Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)

1909-03-07 / 10. szám

2-ik oldal.

SZATMÁRVÁRMEGYE.

10-ik szám.

helyesen van fölfogva. így gondolkozunk. És ebben rejlik a közvélemény ereje s hatása.

Csakhogy nem egészen úgy áll a dolog. Nézzük csak annak alapjait. És ha lehetséges mozgassuk csak egy kissé, hogy lássuk szilárdan áll-e a piedestálon az a rengeteg hatalom, a melyet igényel magának!

Az első és nagyon, de nagyon figyelemreméltó, eltagadhatatlan jelenség, hogy a közvélemény ugyanazon dologra vonatkozólag állandóan egy marad századokon keresztül — és más dologról úgyszólván naponkint változik.

Hogy Isten van az égben, hogy van tul- élet, hol a jók jutalmat, a gonoszok büntetést nyernek, ez olyan közvélemény, amely Ádám apánktól — a csak imént felnőtt kisdedig, — Afrika vadon népeitől kezdve Európa legcivilizáltabb nemzetéig változatlan egyhangúságban és erővel uralkodik s ha vannak egyesek, akik ideig-óráig kevélységükben szembe szállnak vele, — csak a korlátlan szabadakaratról tesznek tanúságot, — melynek hatalmában áll, még a napnál világosabb igazságot is tagadni, — de nincsen hatalmában azt megdönteni, — mely felett egy emberiség áll őrt.

Ám vannak kérdések, akár általános ér- deküek, akár különös esetek, melyekről a közvélemény ítélete naponkint változik és pedig homlokegyenest. Akit ma tenyerén hordozott, holnap már megkövezi. Amely elvet ma ég felé emelt, holnap már a porba sújtja le. A közvélemény bizonyos dolgokban koronkint változik, és ekkor már nem is nevezzük többé közvéleménynek, — korszellem cimen üti fel trónusát s porba borulva imádják azt azok, akik a hódolat tárgyaiban is szeretik a változatosságot.

Ez az egyik fontos jelenség. A közvélemény, a korszellem nem önmagától alakul — a legtöbbször csináltatik. Csináltatott régen is, csakhogy sokkal nehezebben, — most már gyártják gőzerővel, rotációs géppel.

És neki nagyon könnyű a munkája. Por- hanyós földbe szórja el a magot, — engedékeny viaszba vési alakjait. Nagyon sok a szakember. Nincs általános tudós. Sok az élet gondja, sok a munkája, — nagyon kevés az idő a gondolkodásra. És még ha volna is, nagyon kevés ember vesz magának fáradságot a gondolkodásra. Még ha tudna, sem ítél, — egy két ember ítélete után. Nem a közvélemény a hatalom, — a sajtó a hatalom, mely a közvéleményt gyártja, és gyárából ontja naponkint a hamisat vegyesen az igazzal s csinálja a hamis vagy igaz közvéleményt, a mint az érdekek kívánják. És azért oly ingatag a közvélemény, mert váltözandók az érdekek, meg azért is, mert hamis közvélemény nem tarthatja fenn magát sokáig, ereje nincsen, fénye sincs — pusztulni kell a fölkelő és előbb utóbb mindig győzedelmeskedő igazság ragyogó fénye előtt.

Gondolkodó, okos ember tehát nem hajt térdet a korszellem előtt, — van egy más istene : az igazság s nem azt nézi: mit mond a korszellem ? Jól szeme közé néz és azt kérdezi: Van-e igazsága ? És akkor is nem a korszellemnek, de az igazságnak gyújtja meg az áldozati tüzet.

Az érmihályfalvai járás átcsatolása.

Igen tisztelt Szerkesztő ur!

Becses lapja több számát olvasva, meggyőződést szereztem azon meleg szinpátiáról, a mellyel az érmihályfalvai járásnak Szatmár- megyéhez való csatolása iránt viseltetik. Ez jogosít fel azon kérelemre, hogy alábbi és ez ügyre vonatkozó cikkemnek, a mely egyúttal válasz is akar lenni a „Pesti Hírlap“ február 25-iki számában megjelent s idevonatkozó közleményére, habár nincs is az egy hivatásos újságíró pennájával irva, becses lapjában helyt adni szíveskedjék.

A „Pesti Hírlap“ folyó hó 25-iki számában az foglaltatik, hogy Érmihályfalva el akar szakadni Biharmegyétől és kívánja a Szatmár- vármegyéhez való csatolását s ezen kérelmét azzal okadatolja, hogy ezen járás valaha a XVI-ik században úgyis Szatmármegyéhez tartozott. írja továbbá azt is, hogy okos egy járás ez az érmihályfalvai, a mennyiben azért vágyik át Szaímárhoz, mert ottan kevesebb a pótadó, mint Biharban.

