Szatmárvármegye, 1908 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1908-12-25 / 53. szám

12-ik oldal

SZATMÁRVÁRMEGYE.

53-ik szám.

kok látása fölszaggassa szivének már-már heg- gedő sebét.

— Ez volt az ő szomorú története, — fejezte be szavait a főhadnagy, — de hangjának rezgéséből, szemeinek nedvességéből tisztán kivehető volt, hogy az elmondott történet- netnek ő maga volt a hőse.

Ez a történet aztán azt is megmagyarázta az asszonyoknak, miért kerüli a főhadnagy a leányok társaságát.

Babona.

„Hogyha a holdat hosszasan nézed, Valami titkos, bűvös igézet Köti össze a lelked azéval,

Akihez száll.

Bármilyen messze legyen is tőled,

Akárki tartsa fogva előled,

Lelke szabad lesz és tova szárnyal S reád talál!“

Jól tudom én, hogy ez csak mese,

Babona, mit a szív teremte.

S hiába fogom a holdat nézni Az éjszakában.

Bármilyen erős legyen óhajom,

Nem vál valóra érzem, tudom,

És mégis, mégis; jól esik hinni E babonában.

Gulácsy Ilonka.

A hattyú.- Irta: SZÍNI GYULA. Most már bevallhatom önnek, hog^ Pá- risban egy rossz szokásom volt, a mely nemcsak sok pénzembe, hanem sok időmbe került, a mi miatt tehát sok minden egyéb látnivalót és tapasztalni valót elmulasztottam.

Minden este nagyszerű úti tervet csináltam másnapra, óráról-órára, csaknem percről- percre kijelöltem, hogy hová kell mennem, mit kell megnéznem, ha nem a Baedekerre bízom magam és minden reggel a felfedezők gyönyörűségével indultam neki az utcák labirintusának. Valami láthatatlan gonosz kobold azonban, úgy látszik, azt akarta, hogy az utam mindennap elvigyen a Szajna alacsony parapetjei mellet, a mikre a bouquinistek kirakják könyves ládáikat.

Eleinte büszkén próbáltam mellettük elmenni és a sok könyv éle hiába vigyorgott reám. De a mint az első piszkos cédulát megláttam, a melyre ki volt írva, hogy abban a ládában minden könyv ára tiz centime, a kincskeresők mohóságával estem neki az egész nyalábnak. Iskolakönyvek, népies füzetek, több kötetes munkák elszóródott, repülő kötetei, alkalmi könyvek és egyéb antikváriusi lim-lom volt ezekbe a ládákba gyömöszölve. Egészen biztosra vehettem volna, hogy ezek a szajna- parti zsibárusok elvégre értenek annyit könyvhöz, hogy tiz centiméért nem árusítanak incu- nabulumokat és mégis lázasan kutattam át az egész csomót, hogy hátha kihalászok belőle valami ritkaságot, valami csudát, a mi elkerülte a bouquiniste figyelmét. Ha nem francia, hát idegen nyelvű könyv fog horogra kerülni, gondoltam magamban.

A mint az ember aztán kutatni kezd, mindig talál két-három kötetet, a mire, úgy érzi, okvetetlenül szüksége van. Pedig ha arra nem jár, eszébe se jutott volna az egész. A hónom alatt már garmadában volt a könyv, a mikor végre észrevettem, hogy néhány gyorsan futó órán keresztül ácsorogtam a könyves ládák előtt. A fejem szédült, a szemem vörös volt már a sok kutatástól, de annyira nyakig voltam már a szenvedelemben, hogy nem tudtam elmenni, nem tudtam megszabadulni.

Az egész könyves part legveszedelmesebb része reám nézve a Pont Neuf és a Pont des Arts között volt, az Institute alacsony és az időtől fekete palotája előtt, a Voltaire gúnyos szobra alatt. Ez a csöndes partrész, hol az ember háta mögött régmúlt szellemek emléke nyugtalankodik, kopog, hol a tudomány úgyszólván kiönt a partra is és Voltaire nagy elégtétellel nézheti, hogy egy zubbonyos munkás a szeme láttára veszi meg a „Pucelle“-t annyi század múlva, ez az egész „pro litteris et artibus“-partvidék lassankint és észrevétlenül

behálózott, foglyává tett és nem tudtam szabadulni tőle. Hiába suhantak el mellettem a siető élet alakjai, asszonyok, a kik a virágpiacról vagy a vásárcsarnokból hoztak magukkal füzért, bokrétát, zöldséget, lányok, a kik reám kacsintottak, a mikor néha felvetettem a szememet a könyvekről, én csak továbbolvastam és továb- böngésztem.

