Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-12-29 / 106. szám
2-ik oldal SZATMÁRVÁRMEGVE. 106. szám. századrésznyi elismerést kérünk csak, s ez nekünk elég! . . . A Szatmárvármegye előljárt a harcz- ban s nem kér jntalmat, nem elismerést, csak méltánylást. Most, hogy a nemzeti kormány lerakta az állami megszilárdulás alapjait: lapunk működése is eredeti kereteire fog szoritkozni. Az uj esztendőben egyszer jelenik meg hetenként, természetesen : teljesen kerek és mindent felölelő tartalommal. Sőt: programmszerü elhatározásunk, hogy kivételesen jelentős alkalmakkor — rendkívüli kiadások utján tudatjuk előfizetőinkkel és olvasóinkkal a fontosabb eseményeket. Tehetjük ezt annál is inkább, mert fővárosi tudósításunkat a legmodernebb alapokra fektetjük s igy rendes számaink is mindig hűséges krónikái lesznek a legújabb eseményeknek. A lap megjelentetése mindössze technikai külömbséggé kisebbedik, amely a „Szatmárvármegye“ jelentőségét azom- ban szellemi tekintetben csak növelni fogja. Tesszük ezt abban a meggyőződésünkben, hogy előfizetőink és olvasóink méltányolni fogják azt a törekvésünket, amelylyel eddig is mindenkor a vármegye és a nemzet ügyeinek javát akartuk. A vármegyei tisztujitások. Az alkotmánybiztosítékokról szóló törvényjavaslatok kapcsán csak nem rég néhány héttel ezelőtt törölte el a magyar törvényhozás a Lex Szaparyánát. Annak idején a törvényhozás kimondotta elvben, hogy a közigazgatás állami feladatot képez. A közigazgatás államosításának modern gondolata hódított minden kulturáltamban és ezért iktatták törvénybe ezt az elvet nálunk is, kiindulva abból, hogy mi értelme sincs a vármegyék autonómikus különállásának, mi értelme sincs annak, hogy kicsinyes helyi érdekeik ápolásában szembehelyezkedjenek, illetőleg szembehelyezkedhessenek a kormánynak országos érdekeket szolgáló rendelkezéseivel. Mégis ezzel szemben a közelmúlt tapasztalatai arról győztek meg, hogy ez a minden más országban helyes elv nálunk teljesen keresztülvihetetlen volt. A darabont-éra szomorú megpróbáltatásából minden hazáját szerető magyar embernek azt a tanulságot kellett levonnia, hogy igenis a vármegyék fontos, országos szerepet vannak hivatva betölteni. A függetlenségi pártnak és a irányba se mer menni. Amott erdő, emitt egy magas domb . . . Mit fog most gondolni az édes apukája? . . . Már-már sirva fakadt félelmében. Ekkor egy férfi lépett ki az erdőből. Magas, sugár és fiatal. Fegyvert és vadásztarisznyát hord. Ez tán megmutatja neki az utat? . . . Már észrevette őt és mintha biztatóan mosolyogna reá. Nam tudja hogyan, csak megszólította. — Én a Brcdy Malvin vagyok ... eltévesztettem az utat ... ha lenne oly jó, hogy ... — Mindenesetre kisasszony! Kovács Andor vagyok, a jegyző . . . Ah, a jegyző ?! Hát ez volna az a csökönyös ember, akiről az édes apukája szólott? Ez az a keménynyaku fiú, az „uj ember“, aki nem akar meghajolni senki előtt sem. Vájjon ez az csakugyan ? . . . De hisz ennek olyan . . , olyan ... az arcza, a szeme. Igen. Olyan szemeket még soha se látott. Vagy hol is látott ő ilyen szemeket már egyszer ? . . . Úgy fél, hogy ez az ember bele talál látni az ő bolondos szivecs- kéjébe. Olyan hangosan dobogott az. Érthetetlen volt előtte, hogy miért ? . . . Egy kikapott regényrészlet, ahol egy szempillantás alatt gyullad szerelemre a leány, amint először talákozik a „rendelt“ férfival, szüntelenül ott kalandozott a fejében. Hiába, sehogysem hagyta onnan kiűzni ... A leányos félénksége kelt harezra kormánynak ezt az álláspontját magáévá tette az egész nemzet, amidőn a most megejtett tiszt- ujitásokon