Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-08-15 / 33. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 4g MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. ^ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kaszinó-utcza 2. sz. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. — .. - Kéziratokat nem adunk vissza. La pvezér: Papp Béla országgyűlési képviselő. Felelős szerkesztő : Laptulajdonos : Erdőssy Vilmos.___Fráter István. El őfizetési árak: Egész évre ........................ ................... Félé vre .. ................................................ Negyedévre............................................... —a 1..:: j Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. A nemzetiségiek aknamunkája. A budapesti nemzetközi orvosi kongresszus körül a politika hullámai csapkodnak magasra. A szigorúan tudományos jellegű nemzetközi összejövetelt politikai kérdés gyanánt kezelik és politikai pártállások szerint Ítélik meg. Az a tervszerű agitáció, amelyet a nemzetiségiek folytatnak ellenünk, most az orvoskongresszust tette meg ütköző ponttá és ebben keresi az alkalmat arra, hogy Európát ellenünk hangolja. Tudományos kérdést politikai térre átjátszani: ez a fogas rávall a nemzetiségiekre. A tudomány csarnokaiba bevonultatni a politikát, igazán olyan trükk, amelytől minden jobb érzésű ember elfordul. De hát ők nem túlságosan kényesek, ha a magyar nemzet befeketitésé- ről van szó és nem riadnak vissza semmiféle eszköztől, amely ezen céljukat szolgálja. A román orvosok után most a szerb orvosok körében hódított az a felfogás, hogy a budapesti orvosi kongresszusra nem szabad ellátogatnak. Nem pedig azért, mert nem tehetik be a lábukat olyan állam fővárosába, amely tüzzel- vassal irtja a nemzetiségieket. A tudomány bizonyára nem fog sokat veszíteni vele, ha a román meg a szerb orvosok távol maradnak a kongresszustól. Inkább ők lehetnek a vesztesek. De hisz ők nem is a tudományos célzatot nézik, hanem az agitációs harcra gondolnak. Nem a tudomány komoly szolgálata vezeti őket, hanem a politikai küzdelem. Nem törődnek azzal, ha tudományos téren talán hátrányukra lehet, hogy ők nem vesznek részt a világ legelőkelőbb orvosainak ez összejövetelén. Sokkal nagyobb nyerességük és elégtételük, ha a kongresszus alkalmából ismét telelármázhatják Európát hazug siránkozásaikkal és ellenünk uszíthatják az európai közvéleményt. Hogy ezekből azjgbligát nemzetiségi panaszokból mennyi az igaz, azzal minden komoly, józan felfogású, objektiv itéletü ember tisztában lehet, aki nem engedi magát hazug szólamokkal félre vezettetni, hanem előbb a tényeket akarja megismerni. De természetes, hogy a külföld, ha folytonosan csak ezeket a panaszokat hallja és a tényeket, az igazságot nem terjesztik eléje, a végén mégis gyanakodni kezd, hogy talán csakugyan van valami ezekben a vádakban. Nekünk is ki kell hát állanunk a külföld előtt, nem szabad lenéző hallgatással napirendre térnünk a nemzetiségi áskálódások felett, mert ha nem hangoztatjuk az igazunkat ha nem teszünk semmit ennek a könnyen megdönthető — mert a hazugság fegyvereivel dolgozó — agitációnak az ellensúlyozására, akkor ne csodálkozzunk rajta, hogy utoljára is tényleg általánossá lesz a felfogás, hogy a magyar nemzet zsarnok elnyomója a nemzetiségieknek. Meg keli mozdulnunk nekünk is, ki kell szál- lanunk a síkra és az igazság fegyvereivel, a tények őszinte feltárásával kell összetörnünk a nemzetiségiek hazug fegyvereit. — A rosszindulatú sajtó. — A politikusok mind nyarainak, távol a fővárostól és őszig semmisem fogja megtörni ezt a politikai teljes szélcsendet. Természetesen azonban egyes lapok mégis politikai szenzáció után szimatolnak és valami nagyobb leleplezéssel szeretnének kedveskedni olvasóiknak. Legutóbb az egyik lap azt a nagy titkot pattantotta ki, hogy ősszel választásra készülnek, a bankosokat kitessékelik a függetlenségi pártból s a koalíció eddigi pártjainak kormányhü elemiből erőszakos választások utján többséget teremtenek a mindent feladó kormányzati program számára. Természetesen ez az egész közlés a fantázia szüleménye. A