Nagyon elfogult embernek kellene akkor lennem, ha a „Pesti Hirlap“-nak meg nem bocsátanám ezen tévedését, mert a mi vi- viszonyainkat és okainkat ugyan honnan ismerhetné a Pesti Hírlapnak igen tisztelt cikkírója.

Hogy az érmihályfalvai járás egészben vagy részben tartozott-e valaha Szatmárvárme- gyéhez, avagy mindig Biharhoz tartozott-e nem tudom és nem is kutatom, azonban hogy jelenleg Biharmegyéhez tartoznék, arról sajnos nem igen volt még alkalmunk meggyőződni. Mert elvégre is az majdnem kizárt dolognak látszik, hogy egy anya a saját gyermekével egyáltalán ne törődnék s ha mást nem, legalább ne juttatna nekik a „központi gazdagok asztaláról lehullott morzsákból“, ilyen anya meggyőződésem szerint nincsen s ha van, úgy nem érdemli meg azt, hogy annak neveztessék. A Pesti Hírlap másik okozata sem állhat meg, amennyiben járásunk egyáltalán nem törődik jelen esetben arról, hogy milyen összeg a pótadó Biharban és milyen Szatmárban.

Ez a járás, mely úgy mezőgazdaságilag, mint pénzügyileg a saját maga erejéből küzdötte fel oda magát, a hol jelenleg áll, bizonyára nem fog ilyen kicsinyes különbözeteken sem fennakadni, sem jövendő céljait ezek irányítani nem fogják.

El akarunk szakadni igenis azért, mert velünk vármegyénk nem törődik. Az a tűz, a melynél a vármegye pecsenyéjét sütik, hozzánk nem juttatja el melegét s a pecsenyének legfeljebb a szagát kapjuk.

Nincs közigazgatásunk, a mely a mi érdekeinket felkarolná. Egészségügyi és főleg közúti viszonyaink még ma is a XVI-ik századbeli Biharvármegyéhez csatolnak bennünket s végül vasúti összeköttetésünk, a távolság folytán oly rósz jelenlegi megyeszékhelyünkkel, hogy egy napon megjárni s ügyes-bajos dolgokat elintézni teljesen lehetetlenség.

Összegezve tehát a fentebbieket, kijelentem, hogy úgy Érmihályfalva, mint vidéke egyszerűen azon okból kíván elszakadni Bihartól, mivel megunta már a vele nemtörődömséget, a melyet a vármegye részéről tapasztal, fejleszteni akarja kereskedelmét, iparát, mezőgazdaságát, akar haladni a korral és tevékeny részt óhajt venni a közigazgatási dolgaiban is azon vármegyének, a melynek székvárosa a kedvező vasúti és transverzális összeköttetésnél fogva alig egy óra járásnyira van.

Szatmárvármegyéhez akarunk tartozni, mert munkát akarunk, semmi más feltevés, mint például a választási kerületek beosztása, a pótadó kevesebb volta, vagy mint a Nagyváradon

hallottak mást közömbös és felületes megjegyzéseknél.

Hiába v.it a férfi minden igyekezete, egyeben melegebb tekintet se villant rá a szomorú szemekből, és napról-napra inkább érezte izzó sóvárgással, hogy ez a leány, aki távol van tőle, aki nem szereti öt, s aki szüntelenül ama másikra gondol, akit elvesztett, — boldoggá tudná tenni öt. Valami epesztő szomjúság kínozta a keskeny, piros ajkak csókjai után és mégis, minden művészete kárba veszett; — a szép, szomorú leányt nem lehetett megkö- zeliteni.

Egészen a hatalmába kerítette ez a szilaj szenvedély Várhelyi Zoltánt. Most már nem gondolt könnyű, futó kalandra, most már szivének minden dobbanása ennek az egyetlen leánynak szólt, s hogy nem tudta elérni, nem tudta meghódítani, amaz egyetlen mód jutott eszébe, mely okvetlenül megszerzi neki az óhajtón üdvösséget. Habozott még. De aztán gyors elhatározással megírta az édes anyjának, — aki évekkel ezelőlt újból férjhez ment vidékre — hogy megházasodik. Megírta, hogy szegény, szép leányt vesz el, és nem bánja, bármenynyire ellenzi is ezt a választását az érdemes rokonság: ő boldog akar lenni és nem törődik semmivel.