majdnem kivétel nélkül.nálunk, Szat- márvármegyében igazán kivétel nélkül — honorálták a választók azok átdozatkészségét és törhetetlen hazafiságát, akik az alkotmányos küzdelemben előljártak és az abszolutizmus el- len-folytatott harcban vezérszerepet játszottak. Néhány igaz szó a magyar néphez! Irta: Sághy Gyula orsz. képviselő. Budapest, 1907. decz. 27. Amióta a koalíció átvette az ország kormányzását és ebben a függetlenségi párt, mint többség, vezető és irányitó szerepre van hivatva: azóta a jó és rosszhiszemű támadások, gyanúsítások egész tömege szóratik a sajtó egyré- szében és a sajtón kívül a koalícióra általában, de legfőképen és különösen a függetlenségi pártra. Hát a rosszhiszemüekkel szemben, akik az igazság felismerése ellen megátalkodottau és tudatosan törekednek, hiábavaló a helyzet valódi képének és a valóságnak bármily alapos és világos feltárása és a leghatalmasabb érvelés, mert ezek egyáltalában nem akarják látni az igazságot; vakok, mert vakok akarnak lenni, pedig bensejükben tudják, hogy támadásaikban, állításaikban nincs egy szemernyi igazság. Ezekkel tehát itt e cikk keretében szóba nem is állunk, mert ez hiábavaló fáradtság volna és megátalkodottságukon mit sem változtatna. De azért ezekkel szemben sem lehet az igaz ügy ártalmára, ha a jóhiszemű nagyközönség kellő tájékozásául a valóságot konstatáljuk, a koalíció és ebben a függetlenségi párt helyzetének mibenlétét elhomályosithatlan világossággal megállapítjuk. A helyzet valódi képe a következő : Mikor a koalieió és benne a függetlenségi párt a nemzeti küzedelem legsúlyosabb óráiban politikai fegyverszünetre lépett és a kormányzást átvette a fenyegető alkotmányválság veszedelmének eHiáritása okából, szorosan körülirt feladatokra vállalkozott, — mely feladatok közismertek lévén, nem szükséges azokat külön felsorolni, — a koalícióban egyik párt se mondott le elveiről, programmjáról. Igenis a koaleált pártok megegyeztek abban, hogy ezen átmeneti időszak alatt a vállalt feladatok megoldásán kivül csak oly további köz- gazdasági, kulturálus, közigazgatási és alkotmányjogi kérdések megoldásába bocsátkoznak, amelyek egyik pártnak programmját sem érintik, hanem mindenik párt elveinek megtagadása nélkül azokhoz hozzájárulhat. Hirdetni, propaegy ismeretlen férfi iránt érzett rokonszenvé- vel. Hiába, a rokonszenv volt az erősebb . . . „Csak épp vele ne találkoztál volna“ — diktálta az esze. Amire a szive azt súgta vissza: „Nektek találkoznotok kellett! Hát nem ismerted meg? Hisz ő az, aki álmaidban fel szokott keresni, ő a te szerelmes lovagod és te tartozol őt meghallgatni!“ És ő meghallgatta. Úgy felelt a kérdéseire, mintha régi ismerősök volnának. Ki tudná meddig és miről beszélgettek ? Hogyan lettek barátokká ? . . . A hegyi ut merész kanyarulatai, az erdő félkör alakban hajló szegélye olyan ábrándos gondolatokat sugallanak. Azután a veszedelmes ut le a Völgyig . . . s maga a völgy, ahol tündérek tartották szállásukat ... az erdő fáin átszürődő napsugarak ... és mindenhol az élő álomkép ... az ő álomképe .... a férfi . . . Gyöngéden simogatták a kezét. Kiakarta szabadítani a kezeit. A férfi térden állt előtte. — Hát fáj az, ha a kezemben tartom a kezét ? . . . Hát haragszik reám . . . Ezeket a fényes sziklákat, ezeket a kőóriásokat mind lehozom elébe, csak mondja, hogy nem fáj, hogy nem haragszik . . . Az arcza lángolt, amig beszélt. A szemei fénylettek. A leány érezte a forró lehelletét, érezte szemeinek égető sugarát. És ez a pillanat nagyleánynyá tette. Gondolkozó, okos teremtéssé. Most már nem csupán azt tudta, gálni, minél