Szatmárvármegye, 1908 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1908-10-04 / 40. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE 40-ik szám. Politikai hetiszemle. Egy szocialista lap indiszkréciója révén időnek előtte napvilágra kerültek a belügyminisztériumból olyan táblázatok, a melyek a most készülő választói reformról szóló törvényjavaslat tervezetnek szolgáltak alapul. Sok szó esett ezekről a tabbelákrói, pro és kontra összecsaptak felette a küzdő felek, a választói reform támogatói és elle- nessei mintegy a nagy harc előcsatározása képen, összemérték fegyvereiket. Tulajdonképen ezek a statisztikai kimutatások feleslegesen több aggodalmat keltettek, mint a mennyit való értékük szerint megérdemelnek. Azóta már a hivatalos kommünikékből az is nyilvánvaló lett, hogy ezek a tabellák csak kiszakított részei az egész nagy munkának és nem befejezett és megállapodott tervet dolgoznak ki, hanem tisztán útmutatás és tájékoztatás gyanánt szolgáltak sok más irányú statisztikai táblázatokkal egyetemben arra nézve, hogy a választói jognak egyik vagy másik elv alapján történő kiterjesztése esetén a szavazatoknak minő alakulása várható. Érthető ez az ideges nyugtalanság, a melylyel az ország a reformot várja és minden a reformról kiszivárgó hirt kommentál. Felesleges már arról beszélni, hogy a választói reform minő rendkívüli nagy horderővel bir és az ország jövő fejlődése szempontjából micsoda óriási változásokat fog maga után vonni. Ennyire fontos törvényhozási lépés előtt rég nem állott az ország, könnyen érthető tehát, ha mindenki feszült várakozással lesi, minő irányban, milyen elvek alapján kontempiálják ezt a súlyos reformot és mindenki nemcsak a legnagyobb gonddal, de a legidegesebb türelmetlenséggel is mérlegeli a reformot. A választói jog reformja tehát — nem kell különös jóstehetség ennek az előrelátására — nagy küzdelmekkel fog járni. A belügyi kormány helyes politikából indult ki akkor, a mikor a reformot a tervezés stádiumában nem akarta a nyilvánosság elé bocsátani. Felesleges izgalmakat keltett volna csak ezzel. Példa erre ez a mostani kis harc, amely néhány tanulmányi statisztikai összeállításnak a kipattanásakor támadt. A vita, a melyet a nyilvánosságra került tabellákhoz fűztek, természetesen meddő volt, mert hiszen a végleges reform nem ezekből indul ki, illetőleg nem csupán ezek alapján készül el. Az egyetlen bizonyosság, amit most a reformról tudunk, az, hogy a belügyminiszter — amint a függetlenségi és 48-as pártkörökben kinyilatkoztatta — mostani reformot átmenetinek tervezi. Átmenetnek az általános választói jog végleges megvalósításához. Körülbelül analog ez a politika avval az eljárással, amelyet a belügyminiszter a házszabály revízió alkalmával követett. A pluralitás alapján álló kiterjesztése a választói jogosultságnak lesz a helyes átmenet az általános választói jog életbeléptetéséhez, amely előre biztos tájékoztatást nyújthat aziránt, hogy a politikai pártok e főviszonyai mikép alakulnak ki majd a jövőben, ha a választói jogosultságot a nép széles rétegeire terjesztik ki. Csakis ilyen átmeneti stádium közbeiktatásával lehet a jövő kialakulásról képet nyerni és biztos útmutatót szerezni arra nézve, miként kell majd a végleges reformot kidolgozni, hogy az — ami a legmagától értetődőbb és legfontosabb követelmény — a magyar állam érdekeit szolgálja minden izében. Gri szokás. Az utóbbi évek divatujitásaiban nem csekély szenzációt keltett a leánynevek terén észlelhető változás. Eddig minden leányt úgy hívtak, a hogy keresztelték. A divattal a secesszió- val és a dekadens költészettel párhuzamosan manapság a leánynevek is elvesztették egyszerű, mindenki által megérthető naptárpatinájukat. Divatba jött, hogy a lányokat a nyilvánosság előtt is azokkal az érthetetlen, hieroglif nevekkel aposztrofálják, mikkel a zsurfiatalság reformáló, ötleterőszakoló szellemessége ékítette fel őket. Ma már meg sem ütközünk rajta, ha olyan neveket olvasunk a báli névsorokban, a mikre azelőtt egy-egy kedves, selyemszőrü kutya hallgatott. Találunk neveket az állatvilágból, a