Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-08-29 / 35. szám
2-ik oldal SZAT MÁR VÁR MEGYE 35-ik szám. Az állami tisztviselők kongresszusa. Országos mozgalom indult meg az állami tisztviselők között az iránt, hogy a szeptember 25 és 26-án kincses Kolozsvárott megtartandó kongresszus nemcsak méltóságteljes, higgadt, hanem a megjelentek nagy számánál fogva nagy arányú is legyen. E cikk kerete nem engedi meg azt, hogy az áll. tisztviselők sérelmeinek s azok szonálásának részleteivel foglalkozzunk, csak anynyit említünk meg, hogy az állami tisztviselők első sorban a szolgálati pragmatika megalkotását kérik, sürgetik. Elvitázhatatlan, hogy ez jogos kérelmük. Legjobb bizonyíték erre a darabont korszak erőszakoskodása. Igen fontos a nyugdíj kérdés is. Életbevágó dolog a fizetés és status rendezés. Szóval tényleg életbevágó dolgokról lesz szó a kolozsvári kongresszuson. — A kivándorlás korlátozása. Andrássy Gyula gróf belügyminiszter körrendeletét intézett az ország összes törvényhatóságaihoz, melyben fölhívja a törvényhatóságokat, hogy a kivándorlás céljából útlevelet kérő feleknek különösen két körülményt hozzanak tudomására. Az egyik az, hogy az észak-amerikai Egyesült- Államok bevándorlási biztosa a legszigorúbban végrehajtja az Egyesült-Államok bevándorlási törvényének azt a rendelkezését, hogy az utasokat csak akkor bocsáthatja partra, ha legalább 20 dollár készpénznek és a rendeltetési helyükig szóló vasúti jegynek birtokában vannak. A bevándorlási biztos felhívást is tétetett közé, hogy azok, akik a bevándorlási törvény követelményeinek mindenben meg nem felelnek, óvakodjanak a kivándorlástól és idejüket s pénzüket ne fecséreljék a kiutazásra, mert kimélet nélkül visszautasitják őket. A másik körülmény, amelyre a miniszter felhívja a figyelmet, az, hogy az Egyesült-Államok ipara és gazdasága még mindig sínyli az 1907. évi nagy gazdasági válságot és annak következtében igen sok a munkanélküli ember. Súlyosbítja ezt a körülményt az is, hogy az 1909. év első felében igen sokan vándoroltak ki Amerikába, ahol munkanélkül járkálnak és kilátás sincs arra, hogy a közel jövőben nagy munkásszükséglet lesz. Varmegyei rendkívüli közgyűlés. Vármegyénk törvényhatósági bizottsága csütörtökön, f. hó 16-án délelőtt fél 11 órakor a vármegyei székház dísztermében dr. Falussy Árpád főispán elnöklete alatt rendkívüli közgyűlést tartott. A közgyűlés legérdekesebb tárgya Hajdú- vármegyének az egyházi javaknak világiakká leendő átalakítása tárgyában hozott átirata volt. Ez a kérdés már az állandó választmány csütörtöki ülésén is élénk vita tárgyát képezte, a választmány azonban egy bizottsági tag kivételével a közgyűlés által elfogadót határozatban állapodott meg. A rendkívüli közgyűlésen mintegy 60 bizottsági tag jelent meg. Hajdumegye átirata s az állandó választmány határozata már a közgyűlés előtt is élénk polémiát keltett. A bizottsági tagok túlnyomó többségének hangulatából azt lehetett következtetni, hogy a közgyűlés Csatlakozni fog Hajduvármegyének e tárgyban hozott határozatához. De úgy a vármegye vezetőségének tapintatos eljárása, mint a bizottsági tagok politikai érettsége és nyugodt felfogása megtalálta ebben a kényes kérdésben is azt a helyes középutat, amely a haladó korszellemnek útját a rideg visszautasítással nem zárta el, másrészt azonban megnyugvást keltett a jelenlévő különböző felekezeti bizottsági tagok között a határozat korrekt tartalma. A tárgyhoz egyedül dr. Vetzák Ede biz. tag szólt, aki egyszerűen a napirendre térést indítványozta: „Nem szándékozom az indítványhoz hozzászokni, nem foglalok e kérdésben sem pro, sem contra állást, mert azt tartom, hogy e kérdést érdemben tárgyalni vallásfelekezeti villongás felidézése nélkül nem lehet. Ezt