Szatmárvármegye, 1908 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1908-12-25 / 53. szám

53-ik szám.

S'ZA T M ÁRVÁRMEGYE

11-ik oldal.

Az asszonyok most is arra kérték, meséljen valami érdekeset.

— Valami érdekeset? Ma igazán semmi különös nem jut eszembe.

— Ej! hát gondolkozzon csak kissé, — mondták neki. A szép szőke kis doktoráé még a karjába is öltötte jobbját, csakhogy annál inkább engedjen kérésüknek.

— No, találtam már valamit.

— Brávó! — kiált meglehetős hangosan s jó kedvvel a háziasszony. — Foglaljatok hát helyet édeseim.

*

— Volt az én régi ezredemben egy főhadnagy. Fess, gavallér gyerek, kinek becsülete épp oly szeplőtelen volt, mint barna arcbőre. A legszolidabb ő volt az egész ezredben. Sohasem kártyázott, nem ivott, kerülte a huszártisztek léha kalandjait.

Egyszer nagy hirtelen egy évi szabadságot kért s nagy titokban, minden bucsuzás nélkül a faképnél hagyott bennünket. Találgattuk ennek a hirtelen elutazásnak az okát, de sehogy se jöttünk rá. Egyszer aztán véletlenül megtudtam én. De mivel nagyon szerettem s becsültem, soha senkinek nem árultam el titkát. Itt önöknek azonban elmondom, ha megígérik, hogy nem tudakozódnak a főhadnagy neve után. Különben úgy sem tudnák meg, mert itteni bajtársaim közül egyik sem szolgált abban az ezredben.

A hölgyek feszült figyelemmel hallgatták az érdekesnek ígérkező elbeszélést, s még közelebb húzták székeiket a főhadnagyhoz.

— Az én főhadnagyom szerelmes volt. . . De az ő szerelme nem olyan volt, mint a többi huszártiszteké vagy jogászgyerekeké, hanem egy mindent magával ragadó rajongás, bálványozás, Önök persze azt hiszik, hogy azért volt olyan boldogtalan, mert reménytelenül szeretett s szerelmese még csak pillantásra sem érdemesítette? Sőt ellenkezőleg. A leány is rajongásig szerette őt.

— Persze nem volt meg az átkozott kaució, — szólt közbe a kis doktorné, — ki maga is bakatisztbe volt szerelmes s kaució nem lévén, a vörös és idősebb doktorral is meg kellett elégednie.

— Dehogy nem volt. Meg volt az is.

Az asszonyok összenéztek. Nagyon különösnek találták, hogyha megvolt a kaució, szerették is egymást, a főhadnagy szolid ember, nem iszik, nem kártyázik, fess huszártiszt, s még se lehettek egymásé. — Hogy lehet az?

— A zsarnok apa volt bizonyára az oka, — mondja a kövér patikusné.

— Vagy a főhadnagy egy kipattant régi szerelme miatt inkább a mama akarta megakadályozni az eljegyzést, — jegyezte meg a háziasszony.

— Egyik sem. A leány árva volt. Már tiz éves korában árván maradt, s gyámja, atyjának fivére, csak örült volna, ha ez a házasság létre jön.

— Na ez igazán érdekes, — kiáltották egyszerre a hölgyek.

— Végtelen szeszélyes volt a leány, igy csupán nyakasságán múlt, hogy nem akart a főhadnagyhoz menni, dacára annak, hogy a rajongásig szerette. Árva lévén, gyermekkora óta megszokta, hogy mindenben az ő akarata, vagyis inkább a szeszélye érvényesüljön. Gyám- atyja agglegény volt s igy nem csoda, ha be- cézgette, minden kívánságát teljesítette. S ez volt a baj. Midőn a nevelőintézetből hazakerült, 16 éves volt, s ez időtől kezdve minden az ő szeszélye szerint történt. Befolyt a gazdálkodásba, a termés eladásába, a lovak vásárlásába, a cselédek félfogadásába s elbocsátásába, — szóval mindenbe. így aztán megszokta, hogy minden az ő kívánsága szerint történjen. Ha gyámja eleinte ellenkezett vele, bezárkózott szobájába s nem jött ki addig, mig az meg nem kérlelte. így lassan, de biztosan ő lett az ur a háznál, pedig még alig volt 18 éves.

— Bármennyire szerette is a főhadnagyot, nem mert neje lenni, félt, hogy a szeretett férfi oldala mellett elveszti önállóságát, hogy nem érvényesülhet mindenben az ő akarata, szeszélye.

