Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-12-29 / 106. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 48 MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER: SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a.j ----------------- Telefon szám: 58. Hi rdetések jutányos áron közöltetnek. ________ Nyilttér sora 40 fillér.---------— Kéziratokat nem adunk vissza. — La pvezét: Papp Béla országgyűlési képviselő. Felelős szerkesztő : Laptulajdonos : Schröder Béla. .Szintav Kálmán. Előfizetési árak: Egész évre ............................................... . Félé vre .......................................................... Negyedévre ..................................................... Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. A „Szatmárvármegyé“-röl. Nagykároly, decz. 28. Ne essék zokon, hogy az esztendő végén önmagunkról, lapunkról ejtünk néhány szót vezérhelyen. Ujesztendővel negyedik évfolyamába, lép a „Szatmárvár- megye“. Becsületes küzdelemben eltöltött idők állanak mögötte: a közigazgatási, a közéleti, és a nemzeti megtisztulás korszaka, újjászületésének idei. S mindezekben a küzdelmekben első helyen tusázoít a roszszal a „Szatmárvármegye.“ Megteremtésére azért volt szükség, hogy a régi, korhadt és bűnös rendszerrel szemben bátorszavu orgánuma legyen a a szervezkedő vármegyei ellenzéknek, amelyben keményen bár, de kendőzetle- mül hirdethesse igazságait, amelyek a Vármegyeház nagytermében visszhang- talanu! kongottak el akkortájt, amikor még a bitorló hatalom az Írott betű hatalmát is egészen a maga érdekei javára sajátította ki. Közszükség teremtette meg akkor lapunkat, amelynek hasábjain mindenha leplezetlenül látott napvilágot annak a sok jogséreltnnek — sokszor kegyetlen és kíméletlen hangú — kritikája, amely sérelmekkel az elföldelt szabadelvű rendszer szolgalelkü kirendeltjei a vármegye önkormányzatát minden téren megcsorbitották. Egy lelkes kis csoport áldozatkészsége és az jakkor még ellenzéki, de minden izükben nemzeti törekvésekért izzó férfiak erős akarata, munkakészsége : már virágjában érteti a Szatmárvármegyét a nagy nemzeti ellent- állás történelmi jelentőségű korszakával. A vármegyei ellenzék került a nemzeti ellentáliás élére. S a jók a Szatmárvármegye makulátlan lobogója alá gyülekeztek. A mi igénytelen hetilapunk lett a focus, amely körül a vármegye közélete s a vármegye legelejének politikai érzelemvilága keringett. Az üldözött igaz szó csak lapunkon keresztöl juthatott el a vármegye igaz érzésű fiainak szivéhez. Üldöztek, sanyargattak bennünket, lapunk szerkesztő-bizottságát börtönnel fenyegették, — de erős* keze’k vezették a parányi aczélpengét — az igazság diadala felé. Hogy intenzivebb hatása legyen az Igének; nagy áldozatok árán áthoztuk a lapot Szatmárról a megye székhelyére és hetenként kétszer jelentettük meg. És az Ige Testté lön! A nemzet igaza diadalmaskodott az alkuszok praktikái fölött. Vaj’ akadhat-e gonosz, aki a „Szatmár- megye“ ebbeli szolgálatait valaha kétségbevonja? . . . S nehéz időkben, amikor a politikai kufárok rettegett ostora voltunk: nem teljesitettünk-e missziót a nemzeti ügy szolgálatában? Érvei nem voltak, nem lehettek a tulhatalmu tobzódásnak: erőszakkal próbáit a nemzeti küzdelem ellen, és ellenünk fordulni. Elkobzás és letartóztatással való fenyege- tődzés napirenden voltak. De lapunk áliotta igazát és nem rettent meg a porkolábok fenyegetődzésétől. Küzdöttünk becsülettel, hittel és — diadalmaskodtunk. S hogy az Igazság semmiféle feladat után való küzdelmébe nem rokkanhat bele: azt igazolja az uj korszak reánkvirradása. A nemzet létalapjai megszilárdultak s a teljes konszolidáczió befejezése már csak rövid idő kérdése, A fundamentumhoz mi is hordtuk a terméskő-kolosszusokat és a nemzeti ügy legalább egy pillére alá mi helyeztük a bástyát hordó koczkát. Nem a mi érdemünk, nem is kérkedésből mondjuk: hiszen az Igazság egy örök hatalma és ereje ihletett meg bennünket. Gyöngék, | felszegek