felidézni pedig megbocsáthatatlan bűnnek tartom és ha elitélem azt, hogy egyesek vallási alapon csinálnak politikát, el kell ítélnem a leghatározottabban azt a törekvést is, amely ezen kérdésnek a magyar közéletbe dobásával a vallásfelekezetek között levő békés egyetértést megzavarni akarja. Az egységes politikai magyar nemzet, ha kart karba öltve teljesen egységesen harcol a nemzetiségek túlzó csoportjának törekvésével, valamint az osztrákok összbirodalmi törekvésével szemben, még akkor sem tud oly sikerrel megküzdeni, amely nemzeti szempontból kívánatos volna. Ilyen körülmények között a még osztatlan magyar politikai nemzetet ilyen indítványokkal vallásfelekezetek szerint elkülöníteni, szétválasztani méltányosnak nem tartom. Épen ezért azt indítványozom: az állandó választmány határozati javaslatától eltérőleg, hogy a törvényhatósági bizottság, — anélkül, hogy e kérdésben nyilatkozna, véleményt mondana, — vegye le napirendről az indítványt.“ A közgyűlés túlnyomó többsége azonban az állandó választmánynak majdnem egyhangúlag hozott határozatát fogadta el. A határozat igy szóll: „Szatmármegye törvényhatósági bizottsága az állandó választmány véleményével egyetértőleg Hajduvármegyének az országgyűlés képviselőházához a papijavak szekularizátiója tárgyában intézett feliratának történelmi igazságát és jogosságát elismeri. Tekintettel azonban arra, hogy ezen nagyfontosságu országos kérdés jelenleg nem időszerű, kellőleg előkészítve s megérve nincsen, az indítványt tudomásul veszi, azt irattárba tenni rendeli. Ezen határozatról Haj- duvármegyét jegyzőkönyvi kivonat kapcsán értesíti.“ Azt hisszük, hogy a közgyűlés ezen tapintatos határozata teljes megnyugvást fog kelteni az egész vármegye közönségében, vallás és pártkölönbség nélkül. Szatmárvármegye törvényhatósági bizottsága ezzel a határozattal dokumentálta azt, hogy az óhajtandó nemzeti egységnek egyik legfontosabb kelléke a felekezetek közötti békének megóvása s föntartása ; annak a békének, amelyet egy Szatmáron megjelenő, túlzó néppárti lap durva kirohanásaival már-már veszélybe sodort. E lapnak a protestánsok és a zsidók elleni ízetlen támadásait a vármegye közgyűlése által érett és higgadt megfontolással hozott ezen határozat úgy hisz- szük ellensúlyozni fogja Szatmárnémeti sz. kir. város töivényhatósági bizottságánál is! A közgyűlés tudomásul vette a kereskedelemügyi miniszternek dr. Farkas Imre budapesti lakosnak a Nagykároly—Érendréd—Peéri vasútnak előmunkálati engedély meghosszabbítása tárgyában hozott leiratát. A vármegye alispánjának engedélyt adtak a háztartási alapnál általános hitelátruházás iránt. Keresztes Gyula vm. írnok lakpénzének felemelését elhatározták. Csanálos községnek a községi temető tárgyában hozott határozatát ezúttal sem vették tudomásul. Kapnikbánya községnek megengedték, hogy a gör. kath. papiak építkezési költségeihez 500 keltette életre ezeket az érzéseket. Mert hiszen akárhányszor láttam már ezt az Ilkát és soha, egy pillanatig sem fájt nekem a múlt. Titokban talán még büszke is voltam arra, hogy ez a gyönyörű leány az én urammal is szerelembe volt keveredve. De minden ilyen találkozásunk az utcán történt, vagy a színházban, amikor beláthatatlan távolságok voltak köztünk. Most azonban itt van mellettem, csak egy fal választja el tőlem. Most, ha az uramra gon- dololok, kénytelen vagyok a Kapronczai Ilkára gondolni és szeretnék sírni; és ha Kapronczai Ilkára gondolok, kénytelen vagyok az ágyra gondolni és szeretnék megpukkadni. Szóval, meg fogom kérni a tanár urat, hogy vagy engem helyezzen el a pavillonból, vagy Kapronczai Ilkát csapja le a legeslegelőbb rangról. Délelőtt tizenegy órakor megoperálták. -7- Szándékosan nyitva hagytam a szobám ajtaját, látni akartam, amikor visszajön. A