Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-03-14 / 11. szám
Nagykároly, 1909. március 14. Vasárnap. V. évfolyam. 11. SZATMARVARMEGY^ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kaszínó-utcza 2. sz. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. = Kéziratokat nem adunk vissza. ....... Március Idusa. Légy üdvöz szabadságunk büszke napja: március Idusa! Eljöttéi hát újra, hogy emlékeztessél bennünket a múlt dicső napjaira. Ünnepelünk!... Ünnepeljükjöttödeí! A Kárpátok havas bérceitől a kék- vizü Adriáig egy ünneplésben forr össze e napon a magyar nemzet szive! A magyarok Istenének trónusához áradozva száll ma minden magyar szív imádsága, zsoltáros himnusza! A kegyelet oltárán meggyujtjuk az emlékezés fáklyáját s annak fényénél tekintünk vissza 1848. március Idusára. E szent nap fogantatását, a magyar nép megváltásának napját ünnepeljük ma, azt a napot, mely nekünk az idők szakadatlan futásában, a lét végtelenségében határjelző oszlopunk, tündöklő meteorunk lett. E napon áramlott végig országunkban a szabadság vihara s mit évszázadok küzdelmeiben nem tudtunk kivívni, megadta azt nekünk egy nap, egy pillanat : Szabad lett az eszme s gondolat szárnya, a népjog hatalma legyőzte a zsarnokság mámorát. Megköttetett a szent frigy: ember és ember között nincs küLapvezér: Papp Béla országgyűlési képviselő. Felelős szerkesztő : Laptulajdonos : Erdőssy Vilmos. Jfrjátefr István. :eigl ífos; Előfizetési árak: Egész évre .......................................... , ............ 8 korona Félé vre ................................................................. 4 korona Negyedévre........................................................... 2 korona. —.= Egyes szám ára 20 fillér. ---------— lö nbség. Az ur eldobá* jogfosztó véres korbácsát, a jobbágy leveté rozsdás rabbilincseit, testvérekké lettek a honfiak s miként viharban születik a villám, vi - Iámként született meg a hős honvédsereg. A világ pedig csodálva nézte aztán, mit müvei ez a maroknyi nép. Ünnepeljünk és imádkozzunk! Zárjuk ki e napon szivünkből mindazt a háborgó érzést, mely a köznapi harcban, az élet nehéz, gyötrelmes küzdelmeiben salakként gyűlt ott össze. Legyen e nap a hála, dicséret és emlékezés dicsőséges napja. Adjunk hálát Istenünknek, hogy ő, ki hitet öntött a magyar pogány leikébe s ezer év viliámos fergetegén át büszke szárnyalással vezette a merészröptü Turult, 1848-ban újra leküldte hozzánk isteni lényének egy szikráját, hogy villám gyűljön ki belőle, mely a szabadság fénylő hajnalát deritse leigázott, bilincsekbe vert magyar népére. Nézz le reánk most is magyarok Istene! Néped ezrei imádkoznak hozzád e napon is és zsolozsmával áldják szent nevedet e nap fogantatásáért! Kérünk, légy a jövőben is gondos édes atyánk s vezess bennünket továbbra is erős kézzel az élet veszélyes viharai között! De nem szabad e napon azokról sem elfeledkeznünk, kik e napot s az utána jövő korszakot annyi nemes küzdelemmel előkészítették, érette szabadságukat, vagyonukat, véröket és életöket feláldozták. Szálljon lelkünk azon szentelt sírok felé, melyekben népünk atyja, vezérei s közhonvédei örök álmukat alusszák! Szedjük össze a tavasz virágait, hintsük be azokkal hőseink sírjait! A még élő ősz honvédek, fáradt aggastyánok előtt pedig hajtsuk meg azt a zászlót, mely alatt ők oly híven s ön- feláldozóan küzdöttek s melynek nyomában csodás harcok, hőstettek támadának! Emlékezzünk! Ünnepeljünk! Imádkozzunk és tanuljunk! Tanuljunkfa múlt dicső példáiból lelkesedni, gyászt, vért, ömlő könnyeinket nem feledni, úgy büszke vágygyal, szép reménynyel nézhetünk a jövő elé. Ébressze fel e nap keblünk nemesebb érzelmeit, fokozza szivünkben a hazaszeretetei, egyetértés és lelkesedés lángoló tüzét. Ha igy lesz, úgy ne csüggedj sőt bizva-bizzál magadban magyar nép! Derengő fény töri át az éjét, hajnalodik újra s a jövőben talán még fényesebben Március