Szatmárvármegye, 1908 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1908-10-04 / 40. szám
Vasárnap. IV. éfíoíyam. 40. sz. Nagykároly, 1908. október 4. A y POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK HETENKINT EGYS/fíR: VASÁRNAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kaszínó-utcza 2. sz. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. - Kéziratokat nem adunk vissza. : Lapvezér: Papp Béla országgyűlési képviselő. Felelős szerkesztő : Laptulajdonos : Erdőssy Vilmos. Szintay Kálmán. Előfizetési árak; Egész évre ........................................................ 8 korona Félévre ..................................................... 4 korona Negyedévre................................................................. 2 korona. .., ——;-s Egyes szám ára 20 fillér. =— Hazafias és szabad nevelés. Nagyon sokan vitatkozr^|^fiá:$F!l< is, másutt is arról, mennyiben keli a nevelésnek, a tanításnak nemzeties irányúnak lenni; igen sokan akadnak, akik a kozmopolita irányú nevelés mellett törnek lándzsát és nevetségesnek tartják azt, hogy minden áron, minden irányban és minden tantárgy tanítása alkalmával nemzeties vonatkozású eseményeket keressünk, s azokat igyekezzünk kidomborítani. Különösen a szociálista irányú paeda- gógia tagadja a nemzeti irányú nevelés létjogosultságát. Ennek az iránynak a követői közül támadtak azok a túlzók, akik a történelemnek fényes haditetteit barbárságoknak, Kinizsyt, Báthoryt, Hannibált, Napóleont, Julius Ceasart, Scipiot, Miltiadest, „kulturbestiáknak“ nevezték el; ennek az iránynak követői közül hirdetik többen azt az elvet, hogy a gyermekekből csak úgy lehet széles látókörű embert nevelni, ha az emberiség, a világegyetem számára, s nem egy nép szűk keretében nevelik őket. De ugyanezen paedagógusok nem gondolnak arra, hogy először a nemzet, a haza körében keli az egyénnek érvényesülnie ; s ha olyan ember lesz belőle, aki világraszóló müvet képes alkotni, úgyis áttörheti a nemzeteket elválasztó koriatokat;hiszen nemcsak a „kul- turbestiák,“ Hannibál, Hunyady és Napoleon tudtak világhírű egyénekké válni, de azzá lett honfitársaik közűi Petőfi, Jókai, Liszt, Munkácsi és Semmelweisz is, még pedig nem a kardnak, vagy ökölnek, hanem a szellemnek, tudománynak, költészetnek és művészetnek minden népet legyőző, meghódító ereje által. A szociálista paedagógusok egyik aiapelve az, ami a mienk is, szabadságra kell nevelni az egyént, szabadságra kell törekednie nagynak, kicsinynek egyaránt. Szabadság! — Legszebb fogalom, amelyet az emberek e'gyáltaiában ismernek. Úgy, de lássuk mindenki helyesen magyarázza-e a fogalmat, mindenki tudja-e igazán, hogy mi az igazi szabadság? A legkiválóbb, legtisztább irányú szociálisták egyike, Louis Blanc, „Organisation der Travail“ cimü müvében egy helyen igy kiált fel: „Ön beszél a szabadságról? Nos, mi éppen a szabadságnak, az igazi szabadságnak nevében emeljük föl szavunkat a mostani társadalmi rend ellen, igy azon ezerféle zsarnokoskodás eilen, melyeket a mai szabad verseny szül. Mert hát ki a rabszolga? Rabszolga az, kinek nincs tisztességes ruhája, tápláléka és lakása; rabszolga az, aki a gazdag, lakatlan palotájának lépcsőjén alszik. Rabszolga az apa, aki elküldi gyermekét a gyárak egészségtelen levegőjét szivni; és az a fiú, ki az öreg apját a kórházba küldi meghalni. Rabszolga annak a nyomorultnak gyermeke, ki hat éves korában már műhelyben van; és annak a nyomorultnak leánya, ki ma tizenhat éves korában eladja magát. Rabszolgák azok, kiknek zászlójára ez van felírva: „dolgozva élni, s küzdve meghalni“ s akik valóban harcolnak és meghalnak!