mester karjára támaszkodva jött le az operációs teremből. Kicsit sápadt volt, de mosolygott. A bal karja be volt pólyázva. Nem tudom, mi volt a baja; de olyan elkényeztetett teremtésnek látszik, hogy azon sem csodálkoznám, ha a körmeit sebészszel vágatná le. Amióta utólszor láttam, megint megszépült. Lassú, himbálózó lépésekkel jött és oda- dörgölőzött a mesterhez, mint valami hízelkedő, nagy fehér macska. A mestert a fene ette a boldogságtól. Fanny, az ápolónő meséli, hogy késő estig folyton csilingelt a telefon és főhercegtől lefelé, az egész góthai almanach azt tudakolta, hogyan sikerült az operáció és hogy van az Ilka? . . . — julius 13. Ma keltem föl először. Az uram az örvendetes esemény alkalmából föl akart jönni Pestre, de én leintettem. Erélyesen tiltakozó távirattal bejelentettem neki, hogy egyáltalában nem akarom addig látni, amig meg nem gyógyultam. Hegy is ne! Hogy itt viszontlássa az Ilkát! (Szeretem, hogy most már bizalmasan Ilkának nevezem.) Boldog voltam, hogy fölkelhetem. A mester a fölkelés ünnepére hatalmas virágbokrétával kedveskedett nekem. („Rajta lesz a számlán !“ — mondaná az uram.) Nem tehetek róla, de le kell írnom egy rettenetes banalitást. Azt, hogy az élet szép. De ezt csak mi tudjuk, mi betegek és mi is csak akkor, amikor még csak messziről látjuk, messziről érezzük, mint ahogy az ember február végén már sejti a tavaszt. Ma nem törődtem az Ilkával. Ez ugyan hihetetlenül hangzik, de mégis érthető. Ma csak magammal törődtem. — julius 14. Ma megismerkedtem vele. A mester megengedte neki, hogy fölkeljen, hogy kiüljön a verandára, amely a két szoba előtt elhúzódik. Én is itt ülök a verandán, mert a járás még nehezemre esik. Úgy tanulok járni, mint a gyermek. Amikor az Ilka megjelent, mind a ketten nagyon meg voltunk zavarodva. Ő is nagyon jól tudja rólam, hogy ki vagyok. Szegényke, nem tudta, mit csináljon? Észrevegyen-e, ne vegyen észre? És ha észrevesz, köszönjön-e, úgy, ahogy egymás mellett lakó betegegnek illik ? De hátha én nem köszönök vissza ? A helyzet mindenesetre bonyodalmas volt. Mert engem ugyanilyen kétségek téptek. Mit csináljak ezzel az Ilkával ? Most már bizonyos, hogy mindennap találkozni fogunk. Észrevegyem-e, ne vég fém észre ? És ha észreveszem, köszönjek neki, úgy, ahogy egymással szomszédos betegegnek illik ? De hátha nem köszön vissza ? Legalább is olyan tanácstalanul néztem magam elé, mint az Ilka. Végre is, ez lehetetlen állapot. Itt, egymás mellett, és úgy nézzünk egymásra, mint a polgári Ízléssel berendezett szobák szőnyegein a porcellán-kutyák ? Szerencsére betoppant a mester és egy csapással kettévágta a gordiusinak látszó csomót, bemutatta nekem a Kapronczai Ilkát. — Legalább nem fognak unatkozni — mondta jóakaró, atyai hangon. Aztán hárman beszélgetni kezdtünk. Eleinte nagyon közömbös dolgokról, nehezen, hűvösen, kínosan, kényszeredetten. A mester csakhamar faképnél hagyott minket, de mi folytattuk a beszélgetést. Óvatosan, aggodalmasan kerültünk mindent, ami valamelyikünknek az érzékenységét bánthatta volna. Kizárólag kalapokról, blúzokról és cipőkről értekeztünk, tekintélyes szüneteket tartva minden harmadik mondat után. A társalgás szekere döcögött és minduntalan elakadt. De egy nap nagy idő. És egy magányos szanatóriumban, beteg embereknek háromszorosan nagy. Ebéd után, amikor újra kiültünk a verandára, már mosolyogtunk egymásra. Este, amikor egymástól elbúcsúztunk, már melegen szorongattuk egymás kezét. Ismétlem, hogy itt a szanatóriumban nagyon hosszú a nap. — julius 16. Ez az Ilka bűbájos egy leány. Annyi előkelőség, komolyság és jóság van benne, hogy a negyedrészével is bátran elmehetne tisztességes asszonynak. Nyugodt, csöndes, okos és kedves. Nincs benne semmi rikító kurtizán-vonás, az
