Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)

1909-12-25 / 52. szám

52-ik szám.

SZATMÁRVÁRMEGYE.

3-ik oldal.

le, s Károly, ő nagyságának tanitómestere, a gyár hűséges öreg kocsisa, a kényes ügyről örök titoktartást fogadott. Ennélfogva a kúrának csak ama részével fogunk foglalkozni, mely a nagy nyilvánosság előtt, részint a Városligetben, részint a bíróság előtt folyt le.

Amikor ugyanis Pfeifferné ő nagysága már némiképpen biztosnak érezte magát a nyeregben, reggelenkint ki-kijárogatott a Ste- fánia-utra, ahol a tanitómestere fölügyelete alatt végezte a higiénikus lovaglást. Megjelenése az előkelő világ találkozó helyén általános szenzációt keltett. Messziről nézve az ember azt vélte, hogy. megmozdult a víztorony s lóra kapva, sétára indult a szellős fasorban. Akik pedig közelről látták ő nagyságát, áldották a véletlent, amely megadta nekik, hogy belépődíj nélkül élvezhessék a homéri látványt. Itt látta meg Pfeiffernét a férje legmeghittebb ellensége, Kiinger Bernát egy márciusi verőfényes reggelen. Kiinger, aki önzetlen férfiú, úgy érezte, hogy nem tudná majdan nyugodtan lehajtani örök álomra a fejét, ha ezt a jelenetet kortársai részére meg nem rögzítené. Ugyanazért másnap egy kodakkal fölszerelve jelent meg a ligetben, s a régi Műcsarnok előtt lesbe állt.

Pfeifferné pontosan megjelent a porondon s lovának kínos prüszkölése már messziről elárulta fölvonulását. Amint a Műcsarnok elé ért, Kiinger hirtelen előbujt s kobakját rászögezte a százhuszkilós amazonra. A ló meghökkent a géptől, aztán fölágaskodott olyan egyenesre, mint a hgegyenesebb fenyőfa. Pfeifferné rémülten fölsikoltott s ráborult a ló nyakára, melyet nem éppen gyöngéden átölelt. A forró öleléstől a ló még jobban megbokrosodott s hátulsó lábait emelte az égnek, miközben Pfeifferné egy fölöttébb kényes pózba került. Kiinger ezt a kritikus pillanatot sietve rögzítette meg a lemezén s boldogan távozott. A sikerült pillanatfelvételről, mely ő nagyságát a legsúlyosabb, de nem a legkedvezőbb oldaláról mutaja be, levelezőlapot készített s minden ismerősének küldött belőle egy-egy példányt. A képre ezt nyomatta rá:

Pfeifferné ő nagysága látképe.

Üdvözlet a Városligetből.

Klingeruek természetesen volt gondja rá, hogy a levelezőlapnak egy példánya Pfeiffer- nének is kezébe jusson, aki különben a városligeti baleset után örökre lemondott a lovaglásról. Az asszony magánkívül volt a merénylet miatt, mely ország-világ előtt csúffá tette s válópörrel fenyegette az urát, ha a nyilvános kompromittálásért elégtételt nem szerez neki. Pfeiffer a két rossz közül a rosszabbat választotta s Kiinger ellen képes ábrázolat utján elkövetett becsületsértésért port indított.

Don Kijóte, mikor élete utolsó perceiben bolondságából kijózanodott, megkérte végrendelete végrehajtóit, hogy ha véletlenül találkoznának azzal az emberrel, aki a Don Kijóte cimü könyvet irta, kérjenek tőle az ő nevében bocsánatot, amiért hogy alkalmat szolgáltatott neki annyi tenger ostobaság megírására, a mennyit ő a könyvben megirt. A nemes man- chai lovag eme magábaszállására emlékeztet az a kijelentés is, mellyel Kiinger az itélőtanács elé lépett.

— Mindenekelőtt, — mondá ravasz mosollyal — bocsánatot kérek a tekintetes törvényszéktől, hogy becses idejét ezzel az ostobasággal igénybe veszem. Másodszor tagadom, hogy én ezzel a képpel ő nagysága becsületét megsértettem volna. A tekintetes törvényszék azt mondja, hogy én egy képes ábrázolattal követtem el a sertést. Tessék megnézni azt a képet. Azon mindent lehet látni, csak ő nagyságának az ábrázatát nem. Az a kép épp úgy lehet a kínai anyacsászárné, mint a Pfeifferné ő nagysága.

