Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-12-25 / 52. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 52. szám. doktorátusom van, utálom a műveletlen embereket . . . — De kisasszony én okleveles mérnök vagyok és külföldi egyetemeken nyeltem dijakat. — Hihetetlen. Akkor hazudtak a Koltayék. De azt is hallottam, hogy önnek kiálhatatlanul sok pénze van. Nem szeretem az olyan embereket, akikre úgy maradt a sok gazdagság, mint szamárra a füle. — Ez sem a valóság kisasszony. Van ugyan pénzein, de nem kiálhatatlanul sok. Az meg, hogy örököltem épen nem igaz. Egy találmányom tett vagyonossá és most bolond volnék, ha többet dolgoznék. — Ebben igaza van kedves Taffy. És igy ön egészen más. Ön egy kedves fiú. Önnel kapható vagyok a botrányra. De nem úgy, ahogy az öregek kieszelték. Mindenképen, csak úgy nem ! Más módon azonban igen. Ebben a pillanatban felállott és átkarolt engem. — Például igy kedves Taffy ! Elámultam. — Csókoljon meg. Rögtön. — Parancsolt nekem és én eszeveszetten engedelmeskedtem. A telefonhoz lépett: — Nagysád a 8—79-et kérem. — Apa? — Igen. — Kérlek a botrány megtörtént. Véletlenül Taffy úrral történt, de ez merő véletlen. De Taffy nagyon bájos fiú. Apa siess, jöjj ide a Károly-körutra a Taffy lakására. * — Eddig van fiuk. Szóról-szóra igaz. Az öreg Sárközy megjelenésére azonban nem volt szükség, mert telefonon adtam neki becsületszavamat, hogy a botrányt elismerem és elveszem a leányát. Most Sárközy kisasszony a menyasszonyom. A Koltaiék vacsorája pedig elmaradt, mert arra sem volt ezek után szükség. Száz koronát tettek másnap a takarékba. És derék urnák tartanak engem. — De meg vagyok róla győződve, hogy ez a botrány valami igazságot hord magában. Igazságot a szegény, jó, a púpos Taffy számára. Há .asodik. A felesége szép lesz, hü is lesz, mert olyan a fajtája. Csak vértanú lesz. Csúnyák a szomorú asszonyok. A szomorúak és komolyak. Gyerekek sajnálnotok kell a szegény, jó, púpos Taffyt. Simon. Csodálatos, hogy a rózsaszínű vadgesztenyével következetesen bajom volt. Rózaszinü vadgesztenye alatt kaptam az első, édes pofont Nyilassy preceptor úrtól egy cigaretta fejében. Rózsaszínű vadgesztenye alatt hasadt meg a szivem, amikor kezembe került a Jánosi Dodi ké irata, amit a Gyurihoz intézettSzeretem magát ... És sok egyéb. Most meg, ha nézem ezeket a budai gesztenyevirágokat, kiugróm az ablakon és hazaszaladok Csopakra. Nehány száz kilométer az egész. A csopaki rózsaszínű vadgesztenyék lényegesen mások, mint a niás illetőségűek. De ez ostobaság és különben is ehez senkinek semmi köze. A csopakiak úgyis tudják, más meg úgysem hi zí el. Pontosan az ablakunkkal szemben valami fakókék fatíblára ez volt felírva: — Simon Samu cipész. Az utolsó, kissé indokolatlan c. aféle helyi nevezetességgé nőtte ki magát nálunk. Mint valami régi kápolna, freskó, vagy eféle. Nagy bajom, hogy olyan élénken emlékezem arra a kopott kék táblára. Más odavalóknak régen kipottyant már az eszéből; látszik, hogy azoknak okosabb dolga is van, mint a csopaki cipész. Ez a Samu különben is felbőszitett már néhányszor. Okvétlenül elpatkolt már régebben, de azért időnkint idéj m lábatlankodni. Kisér- tetesdit játszik velem, a modern kisértet-rend- szer szírint. Nem éjjel jön — van eszében — nem is a hátam mögött bukkanik fel, ahogyan pedig az igazi, orvosilag engedélyezett kisértet eljár, nem, hanem kiválasztja a legszebb, legnaposabb időt, a legsűrűbb utcát és olyankor ott jön szembe velem. Rámnéz, aztán huss 1 Nincs sehol. Valami görbelábu, nagyfejü zsidóember baktat a helyén. Simon Samu képtelenül csúf volt. És hozzá még lehetetlenül élhetetlen. Ő volt az első és az utolsó élhetetlen zsidó, akit láttam. Szélessy Dani