szélesebb körben híveket szerezni saját programmjának, mindepik párt erre jogát és lehetőségét az átmeneti időre is fentartotta. Épen abban különbözik nagyon lényegesen a mostani koalíció az 1875-iki fuziótólt, — hogy most egyik párt sem mondott le elveiről, programmjáról, annak fennen hirdetéséről s az átmeneti korszak alatt is megvalósításuknak lehető elkészítéséről és átmeneti korszak leteltével azoknak megvalósítására való törekvéséről. Amint hogy a kormánynak függetlenségi tagjai, mint miniszterek is folyton hirdetik és hangoztatják ugyanazon elveket, amelyeket az ellenzéken hangoztattak, azokat tehetségükhöz képest a nemzet széles rétegeiben eltenyészteni és jövő megvalósulásukat hatalmas lépésekkel előrevinni törekszenek. Politikájuk tehát a maga teljességében etikai alapokon nyugszik és halad előre. Ugyan hallotta-e valaki 1875. után az akkor szögreakasztott bihari pontoknak csak valamikor is többé hangoztatását, annál kevésbé látott azok terjesztésére való törekvést, hanem igenis látta az elvfeladás és lemondás és az ellenzéki padokon hirdetett eszmékkel szemben a tévedés mea culpa-jának nem nagyon épületes hangoztatását s látta a nemzetnek nemzeti követeléséről való lemondáshoz szoktatását s ennek folytán a nemzeti erők és törekvések elengedését. A kifejtettek tehát minden kétségen kivül és annak a vádnak, mintha igazolják jogosulatlanságát a függetlenségt párt elveiről, programmjáról lemondott volna, azok megvalósítására többé nem törekednék azért, mert az átmeneti időszakra ép fenyegetett alkotmányunk megmentése okából — ezen rövid időre — azok gyakorlati és tényleges megvalósításának ezélzatát elhalasztotta. S ép ennyire igazságtalan azon szemrehányás, hogy a függetlenségi párt, mióta a kormányzásban résztvesz, elveit és programmját meg nem valósította. Ez csak akkor lehetne jogosult, ha az átmeneti korszak már letelt volna és a függetlenségi párt, mint a képviselőház többsége, egymagában vinné a kormányzást és még se kezdené meg programmjának lépésről- lépésre való megvalósítását. De tudvalevő, hogy a függetlenségi párt ma még nincs ezen helyzetben — adja Isten, hogy mielőbb legyen! — majd akkor hozzá is fog, ha az átmeneti korszak után igy lesz, programjának gyakorlati érvényesítéséhez. Hogy azonban ez most lehetetlen, azt mindenki tudja és a nemzet és a függetlenségi párt nagy tömege ebbe belenyugodott, a választások eredménye által szentesítvén az átmeneti korszakra megalkotott koalíciós programmot s ennek keretében a függetlenségi pártnak az átmeneti korszakra megállapított álláspontját s átvállalt kötelezettségét. hogy szeretve van. És ez a hihetetle n felfedezés megijesztette. Nem törődött már semmivel, csak kitépte magát a férfi kezeiből. Oda rohant a tó partjához. — Ha közeledik hozzám — kiáltotta élesen — beugróm a vízbe! A férfi megtörölte izzadt homlokát. Elővette fegyverét a földről. Két rövid csettenés hallatszott: a ravasz föl volt huzva. — Azutá n oda támasztotta a fegyvert a kőpad lábához és bele hajlott a csőbe. — Mit akar? Az istenért mit akar tenni? — kérdezte most halálra rémülve a leány. — Semmit! — válaszolt halálos nyugalommal a férfi. — És a következő pillanatban úgy dobta el magától a fegyvert, hogy az szinte egy hajitásnyira röpült tőle . . . * ... A leány megállott. Visszanézett a csodás völgybe, mely oly szép volt, hogy tündérek tarthatták volna szállásukat ottan. Visszanézett oda — de csak egy rövid perezre — és azzal a bájos ragaszkodással, mely csak az egészen fiatal lányok tulajdona, újra a férfi karjába öltötte a karját. — De most már siessünk ám! . . .