Horvát Kálmánné, Zoltán édes anyja, csaknem elájult a rettentő hírre. Megmozgatott mindent, hogy megakadályozza a fia esztelen házasságát.

Még a lánynak is irt. De hiába volt minden igyekezete. Várhegyi Zoltán megtartotta a szavát.

És Ida? Ö vájjon elfeledte azt a másik fiút, akivel együtt szőtték egykor az édes terveket? Hűtlen lett a halotthoz, a régi, nagy szerelméhez ?

Kiment hozzá. Ott a sírjánál vetett számot magával, ott keresett tanácsot. Mert mindenki, aki körülötte élt, a szerencséjét magasztalta csak és úgy mondták, nincs az a lány, aki visszautasíthatna ilyen ajánlatot.

Ugyan miért? Hisz egyszer férjhez kell menni úgy is. Miért ne ahhoz, aki jólétet, nyugalmas életet, gondtalan jövőt biztosíthat neki ?

Ezek az érvek győzték meg lassan, s a mint eljött a temetőből, csakugyan rászánta magát, hogy elfogadja Várhelyi kezét, hogy uj életet kezdjen az ő oldalán.

A férfi izgatottan várta. Hiába gondolta el százszor, hogy az ilyen kitüntetést egy szegény boltoslány nem utasítja el magától: mégis attól félt, hogy Ida még ezen az áron sem lesz az övé. Mert Ida más volt, mint a többiek, jobb volt és szebb volt és önérzetesebb.

Türelmetlenül sietett eléje.

S a lány szó nélkül nyújtotta oda a kezét. Ez a hallgatag beleegyezés olyan ünnepélyes volt, mint egy szent fogadás és Zoltán meghatottan vonta ajkához azt a csöpp kezet.

így kezdődött az ő történetük.

A többi lányok soká emlegették még Galló Idát. Látták őt az utcán, a férje karján, finom selyemruhában s ha valami igen nagy szerencséről került szó köztük, mindig őt emlegették, aki ime, nagyságos asszony lett, cselédeket tart és tágas, úri lakásban lakik.

Ida szép asszony volt. A férje büszke volt rá. Szívesen járt vele és örült rajta, hogy az emberek megfordulnak utánuk.

De otthon, ahol egyedül voltak, elhallgattak sokszor. Olyan más volt a gondolatviláguk, a felfogásak, hogy alig tudtak beszélni egymással. S amint elmúlt az első mámorok láza, sokszor unottan és kedvetlenül jött haza Zoltán. A feleségét nem érdekelték az ő dolgai, nem értette meg az ő ambícióját. így hát lassan, észrevétlenül elfordult tőle, és künn a világban keresett barátokat, szórakozást.

. Ekkor jött a hir, hogy Zoltán édes anyja özvegy lett megint. Hirtelenül, váratlanul halt meg a férje, s ő, aki egész életében fényűző,

pazar életmódhoz szokott, most, hogy a kereső meghalt, a leánykájával zilált anyagi viszonyok közt maradt vissza. Senkije sincs, aki segíthetne rajta a fián kívül.

Zoltán nemeslelkü ember volt. Megbocsátotta az anyjának, hogy a házassága miatt annyira megneheztelt rá, elfeledte a feszültséget, mely azóta fennált köztük.

— Együtt fogunk élni ezután, — mondta a feleségének, s mint az asszony kedvetlen arcára tekintett, igen szigorúan tette hozzá :

— Remélem, nincs kifogásod ellene ?

Ida nem merte mondani, hogy igenis,

nagy és természetes kifogásai vannak a férje terve ellen. Nem merte mondani, hogy igy, idegenül is, gyűlöli azt az asszonyt, aki megalázta, megsértette őt egyszer.

És attól a naptól kezdve, hogy az anyósa megérkezett a hízelkedő, kényes kis lányával, végképp elköltözött a boldogság, a nyugalom a házból.

Napról-napra nagyobb lett a keserűség az ifjú asszony szivében. Feleslegesnek és szerencsétlennek érezte magát. Már nem volt ő a ház asszonya. Csak éppen megtűrték, mert ott volt és alig bántak vele jobban, mint egy fizetett cseléddel.

S egy borús, őszi napon a legegyszerűbb ruháját vette magára. Felkereste a régi principálisát. Sokáig tárgyalt vele. Elmondott neki mindent és arra kérte, vegye vissza őt, hogy visszanyerje a szabadságát és ne kelljen a családjától több megaláztatást eltűrnie.

■És másnap a leányok nagy álmélkodására elfoglalti megint a régi helyét. Játékot árult, vevőket szolgált ki.

— A hálátlan! Nem érdemelte meg a szerencséjét.