A mikor végre az éhség és a fáradtság haza kergetett, szinte rösteltem végigmenni az életeleven utcákon. A vállam valósággal lelógott a könyvnyaláb terhétől, a mit összevásároltam. Bárhogy bosszankodtam is magamra, bármily céltalannak is tetszett előttem, hogy annyi lim-lomot hordok össze a lakásomba, a hol már helyem se volt a sok piszkos kötettől, az ördög mégis mindennap elvitt a könyves ládák elé, a melyek magukhoz vonzottak és szinte vihogva rabjukká tettek. A könyvek ab- synth-ivója lettem.

A bouquinistek már úgy ismertek, mint az orvosok a régi pacienseiket. Némelyik sugárzó arccal jött elém:

— Uram, van egy nagyszerű könyvem az ön számára. Ilyet csak minden században találunk egyszer.

Gyakran megesett, hogy egy-egy ilyen könyvért az utolsó fillérig leolvastam a könyvárus kezébe a pénzemet és az efféle őrült költekezés mialt huszonnégy óráig, a mig nagy leleményességgel pénzt nem kerítettem, koplalnom kellett.

Találkoztam és megismerkedtem kopott, züllött alakokkal, a kik épp úgy mindennapos vendégei, mondhatom betegei voltak a bouqu- inisteknek, mint én. Egymás szeméből olvastuk ki a beteges szenvedelmet és szimpátiát éreztünk egymás iránt. Csaknem köszöntünk egymásnak.

Volt egy kis kávéház, azt hiszem „A régi foliánsokhoz“, a hová egyszer nagy fáradtan betértem. Nagyon olcsó volt ott a kávé és nagyon olcsó volt a puha, omlós cukorsütemény, a melyet a vendégek elé tettek. Két-három ember már ott ült. Némelyiknél a mellette lévő széken hevert egy csomó ócska könyv, mások már mániákusán lapoztak az összevásárolt könyvekben és a balkezükkel aprították a süteményt és emelgették a kanalat. Különös álmos, merengő, csaknem bagolyszemü emberek voltak mind. Anélkül, hogy valaha olvastam vagy hallottam volna erről a kávéházról, kitaláltam, hogy itt ereszkednek le pihenésre a könnvek szegény barátjai, akik odakünn a quai-n elfáradtak és elszédültek.

Egy öreg, hajlott és kopott ur épp mellém telepedett. Csaknem mindennap találkoztam vele a zsibárusok előtt. Az alakja az a tipikus figura volt, a melyet „vieux fonctionnai- re“-nek neveznek Párisban. Egyenes köcsög kalap volt a fején, valóságos vaskalap. Ezer meg ezer barázdától szántott arcza jóságos, barátságos volt. Az ajakát és az állát borotválta, csak hagyományos kis pofaszakállát hagyta meg és gondozta kínosan. Szinehagyott zöldesen csillámló redingot volt rajta és a gomblyukában a becsületrend piros gombja foszladozott. Apró vizszinü, kedves szemével egyre hunyorgatott, pofacsontja és álla folyton járt, mintha örökké rágcsált volna.

— Ön szereti a könyveket — fordult egyszerre hozzám, természetesen, őszintén, nagy szimpátiával.

— Igen — feleltem.

— Megengedi ? — kérdezte és átnézte a könyveimet, lapozott bennük hosszasan, türelmesen, az án rázta a fejét és visszatette a helyére az egész csomót.

— Szép is az — mondta — amikor az ember szereti a könyveket. Nekem már egész könyvtáram van odahaza. De azért mindig örülök, amikor olyan könyvre bukkanok, a mely még nincs meg nálam. Sokat olvasok, valóságos gyönyörűség nekem az olvasás,, a melyet nem pótol semmi más élvezet a világon, de azért a könyveim negyedrészét is alig olvastam el. Azt hiszem, el fogom idővel mind olvasni. Hiszen csak hatvanhét éves vagyok. Ön hány éves ? . . . Ó, még mennyit olvashat!

Lehajtotta fejét és az arca egyszerre szomorú lett.

— Csak egy könyvet tudnék megszerezni — sóhajtott fel — akkor egészen nyugodtan meghalhatnék. Hiába keresem, kutatom, nem találom. Uram, én már évek óta járok ki ide

a könyvárusokhoz, télen-nyáron, csak ha esik az eső vagy rossz áz idő, hogy nem mozdulhatok ki a szobából, akkor nem jövök ide. Szeretem a könyveket és úgy gyűjtöm őket, mint Harpagon az aranyat. De az egész könyvtáramat odaadnám egyetlen könyvért.

