Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-08-29 / 35. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 4g MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kaszinó-utcza 2. sz. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. : Kéziratokat nem adunk vissza.-------La pvezér: Papp Béla országgyűlési képviselő. Felelős szerkesztő : Laptulajdonos : Erdőssy Vilmos.__Fráter István. El őfizetési árak: Egész évre ..................................................... 8 korona Félé vre .................................... 4 korona Negyedévre..................................................... 2 korona. —E gyes szám ára 20 fillér. ■■■— Népgyülések. (P.) A ma egy hete Szegeden tartott agitációs nagygyűlés az első étapja volt most a nyári szünet után az önálló bankért folytatandó küzdelemnek. Szeged után Arad, Temesvár, Szombathelyen s a vidéki nagyobb városokban lesznek ilyen népgyülések. A nyári szünet, a politikában beállott vakáció sok találgatásra adott alkalmat és pozitívumok hiányában a nehéz röptű fantázia különböző kombinációkat kergetett, hogy a kánikulában megdöbbentő szenzációkkal szórakoztassa a jámbor és hírre éhes közönséget. A szenzáció legteteje az volt, hogy a politikai kulisszák mögött sötét lelkű fondorlatok folynak és Ap- ponyi meg Kossuth összeesküdtek, hogy a nemzet háta mögött elárulják a nemzetet. Ezeket a sületlen találgatásokat magától értődőleg senki sem vette komolyan. Mégis, aki talán megingott volna a küzdelem komolyságába vetett hitében és bizalmában, annak kellő megnyugtatással szolgált a szegedi nagygyűlés, ahol a függetlenségi pártnak számos tagja jelenlétében az Alföld népe redületlen szilárdsággal foglalt állást az önálló bank felállítása mellett és bátor, erélyes hangon követelte, hogy az önálló bankot 1911-ben, az önálló vámterületet pedig 1917-ben múlhatatlanul felállítsák. Ez a lelkes, teljesen egyhangú, komoly és mégis elszánt állásfoglalás mindenkit meggyőzhetett arról, — aki talán kétkedett volna benne, — hogy a küzdelem ereje és intenzivitása egy percre sem lankadt £s a nemzet óriási többsége a £yőe&lerabe Vetett sziled hittel, reménységgel vivja tovább a narcot. Minden nemzet legfőbb igyekvése a saját anyagi erejének, gazdagságának növelése. A nagy ipari verseny, amely hova-tovább mind kiélezettebb és elkeseredettebb lesz az egyes nemzetek között, halaszthatatlan kényszererővel sürgeti, hogy mi is lépést tartsunk a többi államok ipari fejlődésével. Sajnos ez a fokozott verseny a legerősebben Ausztria részéről nyom minket és gazdasági erőink kifejtésénél épen a velCmk államszövetségben levő állam elkeseredett harcával találjuk magunkat szemközt. A gazdasági erők leghatalmasabb forrása az ország hiteléletének önállósítása és ha nem rendelkezünk önnálió bankkal, ha nem magunk intézzük hiteligényeink ellátását, ha egy velünk ellenségeskedő állam pórázán kell a világpiacon megjelennünk és a nemzetközi ipari versenyben részt vennünk, akkor ennek természetszerűleg csak erőink megbénulása lehet a következménye. A szegedi nagygyűlés kapcsán egy sajnálatra méltó jelenséget kell leszögeznünk. Valami fásultság üli meg a kedélyeket és kishitű csüggedéssel állanak sokan félre, ahelyett, hogy ők is tömörülnének a kibontott zászló alá. Lélekta- jnilag érthető ez a kishitűség. Ausztria a maga túlsúlyával, erejével mindig győzedelmeskedett velünk szemben. Mindig csak nehéz, nagy harcokban tudtunk valami keveset kicsikarni. De ma a helyzet mégis másként áll. A közdelemnek élén nálunk a nemzet vezérei állanak most, akik egyúttal a korona tanácsadói is és a függetlenségi párt mai hadállásában nem egy törpe kisebbség, hanem impozáns többség, amely jelenleg a leghatalmasabb politikai faktor ebben az országban és amely nélkül egy lépést sem lehet előre tenni. A küzdelem jogos, reális célokért folyik és a siker reményével biztat. Nem szabad hát kis- hitüen félreállani a harcsorokból, hanem tömörülnie kell minden magyar embernek, a nemzet minden osztályának a harcos táborban, hogy biztosítsuk a győzelmet, amelynek kicsikarása egyenesen életkérdés ránk nézve. Barátnők. — Egy fiatal asszony naplójából. — Most, hogy már jobban vagyok, a szanatórium is tetszik nekem. Finom és előkelő hely ez, csak gazdag betegeknek való. A fehér köté- nyes, fehér fokötős ápolónők úgy festenek, mint egy angol Operette show-girljai; az ember szinte lesi, mikor kezdenek énekelni és táncolni? A tanár, akit mi bizalmasan mesternek szólítunk, szerencsés keveréke a művésznek és a maitre d’hótelnak. Azok közül az isteni rablók közül való, akik azzal szögezik a kést az ember mellének: „Életet, de pénzt!