bankosok kitessékelése már körülbelül olyan Találkozás. Fent, a „Mena-House“-szálló fényesen kivilágított tánctermében s helyiségeiben a piros- frakkos cigányok húzták a keringőt s a világ minden tájáról idesereglett nemzetközi társaság unottan, fáradt arccal forgolódott az aranyozott, díszes teremben. Lenn, a szálló parkjában, a kairói ég sötétkék boltja alatt a hold óriási villamos iv- lámpaként világított, a csillagok reszkető fénye kandi módon pislogott le a fák alatt sétáló párokra. A lanyha sivatagi szellő tiszta, friss ievegőt hozott magával, s gyengén rezgette- csörgette a pálmák büszke koronás fejét. A szállóval szemben, a sivatag szélén a Cheops- piramis ijjesztő nagy körvonalai látszottak. Az apró, gömbölyű kavicsokkal kirakott utón báli köpenyegébe burkolt fiatal asszony s magas, karcsú, estélyi öltözékü férfi sétált. A férfi gallérja fel volt gyűrve s gondtalanul a nyaka köré csavart fehér selyemkendő csücske lógott ki alóla. — Nos, feleljen, mi hozta ide, közelembe?! Hogy feltépje ismét az alig behegedt sebeket? — kérdezte hevesen a férfi. — Hagyja, Ödön, ezeket a kérdéseket! Idegessé tesz szigorú arcával, vizsgálóbiró- szerü szemeivel. Hiszen maga nem mondott igazat, tegnap, amikor azt állította, hogy már megbékült?! Még mindig gyűlöl! . . . — Gyűlöl ?! Igaz, jól mondja! A szerelmet a gyűlölettől csak egy hajszál választja el. Egyetlen gyenge árnyalat. Szeretünk egy nőt, imádjuk forrón. És mégis elég, hogy ő kacérkodjék, kedveskedjék vélt vagy igazi vetélytár- sunkkal s máris: a meglett, érett férfi kis diák módjára gyüiöli kacér ideálját és sóhajtozik, mint egy szerelmes gyerek leány. De ne gúnyolja ezt! Ez a szerelem félszegségeihez tartozik, de mert az tiszta emberi érzelemből fakad, tiszteletet parancsol! . . . — Ha-ha-ha! — csengett asszony kacaja. — Komikus, ha az ismert utazó és tudós, a hírneves Bárdy Ödön, a földrajzi-társaság tagja stb., stb. úgy áradozik, mint valami gimnázista, aki megbukott az érettségin, mert többet foglalkozott az ideáljához irt versekkel, mint a felső malhézissel! . . . — Szép, hogy kigunyol, Márta! Hm, micsoda változást eszközölt magán az az utolsó öt év! Mint kis leányt hagytam el legelőször. Fiatalon, ábrándokkal s ideálokkal jöttem ki az idegen világba, a „fatornyos“ hazából . . . — Könnyen otthagyva azt, ki állítólag annyira érdekelte, — vágott közbe az asszony. — ... hogy nevet, pozíciót teremtsek magamnak ; — folytatta a férfi — hogy gyorsan előre jussak! Ez volt céiom, vágyam, —s nem magamért! Maga nagyon jól tudja, mit akartam elérni. — Nevet, dicsőséget, hogy azután a feliegek magasságából nyújtsa kezét „szűk látókörű“ otthoni barátainak. Hiúság, férfi a te neved ! . . . ez nem is célzás, inéit találó, ha önről van szó. — Ejtsük el a kérdésnek ezt a részét! Hogy maga ezt igy fogja fel, már ismételten tapasztaltam. De menjünk tovább. Évek múlva haza utaztam. Óh, hogy vágytam magát viszontlátni ! Balga képzeletem még mindig mint fehérruhás kis leányt látta magát, keskeny, fekete bársonyszalaggal a nyakán. Abban a ruhában, amelyben volt, mikor elbúcsúztam. — És talán leeresztett hajjal, meg kurta szoknyával, hős ur ?! — Haza értem. A bimbó már kipattant. Pompás rózsát találtam, mely szépségével el- kábitotta a hozzá közeledő bogarakat s azok borult fejjel, elkábulva hullottak az ut porába! — És ha azt mondanám, hogy maga engem érdekelt akkor . . . hazudnék?! — Talán . . . nem! Talán érdekeltem magát, mint ahogy kedvelünk egy japáni nippet, vagy indiai elefántcsont Buddha-szob- rocskát; nem azért, mert tényleg értékesnek tartjuk, hanem azért, mert idegenből jött, nagy utat tett meg. S mikor az érdeklődés megszűnt, a szobrocska régen állott már a szalonban, . . . a szobaleányt már meg se szidjuk, ha véletlenül porolgatás közben letörte a fejét s végül vagy a cselédnek ajándékozzuk, vagy kidobjuk az ablakon. — Igen, mert bosszant bennünket az istenke fagyos, fölényes arcza, mig jómagunk, apró-cseprő emberi hibáinkkal, . . . — ... Melyeket nem akarunk észrevenni, sem róluk leszokni, hanem inkább folytatjuk azokat s eltávolítjuk magunktól azt, ami