A szeme álmodozón elmerengett:

— Húsz-huszonöt éves lehettem, a könyveket még nem tudtam megbecsülni, a mikor egyszerre elém akadt egy kis füzet. Egészen tisztán emlékezem, hogy citromsárga volt a boritéka. Még előttem vannak sajátságos betűi és a képei, a melyek álmomban is gyakorta megjelennek elevenen. Se a szerzője nevét, se a könyv címét azonban nem tudom. Nem is értem, hogy ilyen jó könyv hogyan kallódha- lott el annyira. Évek hosszú sora óta keresem és nem tudok ráakadni. Naponta betérek több könyvkereskedésbe és csak nem akar előbujni a múltból, a homályból. Már megkérdeztem tudósokat, szakértőket, hogy a könyv nyomára vezessenek, — hiába. A Bibliothéque Natíona- leban is kutattam egészen hasztalanul. Pedig csaknem egészen tisztán emlékszem a könyv tartalmára, bár sokat elfelejtettem belőle. Ez a könyv nagy befolyással volt életem egész történetére. Sok bölcseségre, szépségre megtanított, a melyek nélkül üres és céltalan lett volna az életem. Én volnék a világ legboldogabb embere, ha most mindennap a fejem alá tehetném „livre de chevet“-nek. Miért is mulasztottam el annak idején, hogy a könyvet megőrizzem. Az ember csak egyszer mulaszthat el oly dolgot, a mit egész életében nem tud helyrehozni.

Annyi panasz, annyi sóvárgás volt a szavában és a szemében, hogy abban a pillanatban azt kívántam, bárha ismerném a világ ösz- szes könyveit, hogy őt útbaigazíthatnám.

— Gyönyörű történet volt benne — mesélte — én csak a vázát tudnám elmondani és el is szoktam mindenkinek beszélni, hogy talán útba igazíthat. Szó volt benne az emberről, a ki a házába fogadott egy hattyút, mert nagyon kiváncsi volt, hogy milyen dalt énekel a hattyú halála előtt. Mindennap meg akarta ölni a haty- tyut vagy legalább is késsel megfenyegetni, de a madárnak olyan szelíd és szomorú volt a nézése, olyar finom és gyöngéd volt a tolla és az egész lénye, hogy nem volt szive rá, hogy haragosan nézzen reá. Éveken át tartotta magánál a hattyút és nem mert hozzányúlni, bármily kiváncsi volt is a dalára. A hattyú a hagyomány szerint csak egyszer énekel, még pedig a halála előtt. Az ember megöregedett a nélkül, hogy a hattyú dalát hallotta volna. Egyszerre nagyon elerőtlenedett, érezte, hogy közel a halála és mégsem mert a madárhoz nyúlni. Már haldokolt, a mikor hirtelen felcsengett a füle mellett a hattyú csodálatos éneke. A hattyú is haldokolt. Egyszerre haltak meg.

Ennyi volt az egész történet. De olyan csodálatosan volt megírva, hogy benne volt az egész emberi élet, az ember egész sorsa. És benne volt az életem is. Hányszor gondoltam arra, hogy az ember nem épp úgy kiváncsi-e az igazi, nagy és halálos szerelemre, mint az az ember a hattyú dalára? És az ember a házába veszi a hattyút, a mely lassan megöregszik, elerőtlenedik nála vele együtt . . .

Reám nézett:

— Ön sem ismeri? . . . Vájjon ki írhatta? . . . Higyje meg, a legjobb könyvek elkallódnak a világból. A legjobb könyvek és a legjobb irók . . . Adieu, megyek haza. Vár rám az én kis hófehér hattyúm. Harminc év óta élünk együtt . . . Adieu.

Elment, eltűnt a Pont Nenf irányába és a IV. Heurik szobra csakhamar eltakarta különös, hajlott, szelíd alakját.

A nyelvek egysége.

Irta: Gombócz Zoltán.

Minden tudományágnak vannak olyan problémái, a melyekben csodálatosan szívós életerő lakik. Hiába mutatja ki róluk a pozitivista kutató, hogy megoldásuk a tények és a jogos hipotézisek határán belül lehetetlenség, hiába űzi el magától e ködképeket: egyre feljárnak sírjukból kisértő szellemek gyanánt. Ilyen problémája a nyelvtudománynak, a nyelvek egységes eredetének, monogenezisének kérdése.

!