árvaszéki ülnöknél ismertem meg. Ott ültünk a kanapén és fecsegtünk, — egészen bizonyosan valami szamárságról, — amikor Simon Samu becsúszott. Szélessy Dani volt akkoriban Csopak disze, virága, a bálok oszlopa és a pompás pesti illatok emléksze- lenczéje. Simon valami ősrégi cipőszámlával jött, de modorában annyi volt a tökéletlen gyávaság, hogy igazán vétek lett volna kifizetni. Nem is történt meg Dani néhány anekdotát mondott neki, sőt amikor a rut kis zsidó esetlenül hebegni kezdett, hogy az egész mai napot hiábavaló szaladozással fecsérelte el, a szerelmes Dani eléje állt és belebeszélt Simon tata szeplős arcába. — Kedves Simon, a maga neve: Simon. Maga zsidó és maga bolyong. És maga hiába bolyong. A bolyongásainak sohasem lesz vége sem eredménye. Tudja-e kicsoda maga, Simon ? Maga a bolyongó zsidó ! Simon szerény, elismerő, szánalmas mosolyok közt szívódott vissza. Szélessy Dani pedig másnap elmondta tréfáját a kaszinóban. No ettől fogva a megyebeliek még rövidebben ntézték el, a kis undorító Simont. Jön a bolygó zsidó, — mondták. Itt jön Ahasvérus. Simon jött és Simon elment. Az arcán kuporgó fáradt, unalmas, üzleti mosoly egyre kopottabb, kényszeredettebb lett. Szemben lakott velünk; az udvarukon ott billegett az esteli szélben egyike az említett rejtelmes vad- gesztenyéknek. Az alatt hömpölyögtek, tökélet- lenkedtek Simon Samu gyerekei. A nagyobbik leány volt; talán a hatodik évében járt akkor. Az arca szörriyü sápadt, vén volt. Majd az egész napja rá ment arra, hogy a kis öcscsét ringatta a kocsijában. Az a gyerek sokat visított. Reggel, este : visított. Simon úgy egyenlítette ki a dolgot, hogy napról-napra hailgatabb, fakóbb lett. Lám erre csak most jövök rá, hogy igy analizálom a Samut. Akkor egészen természetes volt. hogy Samu délutánonkint nekilódul pénzt hajszolni. Néha úgy is mondták neki: — Nini, a bolygó zsidó! Mi újság a múlt században ? Az Ahasvérus vér ily gyors elterjedésének Csopak apró volta mellett az a főoka, hogy ami megyei életünk bástyáin igen rejtelmes, egészen speciális lőrések vannak. Olyanok. hogy rajtuk keresztül pontosan mellbe lehet lőni azt, aki nekiszalad ami jó öreg, türelmes konstituciónknak. De viszont az sem kerülheti el a sorsát, aki egészen ártatlanul bók- lász ott a sáncok alatt, mondjuk: egy cipőszámlával, vagy más efélével. A megyei ur azt is nyugodtan kupánlőheti. A megyei ur tréfái elegáns, sikkes, úri tréfák, amiken okvetlenül kell nevetni, de úgy, hogy a nevetés után közvetlenül a tréfa szerzőjének megnevezése következzék. Szélessy Daninak is sok tisztesség jutott osztályrészül a ronda kis Ahasvér révén. Sokan mondták,' akiknél Ahasvérus megjelent: — Ördöngős fickó az a Dani! Nagyon is tudta kitalálni, hogy maga a bolygó zsidó? Hát persze, hogy _ maga az! Zsidó és örökké bolyong hiába ! Óriási 1 Pénzem azonban, Samu bácsi, nincsen. De a Csáklyás Pista ma vette fel a személyi pótlékát. Tudom, hogy ő is adósa, Samu bácsi . . . Pista szólt: — Bolonddá tették magát. Ahasvér 1 De micsoda srófos, esze is van annak a Daninak! Ahasvér! Óriási! A szemközti udvar vadgesztenyefájának virága már régen lehullt, a gyerekek is bekerültek az udvarról a szobába Samu háromlábú suszterszékje mellé. Hogy ottbent mik történtek, azt csak egy láthatatlan jel Simon tubák- szinü felsőkabátja volt, ami azelőtt következetesen megszokott jelenni a nyilt színen, amikor az őszi szelek már megkezdték az utcákon való szaladgálást. De a kis tubák-kabát most is makacsul nem akart jelentkezni. Az őszi szelek már nem is futkostak, hanem őrjöngve száguldoztak, de Simon még mindig csak a nyári szürkében bolyongott. Lehajtott fejjel járt lassan és halk rejtelmes dolgokat mormogott. Ha nagyon fontos megbeszélni