— Sokan mégis fölismerték a képben Pfeiffernét, — jegyezte meg az elnök.

— Furcsa, nagyon furcsa, — felelt a vádlott. — Azt értem, hogy a pénzt meg lehet ismerni az egyik oldaláról is, a másik oldaláról is. De azt tagadom, hogy meg lehessen ismerni az embert a visszájáról.

A törvényszéknek imponált ez a védekezés s a vádlottat fölmentette. Pfeifferné pedig apellált. Hátha a királyi tábla jobban megnézi a képet, s ráismer benne ő nagysága — vonásaira.

lőttek . . .

Jöttek fekete asszonyok hozzám,

Vörösek, szőkék jöttek el értem És elrabolták véres kacajjal Az én rajongó, az én virágos Huszonegy évem.

Olyan rajongó, olyan virágos Huszonegy éve vaj’ kinek volt még ? Álmot álmodtam, hogy a világnak,

A világ minden bus asszonyának Jegyese volnék.

Mentem gyönyörök pázsitos utján, Tapostam durván, sok virágágyat:

Fekete asszonyok, vörösek, szőkék Nyugvó párnám mámorból szőtték S tovább cikkáztak.

Láttam az évek sürü fogyását S egyszerre hetven esztendős lettem.

Itt hagytak engem, itt hagytak vénen, Elvitték az én huszonegy évem !

Nagyon siettem.

S fekeie asszonyok, ha újra kérnék ; Vörösek, szőkék jönnének értem,

Újra odaadnám mohón, lihegve Az én rajongó, az én virágos Huszonegy évem.

Kádár Mihály.

Ha az asszony szeret.

1.

Egy szerencsétlenül járt munkást vittek be a kórházba. A gyárban elkapta a jobb kezét a gép és összezúzta. A mint egy nagy betegszoba egyetlen üresen álló vaságyába belefektették és az inspekciós orvos az első kötéseket alkalmazta az összeroncsolt kezére, aggodalmasan vizsgálgatván a már csaknem válláig feldagadt karját, a beteg megszólalt;

— Az Isten is megáldja orvos ur, le ne vágják a kezemet. — Még nagy szükségem lesz rá.

Az orvos bekötözte azután ott hagyta a beteget, a ki erőtlenül nyúlt el a durva pokróc alatt és csak a fejét fordította a távozó után.

— Bizony nem olyan kéz ez. Sok jót tett ez már emberrel, álattal, de hálát csak egy kutyától kaptam még érte, embertől nem. Azok háládatlanok voltak, megcsaltak valamennyien.

A mellette levő ágy szélén egy lábbadozó beteg ül. Vörös hajú, szeplős, hőrihorgas legény. Olyan vándorlóforma fiatal munkás, a kinek arcáról leri a nyomorúság, a melle behorpadt, néha eresen köhög, mint a ki tüdőbajos.

Az hallgat csak a szavaira, más nem érdeklődik iránta a nagy terem sok betege között, hiszen mindegyiknek elég a maga baja. Annak beszél hat.

— És még le akarnák vágni- ezt a kezet. Olyan nincs. Nem engedem. Inkább gebedjek bele. Egyszer úgyis meg kell halni. Én már úgyis eleget éltem.

Nevetni próbál mellé, a hogy ezt mondja, de egy szisszenéssel abbahag ja a rekedt nevetést.

— Éltem a fenét. Csak kínlódtam. Már kis gyerekkorom óta. Az apámat nem ismertem. Nem is tudom, hogy volt-e, nem volt. Engem mindig üldöztek az emberek.

Egyszer sztrájkoltunk. Mikor vége lett, a munkások mind visszaállottak a munkába, csak engem dobtak ki a gyárból. És nem volt senki, a ki pártomat fogta volna, pedig összes készpénzemet az utolsó fillérig odaadtam a sztrájkolok segítésére.

Nem voltam ugyan már fiatal, de azért mégis kaptam munkát. Ez az erős jobb kéz tudta a szekercét is forgatni, meg a fűrészt huzni, hát beálltam favágónak.

Favágó voltam vagy egy jó esztendőn keresztül. Egy háznál, a hol fát vágni szoktam megismerkedtem egy csinos leányzóval.

Árva volt. Se apja, se anyja, de még közeli rokona se. Szép volt, jó volt; csak nagyon fiatal volt hozzám. Hát sokáig gondolkodtam, mig végre egyszer mégis megkérdeztem :

— Zsuzsi lelkem, mit szólna maga hozzá, ha azt mondanám, hogy legyen a feleségem.