növényvilágból. Egynémelyiket talán csak valamelyik exotikus nép szótára segítségével fejt- hetnők meg. Boci, Cica, Pincsi, Kutyó, Arika, Ciccó, Cuca, Döncike, Ferike, Heci, Kinga, Loló, Lonci, Maca, Micus, Nusa, Nági, Saci, Totó, Trutya. Divatba jönnek az állatnevek. Az úri osztály felkapta őket. Általánosak lettek. Csak úgy, mint a borotvált férfiarc, a racs- csolás, a flörtölés. Manapság már nem is csu- dálkozunk, ha egy-egy szalonban zsurnap alkalmával egy egész állatgyüjteményt találunk együtt. Mert a nevök után ítélve, jogosan, bátran, minden sérteni akarás nélkül állatgyüjteményre, vagy legalább is egy gazdasági istállóra következtethetünk, annyi cocót, bocit és cicát hallunk emlegetni. Csak később derül ki az úri szokásokkal ismeretlen előtt, hogy a bájos állatok a finom társaság kisasszonykái. Ahhoz, hogy az úri osztály hölgyei erőnek- erejével a kimondott állatok sorába akarják magukat lealacsonyítani, semmi közünk. Mindenkinek jogában áll degeneráltnak lenni. Ha az neki jól esik és beletalálja magát szerepébe. Ez utóvégre is patológiai tünet. — Az öröklött terheltség gyógyítása különben is nehéz dolog. Sőt a legtöbb esetben abszolúte lehetetlen. A szerzett hülyeség még nehezebben gyógyítható. — Mindenkinek joga van ahhoz, hogy egyéniségének megfelelő nevet válasszon magának. Olyat, amilyet éppen megfelelőnek talál a naturájához. Ha az állatvilághoz érez szorosabb kapcsolatot, onnan válasszon magának nevet. Ez az ő dolguk. Az ő úri passziójuk. Ebbe senkinek sincsen beleszólása. — De van abba, ami egy másik tünete az úri szokásnak. Ha az állatneveket az úri osztály tagjai viselik, a dolgok természetes sorrendje a fordított visszás állapot logikus okoskodása szerint viszont az úri osztály neveit az állatoknak kell viselni. — Ebben nem találnánk semmi különöset. Hiszen annyi értelmes állat van. Egész bátran nevezhetnék azután a kutyákat, lovakat, macskákat Tasszilónak, Tivadarnak, Szaniszlónak, Eliznek, Eveimnek, Mariannák, Lujzának és nem tudom én minek. Odaadhatnák családi neveiket is, ha úgy tetszik. Ehhez is hozzá szokna a világ, mint mindenhez, a mit a zártkörű úri társaságok saját mulatságokra kieszelnek. Ez még nem lenne megbotránkoztató ! A megbotránkoztató, a csapnivaló ebben a divatujdonságban az, hogy egyes nagy urak történeti neveket adnak kedvenc állataiknak. Hát ez már botrányos túlkapása az úri szokásoknak. Ha ez igy tart és — megérhetjük — általánossá válik, legközelebbi gazdasági kiállításunkon együtt láthatjuk majd a magyar hősök, történeti kiválóságok, királyok egész arcképcsarnokát, gyűjteményét. Hunyadi János megjelenik — akkor talán már — a fiával Hollós Mátyással, aki bizonyára egyik legkitűnőbb tenyészállatja lesz a kiállításnak. Felvonulnak még a zsűrik és a látogató közönség szeme elé Rákóczy Ferenc, Nagy Bercsényi Miklós, Nagy Lajos, a Habsburgok egész sorozata stb. Urak, ez már botrány. Ha valaki a mél- tóságos gazdák közül azt hiszi, hogy Hunyadi Jánosnak elég érdeme van ahhoz, hogy nevét egy fajbika viselhesse, ez a felfogás úri köny- nyelmüségre, előkelő ízléstelenségre vall. Meggyalázni a nemzet hőseit, még a kiváltságosoknak sem szabad. És a nemzet nem köteles eltűrni, hogy nagyjai nevét eleven állatszobrok tegyék halhatatlanná. Meg kell tanítani ezeket az urakat arra, hogy tiszteletben tartsák azokat a neveket, akiket egy nemzet áhitatos bámulata, szeretete glorifikál. Furcsa idők. Betegemberek. Neuraszténiás, nyavalyás társadalom. Lóvá teszi magát és emberi létszámba emeli az állatokat. A nemes állatokat. Mert a nagy urak csak baromfit tenyésztenek. És arra azt mondják, hogy: nemes állat. Még az állatnak is nemesnek kell lenni, hogy a grófok között foroghasson. Mennyi ember vágyik a nemesítésre. Pedig az állatok között is vannak nemesek. És igy azokkal egy sorba jutnak. Milyen jó dolga is van a kutyának ... Az született nemes mind, veleszületik a kutyabőrrel. csekélynek tűnik fel előttem az a kis szépséghiba, mely ezelőtt egyetlen hibád volt szememben. Tehát elmentél? — jó. Milyen pompás eszköz a kínzásra s remélem nem is egyedül utaztál, elviíted