valója akadt önmagával, néha kissé hadonászott is. Az akkor csöpörődő kölykek ki is kerülték kissé és csak jó messziről, a háta mögül mertek rávi- sitani : Ahasvér! Egyszer decemberben, némi jnyüzsgés mutatkozott odaát a vizavi udvarban. Öreg fekete zsidók jöttek-mentek. Simon ott tökélet- lenkedett közöttük és néha vissza akarta rántani a hosszúkás faládát, amit azok a kocsira tuszkolgattak. Ezen az estén undorodtam Szélessy Danitól. A kaszinóban láttam makaóztak. Csáklyás Pista erősen úszott. Az arca zöld, kék szeme meg vadul kék volt a félelemtől. Félelmes csönd ült a teremben. Szűzi csönd. Gonosz indulat rávitt, hogy azt megtörjem. Tegnap meghalt a Ahasvér kisebbik gyereke. Boszankodva bután néztek rám. Akárhogy titkolták is, láttam, hogy az Ahasvér cipője megszorította a lábukat De a szolgabiró, a humoros Maglódy, aki sokáig volt Pesten és ott sok tréfás dolgot raktározott be magába, rám szólt: — Fiacskám, szamár vagy. Ezt tömörebben igy kellett volna mondanod : Simonéknál: Simon, héber Gyermekhalál pompfünéber . . . Viharos nevetés tört ki. És mivel Csáklyás Pista sorsa is megfordult, hajnalra tizenhat üres pezsgősüveg kérőit az asztalra. — Ilyenkor az ember bemegy a Vég- Kávéházba egy szilvóriumra.— mondta nyugodt fölénynyel Maglódy. Megindultunk. A Léd-patakon akkoriban még csak két szál deszka vezetett át. Pontosan annak a közepén csapódtunk össze Simonnal. Vékony, szürke nyári ruháját vadul lobogtatta a berétvaélü télhajnali szél; kezével bolondul szorongatta a kislánya vékony karját. Szélessy Daninak megmozdult az ajka, hogy valami bohóságot mondjon, de aztán ő is csak odalapult velünk együtt a karfához. Maglódy is szelidebb volt. Mint minden, hajnali levegőre jutott tréfás szittya. — Szegény Ahasvér, — mondta, — bizony ez megbolondult. Érthetetlen, mamlasz zsidó. Egyébként ilyent is csak egyszer láttam. — Sohse csodáld, Tóni bátyám, — mondta Romják, akit nem régiben neveztek ki oda hozzánk tanárnak, — persze, hogy munka nélkül nem lehet megélni. Hiszen láttátok: egész nap az utcán szaladgált, a gyerekei meg azalatt otthon fetrengéltek éhesen, nyakig a piszokban. Lám, most is hajnalban megy valahová és viszi magával szegény kis gyönge lányát Hátrafordultam. Simon akkor tűnt el a zuzmarás bokrok között. Az isten tudja, hová ment. Valami uj világot kereshetett, ahol még nem tudják, hogy ő a félelmes Ahasvérus. Elment, eltűnt. Láttam, hogy Dani is sokáig néz utána. Velünk szemben a füredi hegyek mögül akkor bukkant fel a nap. Sugaraitól veszettül fénylettek a Csákínyhegy havas ormai; lehetetlen volt rájuk nézni. A földre kellett szegezni tekintetünket. Lehet, hogy ez akkor éppen kapóra jött valamennyiünknek. Cholnoky László. Pilianalfolvéiel Irta: Balázs Ignáci dr. Minden elképzelhető kúrát végigszenvedett Pfeiffer Jakab tésztagyáros felesége, hogy félelmetes súlyát a lehetőségig redukálja. De hasztalan. Élt hónapokon át kenyéren és vizen, megmászta a végkimerülésig a svájci havasoz kát, rendes vendége volt minden évben Ma- rienbadnak, de bármit próbált is, százhúsz kilót jóval meghaladó kövérségéből egy gramot se vesztett. A háziorvosa tanácsára elhatározta, hogy még egy utolsó kísérletet tesz a lovaglással. A férje, aki minden áldozatra kész volt, érte, szerzett valahol egy kimustrált kincstári paripát, mely fiatalabb korában hegyi ütegeket vitt a hátán a tiroli havasok közt, s megkezdődött az üdvözítőnek vélt uj soványitó kúra, A lovaglóiskolává átalakított száritópajtában ült ő nagysága először nyeregbe, miután Jozefin, ezt a nevet adta Pfeifferné a lovának, a suly- próbát előbb becsületesen kiállotta. Fájdalom, nincs részletesebb értesülésünk az első leckékről, mivel azok zárt ajtók mögött folytak
