Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-01-17 / 3. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 4£- MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. C* Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kaszínó-utcza 2. sz. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. i Kéziratokat nem adunk vissza. ~ .... — Lapvezér: Pa pp Béla országgyűlési képviselő. Felelős szerkesztő : Laptulajdónos : Erdőssy Vilmos. Szintay Kálmán. Egész évre Félévre Negyedévre Előfizetési árak: Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. á lovaglás nemzet. Minket cseppet sem íölf~*el gyönyörűséggel, ha a magyar nemzet lovagiasságáról hallunk beszélni. Olyan különösen hangzik az, ha valakinek nagyon fitogtatják a lovagiasságát. Magyarországot sokszor éri ilyen dicséret. Azt ritkán mondják rólunk, hogy kultur faj vagyunk, hogy a nyu- goti kultúrának mi vagyunk az előhar- cosai. Azt azonban gyakran halljuk, hogy lovagias nációk vagyunk. Leggyakrabban kedves szomszédaink szeretnek erre hivatkozni, nekünk ezzel kedveskedni. Csak az a fránya dolog, miért mindég olyankor hangoztatják ezt, a mikor pénzt,áldozatot kérnek tőlünk? így persze a lóláb mindég kilátszik a dicséret köpenyege alól. Szóval, ha pénzt, áldozatot hozunk, lovagiasok vagyunk. Ha nem adunk, neveletlen náció a titulusunk. Végső eredményében még kimondják rólunk azt is, hogy olyan nemzettel, mely nem bir a kellő lovagias érzékkel, nem duellálnak, megszakítanak velünk minden néven nevezendő összeköttetést, szóba sem állnak velünk, egyszerűen kigolyóznak bennünket. Borzasztó! Félelmetes! Rettenetes! Egy nemzet, a mely nem adhat lovagias elégtételt ellenfelének. Mi ez az egyiptomi tiz csapáshoz képest? Ha ezt egyszer kimondják kedves szomszédaink, akkor igazán nem marad más hátra, minthogy express jöjjön el az a sokat emlegetett nagy temetési nap. Ugyan mi jöhet akkor más, mint égszakadás, földindulás, s aztán szégyenünkben el kell stilyed- nünk a föld színéről. Megnyugtathatjuk kedves szomszédainkat. Jöjjön bármi, mondjanak bármit, többé nem lovagiaskodunk. Eddig is nagy lovagiaskodásunknak iddogáljuk az árát. Szinte beleszédültünk a nagy lovagiaskodásba. Nem láttunk tisztán lovagiaskodásunktól. De most már látunk. Nem hizlaljuk tovább tejtestvérünket, mert külömben éhenhalunk, elpusztulunk. Csak íetrengjen a maga zsírjában. A mi kis életerő, energia ebben a szegény agyonsanyargatott, kiszipolyozott országban még van, arra kell használni, hogy lábra álljunk, megerősödjünk. Követeljük ősi jogainkat. Nem többet, de kevesebbet sem. Elég volt a tétlenségből, a lethargiából. Föleszméltünk kába álmunkból. Meg akarjuk menteni, mi még megmenthető. A vizbefuló lelki ereje is óriási. Mi is nagyon hasonlítunk a vizbefulóhoz. Mi bennünk is hatalmas a lélek, az akaraterő. Régi vágyunk, hogy szabadok, önállók legyünk. Ez főtörekvésünk. Ha egyszerre nem is,—mert sajnos gyöngék vagyunk,—• de fokozatosan e! keli ezt érnünk. Országunk vérsejteiben aiig van egy kis élet. Kiszipolyozta azt az agyontámogató szomszéd, Ausztria. Remélhetőleg most már vége szakad a vegetativ holdkóros állapotnak! Az örökös alárendeltségnek. A vaskapcsokkai lenyűgöző baráti kezet remélhetőleg nem tűrjük sokáig testünkön. Nem tűrjük még akkor sem, ha erővel szakítjuk ki magunkat karmai közziil. Uj élet, uj korszak bekövetkezéséért küzdenek vezéreink. Ezt