“ Az uram is mindig azt mondja, hogy inkább a hasát nyittatja ki vele, mint a pénztárcáját. Különben elragadó ember és nagyon udvarol nekem, ami ebben a nagy magánosságban roppant jól esik. Csak attól félek, hogy a számlára fogja ezt is irni. Nagyon egyedül vagyok itt. Egy külön kis pavillonban fekszem, amelyben az enyémen kívül mindössze még egy szoba van. Ezt a pa- villont a mester a legeslegelőkelőbb betegeinek tartja fönn és én is csak rengeteg protekcióval jutottam be ide. Igaz hogy a szobám elragadó. Nem betegszoba, hanem bájos kis boudoir, szerelmeseknek való fészek. Az ember akár soha ki ne kívánkozzék belőle. Ilyenformán érthető, hogy amióta itt vagyok, folyton a Riviérára és a nászutunkra gondolok. Igaz, hogy az nem volt ilyen drága, de majdnem ilyen kedves és szép volt. — július 10. Ma levelet kaptam az uramtól. Szegény! Hogy aggódik miattam! Pedig most már túl vagyok minden veszedelmen. Az ágyban fekve, ceruzával írtam neki nehány sort. Aligha tudja majd elolvasni, de neki az is elég, ha a nevemet látja. Holnap boldog lesz. Soha sem hittem volna, hogy ennyire meg fogom szeretni. — julius 11. A szanatóriumnak ma szenzációja van. A szenzáció egy karcsú, szőke, kékszemü lány, a hires Kapronczai Ilka. Idehozták az én pavilonomba, a szomszéd szobába. Kissé különösen hatott rám, hogy most mi ketten vagyunk hivatalosan és hitelesen a szanatórium legeslegelőkelőbb betegei. Én és Kapronczai Ilka. A dolog nekem annál szenzációsabb, mert nagyon jól tudom, hogy Kapronczai Ilka volt az uram legutolsó „viszonya“. Én, személyesen, sajátkezüleg égettem el a leveleit és „Édes kutyámnak“ fölirásu arcképeit. Még akkor, amikor az „édes kutya“ csak a vőlegényem volt. Mindig rajongtam ezért a mesésen öltözködő, ragyogó teremtésért és nagyon jól elképzeltem, hogy a férfiak megtébolyodnak, mihelyt megpillantják. Néha elcsodálkoztam azon, hogy bántatlanul végig mehet az utcán, hogy nem támadják meg fényes nappal a csókjaira éhesek. Igaz, hogy én asszonyi szemmel néztem az ügyet és olyan időben, amikor az uram, meg én, egész nap egyebet sem tettünk, csak szerelmeskedtünk. Persze, azóta már a saját tapasztalásomból rájöttem arra, hogy a dolog távolról sem olyan veszedelmes. Vannak nagyon szép asszonyok, a kiket még éjjel otthon sem támadnak meg a férjek. Szóval: a Kapronczai Ilka most itt fekszik a szomszéd szobában. Valami jelentéktelen operációt végeznek majd rajta, nagyon természetesen maga a mester, aki az ilyen diszvágá- sokat a világért sem engedné át másnak. Annál kevésbbé, mert a Kapronczai Ilkáról, aki félig- meddig színésznő, az újságok is irni fognak. Ez a közelség nagyon izgat. Nekem még sokáig itt kell maradnom, hát minden nap látni fogom. Ki tudja, talán szóba is kell állnom vele ? . . . Eh, az lehetetlen ! — julius 12. Egész éjjel nem hunytam le a szememet. Nem bírtam elaludni. Borzasztóan ingerelt az a tudat, hogy az uram régi szeretője itt fekszik a szomszéd szobában. Ez komikusán hangzik, de nekem, amúgy is beteg, izgatott asszonynak, roppant keserves volt. Itt, én az egyik ágyban, odaát ő a másik ágyban . . . Egyre azon tűnődtem, hogy mit érezne az uram, ha most itt volna? Esetleg mit érezne, ha a szomszéd szobában volna? Olyan érzések gyötörtek, amikről eddig sejtelmem sem volt. Határozottan féltékeny voltam. Féltékeny a múltra, azokra a pillanatokra, amelyekben az uram a Kapronczai Ilkát ölelte. Nagyon jól tudom azt is, hogy bennem mi