A főhadnagy a nem várt kosárral elindult azután bolyongni, remélve, az idő meghozza számára is a gyógyirt: a feledést! Leginkal b az ország kisebb fürdőit kereste föl, de azért az ismerkedést miudenütt kerülte. I

— Félévi bolyongás után, hogy, hogy nem, a bikszádi fürdőbe vetődött. Ott éppen az „Anna-bál“-ra készültek. A fürdő tele volt Bereg, Szabná1- s Máramaros intelJigentiájával. Alig kapott szobát is. Szeretett volna ugyan abban a percben, a melyben odaérkezett, visszafordulni, mert érezte, hogy ott valami különös dolog fog vele történni, de a fiakeres fáradt lovai nem voltak abban az állapotban, hogy pihenés nélkül viszszaforduljon a vasúti állomásra. Nem maradt hát egyéb hátra, mint ott maradni. Úgy sem ismeri őt senki ezen a vidéken, — gondolta — meg aztán a vacsoráját is fölhozatja, korán pihenni tér. Holnap majd nem lesznek már annyian, eloszlik a báli közönség.

Nem is hagyta el szobáját. Este fölvitette az étlapot. A vendéglős sejtve, hogy a főhadnagy nem akar a bálterembe lemenni, maga ment föl hozzá az étlappal.

— Főhadnagy úrhoz csak Ie;z szerencsénk a hires bikszádi „Anna-bál“-on ? A hölgyek bizonyára fognak örülni . . .

— Már pedig én nem megyek le, nem jól érzem magamat; de meg különben sem szeretek táncolni.

— Pedig hallottam, a midőn főhadnagy ur megérkezett, a hölgyek nagyon örültek a fess táncosnak. Mondhatom nagyon feltűnő lenne, ha nem méltóztatna lejönni.

— Gondolja?

— Határozottan állíthatom.

— No hát akkor lemegyek, de táncolni semmi esetre sem fogok.

A vendéglős erre, mint egy győztes hadvezér távozott.

A főhadnagy belátva, hogy fönn nem lesz maradása, előszedte atilláját, szalon nadrágját, lakk cipőjét, felöltözködött s lement a bálterembe, hol már bosztont lejtettek a táncosok. A nem táncoló urak serege mögött az ajtónál húzódott meg.

.A boszton után pihenő volt. A válogatott szép hölgykoszoru a pamlagokon ülve pihente ki a tánc fáradalmait. Egyszerre csak, a mint a cigány beharangozott a négyesre, megnépesült a terem közepe. Az urak siettek táncosnőikhez aztán majd párosán járták körül a nagy termet, enye- legve, tréfálózva egymással. Alig maradt egy néhány idősebb hölgy ülve; még a fiatal mamákat is táncra kérték fel az urak, mint a hogy az vidéken még szokás.

De mégis! A leányok legszebbike, egy igazi bácskai fekete szépség, ki most itt van látogatóban, egyáltalán nem akart senkivel se táncolni.

A főrendező, ki bizonyára föntartotta magának a jogot, hogy az első négyest a bálkirálynéval táncolja, hiába ostromolta, a leány hajthatatlan maradt. Hiábavaló volt a főrendező minden kérése, könyörgése, a nénik rábeszélése, unszolása.

Egyszerre azonban, mintha csak fölvillanyozták volna a leányt, koromfekete szemei szinte láthatólag tüzet fogtak, szive hangosabban dobogott, ajka remegett.

— Tudja mit, — szólt a főrendezőhöz,

— ha azt a főhadnagyot, a ki az ajtónál áll, idehozza, azzal eltáncolom az első négyest, a másodikat pedig hálából önnel.

A főrendező sietett a parancsnak eleget tenni. Bemutatkozott a főhadnagynak:-- Főhadnagy ur kérem legyen a vis-a-vim.

— Sajnálom uram, nem táncolok.

— Pedig egy hölgy éppen önnel akar táncolni. Önnel,' senki mással.

A főhadnagy fülig elvörösödött. — De hiszen, — mondá — én nem ismerek itt senkit.

— Tévedés lesz az egész. Melyik az a hölgy?

— Ott ül a nagy tükörtől jobbra.

A főhadnagy oda pillantva megismerte szive választottját, szerelmét. Csakhogy el nem szédült. Remegett egész testében, alig bírta megismételni előbbi kijelentését, hogy sajnálja, de nem táncol. Beteg ember ő, üdülni, nem mulatni, szórakozni ment oda.

S mig a főrendező a leányhoz megvitte válaszát, szeretett volna láthatatlanul eltűnni. De nem volt bátorsága, meg a tisztesség is úgy kívánta, hogy maradjon.

Az alatt a pár perc alatt, mig ez történt elvonult előtte egész élete, életének minden keserűsége, elhagyatottsága, szétfoszlott reménye, elveszített boldogsága. Úgy szeretett volna az ajtófélfához dőlni, s elsiratni egész életét,

vagy még inkább önkezével kitépni vérző szivét, hogy ne érezzen, ne szeressen, ne sajogjon, ne fájjon az többé soha, soha!