magaddal őt is? Helyesen, igy van ez jól. A martirkorona még nem elégélő a hüvelykcsavarral is. Ha a lélekvándorlás igaz — te igen előkelő szerepet játszottál a tizek tanácsában, vagy talán magad voltál a főin- quizitor? Nem, mert azok hideg vérrel tudták nézni áldozatuk kínjait s nem szöktek meg előlük gyáván, mint te. Nevettél, midőn azt mondtam neked: Úgy vagyok magával, mint a férfiak a szeretőikkel: imádom, de nem becsülöm. Rettentő szó ez egy szerelmes asszony ajkáról, s te nevettél, midőn hallottad. Ha én helyedben vagyok, megfogom két erős karommal annak az asszonynak a torkát, a ki ilyet mond nekem s belé folytom a szót, ha szeretem. Ha nem szeretem, ellököm magamtól s ott hagyom. Te egyiket se tetted, te nevettél. Szörnyű dolog ez a nevetés egy szerelmes férfi ajkáról. De legyen vége, miért beszélnék olyanról neked, a mit ép annyira nem ismersz, mint én nem ismertem ezt a rut világot, a mely tele van kövekkel, t >vizekkel s ha kissé magasba akarunk tekinteni, rögtön megbotlik a lábunk s felvérzi talpunk a tövis. Egyébként jó 'mutatást a bűbájos flórenzi nap alatt. Emlékszem egy éjszakára, ott a pálmák alatt. Olyan világos volt, mintha nappal lett volna. Csak a ragyogó kék égbolton fénylő millió csillag sejtette az éjszakát. A levegő valami csodálatos illattal volt tele: Jázmin, ar- chudea szaga terjedt szét. Én kábultan támaszkodtam a veranda korlátjára és néztem a csillagokat, szívtam a jázmin illatát s gondoltam reád. Már akkor is reád. Pedig még csak sejtettem, hogy el kell jönnöd. Még akkor csak úgy gondoltam reád, mint gondolni szoktunk álmatlan éjszakákon borzalmas, veszedelmes szerencsétlenségekre és rettegünk tőlük. Tudtam, hogy elkerülhetetlen vagy, mint a halál s féltem tőled. Azután álmom valóra vált: megláttalak. Jaj nekem, hogy épen téged láttalak meg! De nem siránkozom, maga nem szereti. Emlékszem, a maga jeligéje: „Minden pereznek leszakítsd virágát.“ Valahogy igy hangzik ugy-e a gyávák és ostobák eme hitvallása: Mindig mulatni! Szörnyűség csak elgondolni is! Sohase érezni, sohase szeretni igazán. Nem ismerni a szerelem édes, kínos gyötrelmeit, rettenetes s mégis jól eső fájdalmait. Mert a ki igazán szeret, annak több szenvedést, gyötrelmet kell szenvedni, mint örömet. S mulatni meg épen nem lehet mellette. Lássa, most annyit szenvedek, hogy össze kell harapnom az ajkamat, hogy ne sikoltozzak, hogy ne káromoljam az eget s a benne lakó jóságos Istent, a ki úgy eltudott feledkezni rólam. S mégis, ha azt mondaná az Ur, előmutatva két szivet: az egyik üres, közönyös, mint a tied, a másik forró, szenvedélyekkel, gyötrelmekkel teli, mint az enyém s azt mondaná: „Válasz e kettő közül!“ Én megint csak azt a szegény érezni tudó, meggyötört szivet választanám s nem a te nyugodt, üres szivedet. Miért is jöttél utamba, ha nem volt erőd hozzám emelkedni ? Vagy miért voltál gyáva s miért nem vártad meg a kellő időt, mig eléggé megörülök ahoz, hogy hozzád sülyedjelc le. Emlékszel, meséltem neked, hogy midőn szegény jó halottammal bebarangoltuk a svájezi hegyeket, egy elhagyott pásztorkunyhóban fönt, csaknem a fellegek közt egy tört lábú sasfiókot találtunk. Hogyan került oda, nem tudom. Oh milyen szánalmas látvány volt 1 A légkirálynak büszke trónörökössé haldokolva hevert egy hegyi pásztor ocs- mány kunyhójában. Szép barna szemét megtörve emelte reánk, midőn a hirtelen jött zivatar elől menekülve vezetőnk kíséretében beléptünk. Már csaknem egészen kifejlett szárnyaival, melyek arra voltak hivatva, hogy büszkén, ke- vélyen szeljék a levegőt, bágyadtan csapdosta a kunyhó piszkos földjét. S tehetetlen fájdalmában csőrét, annyi ártatlan kis madárnak e rettentő rémét, saját keblébe vájta. Napoleon jutott eszembe, Szent-Ilona szigetén. Hidd el nekem, e földön minden múlandó, minden fény, dicsőség csak álnok látszat s nyomában jár a bu, nyomor, halál. Jó mulatóst neked hűtlen barátom. Szívd asszonyod ajkáról azt az olcsó gyönyört, melyet én megosztani nem akartam akartam veled. S gondolj néha reám s ismerd el, hogy vannak nők, akik meghalni tudnak azért, akit szeretnek, de vétkezni soha !
