branyiszkói győzelem nagy jelentőségű szabadságharcunk történetében, mert Guyon ezzel teljesen elűzte Schlick hires, legyőzhetetlen seregét Branyiszkó vidékéről. Ez a diadal Görgeinek utat tört Sárosba, lehetővé tette az egyesülést Klapkával és egyenes közlekedést