és semmik se lettünk volna, ha nem ál! vala mögöttünk a hamisítatlan közvélemény, a nemzeti akarat. Ennyi fegyverrel, ilyen pánczéllal, szent talizmánokkal : kezdettünk, vittünk 'és végeztünk. Nehéz csatát, nagy diadallal. Égy- Kaland. A leány megállott, Lenézett a csodás völgybe, mely oly s ép volt, hogy tündérek^ tarthatták volna szállásukat ottan. Lenézett oda s azzal a bájos félénkséggel, mely csak az egészen fiatal lányok tulajdona, három lépésnyire vissza szökött a lejárattól. — Nem barátom, én ide nem megyek le! — Hogyan ? Egy kis félénkség miatt el- szalasztaná azt a pompás látványosságot, amit ott lenn a természet ingyen mutogat? . . . Képes lenne azzal a tudattal megválni innen, hogy figyelmére se méltatta a mi „tündér-völgyünket“, melyben a rózsák harmatból és szivárványból vannak alkotva, a fák bűvös illatokat lehelnek magukból, a madarak zenéje a szeráfok énekével felér . . . ahol a víz kristály tiszta achatok és kalcedonok közül bugyog elő, mint maga az éltető Élet s a napfényben úszó sziklapart a legcsodásabb kaleidoszkóp a világon .. , Nem barátnőm, azt nem teheti. Maga le fog oda jönni velem. A völgy utunkba esik úgyis. Jöjjön! Én megyek elől, maga fogódzik a váltamba. Nézze csak! Gondos emberi kezek utat vágtak a meredek partba. Játszva lejutunk a mély tóhoz és inni fogunk üdítő italt, a milyet még maga soha sem ivott . . . A leány már fogta a vállát. És a férfi alig bírta visszafojtani feltörő indulatát, hogy fel ne kiáltson. Mintha egy tüztenger hullámzott volna át rajta, olyan perzselő és kéjes érzés futott végig a testén abban a pillanatban, amint vállain érezte az édes terhet. Csaknem összeroskadt ez érzés súlya alatt. Pedig a leány karcsú, törékeny, mintegy lilliomszál, ő meg erős, magas, mint egy tölgy. — Mit szólna hozzá, ha én most hirtelen hátra fordulnék, a karjaimba kapnám magát, mint egy pelyhet ... s lezuhannánk együtt oda, a legfenekére a tónak ? . . . A két kis kéz még görcsösebben kapaszkodott a férfi vállába. — Avagy mit szólana ahhoz, ha egyszer csak kitépnéhi magamat a kezeiből, durván, élesen ... és itt hagynám a fél utón . . . egyedül ? Ekkor fegyver dördült el valahol a völgyben. Százszoros visszhangja támadt az egyetlen lövésnek. Mintha megindult volna az ég s az szakadt volna le kísérteties, meg-megujuló robajjal. A dörgéstől felvert madarak ijedten röpködtek szerte szét a légben; egy kövér nyúl őrült vágtatással rohant végig a völgy tisztásán, hogy lábai alatt egyformán szikrázott a zöld gyep, szemeivel. A férfi önkénytelenül megállott. Sejtette, hogy a leányt megijesztette a dörgés. Az pedig unottan mondta neki: — Csak vigyen most már, ha elindultunk . . . * Gyorsan haladtak a nyaktörő utón lefelé, elől a férfi, utána a leány. ÉS ha máskor a szemét se volna szabad felemelni erre a leányra, most ott járt a közvetlen közelében, hogy az árnyéka fedte az árnyékát. Egy vigyázatlan lépés, egy véletlen félrecsuszás részéről — s a karjaiba ragadhatja őt. Itt nem a „jegyző ur“ kalauzolja a hires földesur kisasszonyát: az emberiség erősebb fele, a férfi kelt oltalmára bűbájos ellenfelének : a nőnek ... — Malvina maga fáradt. Üljön erre a kőpadra, én majd ide telepedem a lábaihoz. És most győződjék meg a saját szemeivel, hogy igazam volt-e ? A leányka nem hallotta a szavakat. Csak most jutott tudatára annak, hogy mi történt vele. ... A hegyen voltak. Az édes apuka megengedte, hogy meghallgassa a kötőlányok énekét. Milyen más ez, mint a franczia kisasszonyok társasága! Hogy vágyódott ő erre a szabadságra mindig. Egyedül lenni s azt tenni, a mi neki tetszik. Sohase volt még ilyen boldog .. . A zöld szőlőtőkék, a lombos baraczkfák, a zümmögő méhek, mind a Szabadság felségét suttogták a fülébe. Nem tudott betelni a boldogsággal. Azt se tudta, hol jár, csak fáradhatatlanul futkosott össze-vissza előre. Egyszer csak nem hallotta a kötőlányok énekét, a tornyos villát se látta, de még a falut se. Eltévedt és nincs senki, aki megmutatná az utat. Egyik