“ Mily hatalmas igazság! S bár nem a paedagógia részére Írva, szánva, mégis mennyire belevilágít a sötétbe, amelyben oly sokan tapogatóznak! Szabadságra nevelni az embert! Könnyű ezt igy csak tétel gyanánt felállítani, de módot adni az egyénnek, hogy valóban szabad is lehessen, ez a nagy feladat, amelyet egyedül a paedagógia sohasem lesz képes megoldani. Pedig erre kell törekedni, mert a szabadság az emberek éltető eleme, e nélkül gyötrelem, szenvedés az élet. Ott a károm fenyő alatt. Be sokat ültem Hallgatva, búsan, Lehajtott fejjel Úgy egymagámban, Ha közelgett az alkonyat Ott; a három fenyő alatt. Elszállt a lelkem Messze, hozzád, És körül lengte Halvány orcád. Hallani véltem hangodat Ott; a három fenyő alatt. Álmodoztam És azt képzeltem, A kis pádon Te ülsz mellettem. S boldognak hittem magamat Ott; a három fenyő alatt. Alkonyődott Leszállt az este, A látományom Foszlott szerte — Sírtam — sirattam álmomat Ott; a három fenyő alatt. Guláesy Ilonka. Asszonyt szív. Irta: dr. Gombosné liklóssy Ilona. Hát elmentél csakugyan, csak úgy szó nélkül, búcsú nélkül, te rossz, makacs ember? Hát nem tudott meglágyulni a szived, nem tudtad kimondani azt a szót, a melyet olyan epedve lestem ajkaidról: az engesztelés egy szavát? Csak egyetlen egy szócskát. Mi az ? Semmi. Csak azt kellett volna mondanod s megváltozott volna minden. A világ nem lett volna olyan szürke, olyan rut, az élet nem lett volna olyan sötét, olyan üres s a szivem nem lenne olyan telve keserű, mély szenvedéssel. Megbántottalak talán ? Megbántottál ? — bizonyos. S mégis én közeledtem feléd mindenkor s te épen csak megbocsátottad — nekem — a te bűneidet. Most először volt bátorságom szembeszállni veled s kimondani a nagy, végzetes szót: „soha“. S te, te nem közeledtél telem, elmentél, itt hagytál egy szó, egy sor irás nélkül. Hja persze, megbántottalak, megsértettelek, nem a szivedet, az nem volt neked soha. Ilyen fényűzés nem lett volna méltó hozzád. Legyen szive az éhenkórász poétának, legyen szive a színésznek, piktornak, — ezeknek mind szükségük van arra a „szívnek“ nevezett szervre, poéti- kus értelemben is, mert azzal keresik a kenyerüket. De mi szükséged lenne neked „arra“ máskép, mint bonctani értelemben ................... Ta lán nem sérthettem meg a szivedet, azt meg tudta volna bocsátani — a szived, de megsértettem a hiúságodat s azt nem bocsátja meg soha — a hiúságod. Oh te, te — asszony, mert az vagy: kicsinyes, gyönge, törékeny. Hatalmas, óriás testben filigrán lélek. És mégis szeretlek! Hol van itt a magyarázat ? Szeretném összezúzni az agyamat, kivájni — sajnos — ily világosan látó szememet, miért hogy mégis szeretlek, mikor olyan nagyon ismerlek. Azt mondják „a- szerelem vak“. Hol van az a boldog, aki ismeri azt a szerelmet, a mely nem lát, az enyémet szinte elkápráztatja a túlságos világosság. Nem, a szerelem nem vak, ostoba volt, a ki azt a képtelen szálló igét világgá bocsátotta, a szerelem élesen Iát, mint a bagoly, még sötétben is. Meglátom minden hibáját kedvesemnek, de nem akarom látni, vagy ha látom is — szeretem azzal együtt. A szerelem tehát nem vak, csak elnéző s ez nagy külömbség. Így például midőn megismertelek, mihelyt lényed rokonszenves volt előttem, mindjárt, az első perctől fogva, csak ajkaid körül volt egy vonás, a melyet nem szenvedhettem. Szinte beteg lettem belé, ha megpillantottam. Ez volt az oka, hogy szerelmem irántad lassabban keletkezett, mint talán illett egy olyan mély érzelemhez, a milyenné kinőtte magát. Idők múltával egészen elfeledtem ezt a csúnya vonást, nem bántott többé, nem volt kellemetlen. Szerettelek vele együtt. Pedig nem voltam vak, jól láttam, hogy .ott van ajkad körül és mégis szerettelek, mert szerelmem feledtette velem azt a rut vonást. Most, hogy megismertem teljesen lelkedet, milyen