De tehette-é ezt? E helyett ott kellett állnia, mutatni a közönyöst, az érzéketlent, a szívtelent, a mindennapi, közönséges embert.

Más férfi talán oda rohant volna a hivó szóra, habár porig alázta, vérig sértette az a nő, kit imádásig szeretett. Oh, mert hiszen azért nő, hogy szeszélyével kálváriát csináljon a férfi szivéből, azért nő, hogy a férfi megadással tűrje szeszélyeit, azért nő, hogy a férfi minden tettéért megbocsásson neki,

Mig a főhadnagy igy töprengett, igy küzdött önmagával, addig a főrendező meghozta a leány válaszát:

— Őnagysága azt üzeni, ha főhadnagy ur nem megy hozzá, ő jön ide.

Mit volt mit tenni, engedelmeskedni kellett. Táncra kérte ideálját, elveszettnek hitt szerelmesét.

A főrendező a sor végére állította őket saját vis-a-vis-jének. Talán el akart néhány szót lesni a különös pár beszélgetéséből ? . . . Azt gondolhatta, hogy ők nemcsak, hogy nem először látják ma egymást, de nem is olyan közömbösek egymásra nézve, mint a hogy a főhadnagy mutatta. De abban, hogy csak egy elejtett szóból is megtudhatott volna valamit, — csalódott. Alig szóltak azok két szót egymáshoz. De az a két szó elég volt arra, hogy a főhadnagy föltaláltnak higyje elveszített boldogságát.

Másnap egész nap együtt sétáltak a parkban, a százados fák árnyában. Föltárták emlékeiket, a múltat, annak minden örömét, boldogságát. A fürdő közönség hamar el is jegyezte őket. Szinte gyönyörködtek a délceg főhadnagyban és szépséges menyasszonyában, a mint kart-karba fűzve sétálgattak a keskenyebb utakon, — kerülve a főutak kiváncsi publikumát. A közönség észre is vette ezt s ha szembe kerültek velők, visszafordultak, — csak hogy ne zavarják a boldog szerelmeseket.

— Tehát enyém lesz? Nem kosaraz ki? Boldoggá tesz ? Azzal az odaadó, mindent feláldozó, mindenről lemondó szerelemmel fog szeretni, mint én magát?

— Igen.

Puszta-bácskai Topolyay Margit, a mint az est-ebéd után pihenni tért, nem tudott aludni. Hát csakugyan a főhadnagyé legyen ?— töprengett magában. De hiszen akkor az lesz az ő ura, parancsolója, s mi lesz akkor, ha a főhadnagy ellenezné, a mit ö szeretne? Ha neki is parancsszóra ott kellene lenni a tiszti öszszejöveteleken ? Bókolni kell nem csak az ezredesnének, őrnagynénak, de még a száza- dosnéknak is, nehogy sértve érezzék magokat és férjeik által az ő férjén álljanak bosszút. 0, a ki eddig mindenben, mindenütt az első volt, ott az utolsó legyen? S ha az ura elmegy a nagygyakorlatokra, neki otthon kell maradni, kerülni a társaságokat, nehogy megszólja a világ? Idegesen ugrott ki ágyából. •

— Nem leszek senki szolgája, a magam ura leszek, — kiáltá a sötét éjszakába.

Világot gyújtott, levélpapírt vett elő s megírta a főhadnagynak, hogy soha se megy férjhez.

A mint a főhadnagy másnap reggel fölébredt, az előző napon történtek úgy tűntek föl neki, mint egy álom, egy édes álom. De a csókok, melyeket este a parkban a leánynak adott s tőle kapott, még ott égtek akkor is ajkán. Jóleső érzés hatotta át egész én-jét. Boldognak, nagyon boldognak érezte magát. Föltette magában, hogy Margitját a tenyerén hordozza s szivének minden kívánságát teljesíti, ellesi minden gondolatát.

Ábrándozásában a szobaleány zavarta meg. Levelet hozott Margittól. Izgatottan tépte föl a borítékot. Érző szive sugalmazta, nem jó hirt hoz ez a korai levél. Szive sugallatának — fájdalom — igaza volt.

A mint a levelet elolvasta, nyugodtan kelt föl. Egyetlen szemrehányó hang sem hangzott ajkáról. — Mintha semmi se történt volna, fogott a pakoláshoz. Egy óra múlva már kocsiban ült. Bolyongott tovább.

Szabadsága még le sem telt, már kérelmezte áthelyezését, mit meg is kapott. így nem is kellett régi ezredéhez bevonulni. Még csak búcsúzni sem ment el régi bajtársaihoz, mert nem akarta, hogy a régi, kedves emlékek s ala