Idusán. Istenért! Hazáért! Szabadságért! Hány ifjú sietett, reliant a kivont kardok közzé? Mennyi ifjú, reményteljes élet maradt ott a harcmezőn száguldó paripáktól agyontiporva. Hány élte ifjú tavaszában lévő ifjúnak festé a vére pirosra a földet. Feláldozták a hazáért legdrágább kincsüket: életüket. Ott hagyának kedves, nyugodt, szerető hajlékot, imádott édesanyát, testvért! Gyöngéd, ifjú, könyező hitvest s kis angyalarcu gyermekeket. Ha átölelve tartá a férfi piruló jegyesét, vagy annak a feje az ő váüain nyugodott, mikor meggyőződve valának, hogy boldogság van a földön, mikor az ifjú szép kedvesét fonta át karjával s ajkukon két egymást imádó lélek csókja elcsattant, mikor az ősz hajú anya gyermekét, a daliás fiút csó- kolgatá a leggyöngédebb anyai szeretettel és féltó büszkeséggel és mikor az ifjú férj édes hitvese engedé át lózsás arcát a boldog csókok özönének, akkor három varázslatos szó elhangzása után, mintha delejes áram futott volna végig tagjukon, otthagyják a szép jegyest, a könyező hitvest, az édes anyát, a testvért, a gyermeket és futottak percnyi késedelem nélkül megvédeni azt a zászlót, melynek édes három- szinében aranybetükke lvolt három szó hímezve. Siettek, rohantak oda, a hol három jelszó hangzik csupán, de a mely lelkesít, hiv, kérdezet- lenül, kíméletlenül. Oda, hol két kézzel osztják a halált!... Pro Deo, pro Patria, pro Libertate ! — Az Isten óvjon ... — Te édes ... Te drága .. . — Adjon az ég neked kitartást és óvjon meg téged a haláltól. Te az ellenség táborában százakat ölj, — téged kerüljön el a kardcsapás. Utadról a halál töviseit az én buzgó imám rózsákká fogja átváltoztatni. És a fiatal férj átkarolá ifjú neje nyakát és elboritá azt csókjával. Ugy-e, ha „onnan“ mégis hazakerülök, lepellel letakarva és ha, midőn már nagyon csendes ember lesz belőlem, és majd, ha idők múltán a fű kizöldűl síromon ama napnak emlékére, napsugaras tavaszban egy pár szál fehér virágot odahintesz nekem ... a sírom fölé . .. — Ottó, ... ne beszélj igy ... — És ugy-e, ha tetememet tán „ott“ a paripák patkói temetik el, s itt is, meg ott is hagynak belőle egy porszemet, és a mikor a zaj már elcsendesült, és én még mindig nem tértem vissza, ha a csatamezőn maradt véres hullák közt keresve engem nem találsz meg,— megfogsz állni egy szétroncsolt, ezer sebből vérző tetem előtt, majd én jutok eszedbe, könnyezni fogsz és nem feledsz el!.. — Ottó .. . édes Ottó ... Ekkor már az ifjú nő nem tudott többet szólni. A fájdalom elvette hangját, de zokogását visszatartá. A férj pedig végigcsókolá arcát, haját, szemét — s csak midőn lehajolt, hogy a hitvese finom, kis fehér kezét csókolja, hullott mellé a földre két nagy forró könycsepp . ., S mire ismét fölvetette tekintetét előtte nem a „nő“, a „feleség“ állott, hanem bátor, vigaszt- adó, buzdító arccal állott előtte a „honleány“, aki, hogy imádott férjének, tán utolsó öleléséből kibontakozott, odasugá a férje fülébe halkan, lelkesülten: — Istenért! Hazáért! Szabadságért! És ekkor a férj arcáról is eltávoztak a borús redők. Az elválás fájdalmától beesett fényű szeme újra kigyuladt, elnémított a szabadba kiérve minden érzést, minden jajszót a lelkében a szertehangzó csatakiáltás és feledve mindent, a legdrágábbat, a iegkedvesebbet, — kivont karddal rohant a szuronyok közé feláldozni az életet szívesen, örömmel, szembenézni minden percben százszor a halállal, hogy büszkén, fennkölten lobogjon az a zászló, melyért az „élet“ kicsiny áldozat. S midőn ott a harcmezőn ő — az elesett harcos, iszonyú kínokat állva ki, számtalan helyen megvérezve, megsebezve, megsemmisítek szenvedését, testi fájdalmát a kiáltások, miket fülébe vitt a kóbor szél, amiket el nem némithatott az ágyu- dörej, a puskaropogás, amik megédesiték végső pillanatait a haldoklónak. Istenért! Hazáért! Szabadságért! * Elnémult minden. A csatatérről eltakarították a hullákat. A kikért nem jöttek, a kiket nem