Úgy látszik nem lepte meg nagyon a kérdésem, mert hiszen mindig láthatta, hogy jó szívvel vagyok hozzá és ő is barátságos, kedves volt én hozzám.

— Azt mondanám, hogy itt a kezem la. Csakhogy egy nagy baj van ám. Nekem nincs semmim, maga is szegény favágó. Két szegényből egy pár leszünk.

— Nos lelkem. Tudok én mást is, nemcsak fát fűrészelni. Majd keresek a gyárakban munkát, talán már megbocsájtottak, hogy egyszer sztrájkoltam. Csak az a kérdés, nem va- gyok-e én nagyon öreg maga mellé ?

Zsuzsi jókedvűen nevetett.

— Már hogy volna öreg ? Hiszen most van a legszebb korban. Most csak igazán legény a talpán.

— Az is vagyok, lelkem. Mondtam neki- bátordva és átkaptam a karcsú derekát és összecsókolóztunk. Ez volt az eljegyzésünk. A fafürészelés közben az udvar hátuljában. Az esküvőnk se volt sokkal különb.

Hanem azután lassankint mind jobban ment a dolgunk. A gyárban, a hol visszavettek, megbecsülték a két kezem munkáját. Jól is fizettek, igy hát lassankint egy csinos kis lakást rendezhettünk be magunknak, a feleségemnek vehettem ünneplő ruhát, nem kellett neki munkába járnia, csak otthon a házi dolgot elvégezni ; vasárnaponkint eljártunk a ligetbe, mulatságokra, szóval úgy éltünk, hogy a feleségem volt leányismerősei irigykedve beszélhették:

— Milyen szerencsét csinált a Zsuzsi. Olyan jó, olyan dolgos ura van, még téns- asszony lesz mellette a Zsuzsi.

Bizony lehetett volna. De nem volt nagyravágyó. És megelégedett igy is a sorsával s ezt is sokszor köszönte.

— Ha te el nem vettél volna, ma is szolgálnék. így legalább a magam asszonya vagyok. A te munkás két kezed mindent megszerez, a mire csak szükségem van. Az Isten áldjon meg érte.

De nem is volt semmi baj köztünk. Csak én voltam magammal elégedetlen, mert mindig jobban láttam, hogy öregszem és titokban gyötört valami féltékenység. Pedig nem volt erre semmiféle okom.

Nem volt, egészen máig. Ma azután beütött az istennyila.

A gépházban az egyik gépnél dolgoztam délben, mikor a feleségem az ebédet hozta.

A gépház nagy ablakából kiláthattam a kapu alá.

És láttam, hogy a munkavezető szóba áll a feleségemmel és megcsipkedi a feleségem piros arcát.

És az az álszenteskedő, az a hazug kacér asszony még csak a kezére sem ütött a gazembernek. Nem, mert bizonyára jól ismeri és már mást is megengedett neki, nemcsak ezt a csipkedést. A szeretője és megcsal vele engem, vén bolondot, együgyü vakot.

Rájuk akartam kiáltani, hogy ott a beszélgetésük közben érje őket a bőszült haragtól ordító hangom.

Kiáltottam is, de nem tudom mit.

Iszonyú fájdalmat éreztem a jobb kezemen, melyet e pillanatban, mivel a szemem azokra ügyelt az ablakon át odakint, elkapott a gép és összezúzott.

Mikor a hordágyon hoztak a kórházba, itt ébredtem fel az ájulásomból a folyosón.

Hogy azok ketten azután mit csináltak, az asszony sirt-e, ritt-e miattam, nem tudom. Hogy megcsalt, hogy hütelen hozzám, azt már tudom, mert már ide kellett volna jönnie, megnéznie, hogy vagyok, élek-e, halok-e. De nem mer jönni. Nem engedi a hálálatlansága tudatában a lelkiismerete. Nem akarja látni az összeroncsolt kézén et, melyet oly sokszor csókolgatott, hogy én azzal megszerzek neki mindent, a mit szetne-száma kíván és a maga asszonyává tettem. Ezt a kezet nem akarja látja:

Itt megpihent a beteg. Pár pillanyatni csend után újra megszólalt:

— Hát ezért nem engedem levágni a kezemet. így akarok meggyógyulni. Nagy szükségem van erre a kézre még. Azt a csalfa asszonyt, meg, a gazember csábitóját ez a kéz küldi majd a másvilágra.