a harcot jövő boldogságunkért, vagyoni jobb exis- tentiánkért vívják. A nemzetnek kötelessége őket nagy munkájukban támogatni. Elég volt a lovagiaskodásból. Nem lovagias, hanem szabad s gazdag nemzet akarunk lenni. Az angolokról még sohasem hallottuk, hogy a lovagias angol, de azt igen gyakran halljuk, hogy a kalmár angol, a számitó angol, a rideg angol. Anglia ezért még sem haragszik, hanem iova- giatlansága dacára egyre gazdagodik. Elég volt hát a lovagiaskodásból. Legyünk kalmárok, ridegek, számítók, akkor szabadok s gazdagok leszünk ! Temetőben. Ott száll le a nap is . . . Hová az emberek Végálomra térnek. S a messze távolból Tépett, bus lelkem is Oh, csak oda tér meg. A régi emlékek Temetőbe húzzák, Ahol szeretteim Álmukat alusszák . . . Avas oldalában Vén templom tövében Édes-é az álom ? . . . Azt a pillanatot, Melyben oda jutok, Én is alig várom! Nem szeret már senki, Elpártoltak tólem, Jobb lesz tehát ama Csöndes temetőben . . . Oh, de sok anyai, Hitvesi köny hullt ott A vén temetőre! . . . Azoknak a sirkő, Vagy a korhadt fejfa Mind, hü gondos őre. Összefoly a sok köny, A bus szivek árja, S tőlük a mag, virág Uj életét várja. Bánatosan, némán Járom a sirkertet Távol, gondolatban ! . . . Sebzett lelkem elszáll A rokon porokra Gyakran , . . igen gyakran. De az a sirgödör Még hiába vár rám . . . Nem hagyhatom itt a Gyermekeim árván. Halmy Gyula. Levél. Irta: VÉCSEINÉ IANK0VICH LUJZA. Nagyságos asszony! Ön bizonyára alszik, a inig én virrasztók .. . Az ön illatos, csipkés, selymes hálótermére a rózsaszinburás éjjeli lámpa hinti álmokat szövögető sugarait, mig én itt görnyedek egyetlen fiam betegágya mellett és keserves aggódással vigyázom zilláló lélekzetvéte- lét . . . És szemrehányásokat tenni mégsem akarok. Együgyű öreg asszony vagyok; régimódi gondolkozásu, a ki megtanuljam az Isten végzésében megnyugodni és zúgolódás nélkül tűrni, a mit véghetetlen bölcsesége reám mért. Ez a mindenben való megnyugvás, tudom, a modern kor gyermekének ajkára csak szánalmas mosolyt csal. A modern kor gyermekei könnyű vérrel, bizonyos cinikus fel sem ve- véssel néznek szembe a jövővel, melyet hitük szerint korántsem a Megfoghatatlan ir elő, hanem ők maguk alkotják meg kedvükre és ha mégsem az ő számításuk szerint üt ki minden, egy pillanat alatt véget vetnek a komédiának. Minek akkor aggódóskodni, sírni, imádkozni ? Élni kell gondtalanul és leszakítani minden órának virágát . . . Ezt a gondolkozást sohasem tudtam megérteni és úgy látszik, a fiam sem, mert akkor nem égne el lassan-lassan a sorvasztó lázban, hanem a rövidebb utón zárná le számadását az élettel, a melytől ő annyit várt és amely őt olyan rutul kifigurázta. Pedigmi: én és aszegény uram, a ki már régen künn porlad a temetőben, szépen elegyengettük az útját; abban nem volt hiba. Kicsi gyerekkora óta tanárnak szántuk őt. Az volt az édesapja, nagyatyja és viszamenő- leg talán valamennyi őse. Az ilyen családban nem is gondolnak egyébre, minthogy a fiú is, ha esze van hozzá, lépjen apái nyomdokába. És esze volt az én fiamnak. De milyen esze! Talán sok is egy egyszerű tanárnak. És ez volt a veszte. Egy Ízben valami irodalmi társaság érkezett városkánkba, egy költő szobrának leleplezési ünnepélyére s mivel igen jól találták magukat nálunk, néhányan tovább is itt maradtak, magasztalván a vidék szépségét és az emberek hires vendégszeretetét.
