Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-11-24 / 96. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. & MEGJELENIK HETENK1NT KÉTSZER: SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. ■ ----- Telefon szám: 58. H rdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. Kéziratokat nem adunk vissza. Lapvezér: Papp Béla országgyűlési képviselő. Felelős szerkesztő: Laptulajdonos : Schröder Béla. Szintay^Kálmán. Előfizetési árak: Egész évre ..................................................... .. 8 korona Félé vre ................................................................. 4 korona Negyedévre........................................................... 2 korona. —Egyes szám ára 20 fillér. .........— Ti sztujitás előtt. Nagykároly, nov. 23. Nem telik bele négy hét: és vármegyénk választott tisztikara megújhodás alá kerül. Az eddigi dispozicziók szerint, úgy tudjuk: deczember hó 19-én lesz a megyei restauráczió. Mindenha nagy eset volt a tisztujitás közigazgatási és alkotmányos életünkben. Évtizedek múltak el s ez utóbbi jelentőség nem domborodott ki feltűnően, mígnem aztán a darabant- korszak és a nemzeti küzdelem tavaly ezt is életre keltette. Láttuk, hogy a vármegyei tisztikar szervezetének milyen politikai, alkotmányjogi jelentősége van. A nemzeti ellenállással együtt küzdött törvényhatósági tisztviselők hazafias magatartásán bukott meg a Kristóffy-rendszerj javarészt nekik köszönhetjük, hogy uj korszakra virradtunk. Szatmárvármegye mai választott tisztikara elől járt ebben az önfeláldozó küzdelemben, el is nyerte viselkedése jutalmát a tavalyi tisztujitáskor, amikor a vármegye közönsége, a főispán vezetésével olyan arányú fölfrissitésben részesítette a törvényhatóság közigazgatását, hogy az, mai állapotában még a leg- rigorozusabb szem nézőpontjából is csak alig mutat kivetni, kicserélni valót a hivatalban lévő tisztviselői statuson. Nemcsak azért, mert a kar zöme kora fiatalságának teljében került hivatalába, hanem főként azért, mert működésűket a nagy küzdelem során aczélossá edződött szolidaritás vezeti, amelylyel úgy a kormányhatalmi, mint az önkormányzati princzi- pális megelégedését kiérdemelni igyekeznek. A darabant-nácziónak még csak magja sem maradt közöttük. Erőszakolt kicserélésre, rászolgált mellőzésre tehát alig is adott okot a mai vármegyei tisztikar. S azt jól tudja és át is érzi a megyebizottság többsége. Tanúsága ennek az, hogy a vármegye előkelő vezérfiai közül egyike a legkom- petensebb és legkomolyabbaknak (nem hivatali vezető-személyiség) már hetekkel ezelőtt azt az ideát vetette föl, hogy nem volna-e helyes és a tisztikar bizonytalanságát megnyugtatni hivatott egy olyan akczió, amely még a restauráló megyegyülést megelőzőleg mennél tágabb körben megegyezésre jutna a tekintetben, hogy minden bántó és felesleges korteskedés, visszavonás megelőzésére arra a méltányos megállapodásra jutna, hogy az önként üresedésbe jövő állások betöltésén kívül: maradjon meg a status ante quo. Az önként és szükségszerüleg megüresedő állások — hir szerint: — egy főszolgabírói, két árvaszéki ülnöki és négy szolgabirói. Ezek pedig a már hivatalban lévő ifjabb generáczióval volnának betöltendők. Így aztán sima volna a restauráció lefolyása, méltatlanság nem érné a személyeket, még. kevésbé az ügyet. Az újonnan választandók érdekében sem volna szükség nagyobbszabásu korteskedésre, mert hiszen a fiatalabb munkaerők körében a legkönnyebben állapítható meg a rátermettség és a megszolgált érdem. Mi a magunk részéről csak a leg- igazabb helyesléssel fogadnánk egy ilyen belátással teljes megállapodást, mert az egyrészt megkönnyítené a törvényhatósági bizottság felelősségteljes választóhivatását, másrészt elismerné a szerzett érdemeket, harmadsorban pedig elejét venné minden netáni meghasonlásnak a kar kebelében. S e mellett mégis legalább hét — de valószínűleg — 10 elő- lépéssel járna. Ami még százalékszerü- leg is elég szép avangement. Nem tudjuk: sikerülend-e a kezdeményező bizottsági tag urnák, akcziója számára megnyerni a döntő többséget, de ha sikerülne: úgy ez Szatmárvármegye számára egy újabb dicsőséget jelentene, mert látnivaló volna abból, hogy Andiencián. Irta: Fehér lenő. A miniszter várótermében mintegy harmincán lesték a percet, hogy ő excellenciája legmagasabb színe elé kerülhessenek. Többnyire tanárok, tanítónők, akik személyes bemutatkozás révén gyorsabb előmenetelt, legrosszabb esetben áthelyezést reméltek; itt-ott egy pap, aki lilaszinü cingulusán babrált és leghőbb vágya az volt, hogy olvasó vagy éneklő kanonokká lehessen. Az egyik közölük most felkelt a puhára párnázott bőrpamlagról és kissé táncoló léptekkel odalejtett a titkár asztalához. — Sokáig késik őnagyméltósága — mondotta panaszos hangon, — már félegyre jár az idő, holott az audiencia tizenkét órára van kitűzve. — A kegyelmes ur valószínűleg a parlamentben van elfoglalva — felelte a titkár, miközben szemeivel átfutott a kihallgatásra jelentkezettek névsorán. E pillanatban megszólalt a villamos csengő, melynek hangjára a titkár felugrott a székéről. — Pardon — mondá — az államtitkár ur hivat. Azzal kirohant. Pár perc múlva újra megjelent a teremben és fennhangon mondá: A kegyelmes ur parlamenti elfoglaltsága miatt ma nem tarthatja meg személyesen az audienciát. Helyette az államtitkár ur fogja önöket fogadni. A kijelentésre sokan ajkbiggyesztéssel feleltek. — A kik a kegyelmes ur személyéhez bármi okból ragaszkodnának — folytatta a titkár — szíveskedjenek a legközelebbi audienciához jelentkezni és a mai listáról magukat töröltetni. A listáról több, mint fele a jelentkezetteknek töröltette a nevét és távozott. Alig hogy elmentek, megnyílt az egyik ajtó és az államtitkár lépett be rajta. A nélkül, hogy ügyet vetett volna a hajlongásokra, keresztül sietett a várótermen és benyitott a fogadószobába, melynek ajtóját behúzta maga után. A titkár még egyet-mást javítgatott a listán, azután fölkelt, hogy bevigye az Írást az államtitkárnak. — Bocsánat, titkár ur, egy szóra! Egy fiatal nő ajkáról hangzottak e szavak. A titkár megállt és szemügyre vette a nőt. Körülbelül harminc éves lehetett. Kissé elvirult, de még mindég szép volt. Valamivel magasabb a közepesnél. Karcsú termetén egyszerű fekete ruha feszült meg. A kalapjáról áttetsző lila fátyol hullott az arcára, amely zavarodottnak látszott a miatt, hogy a figyelmet magára irányította. A titkár kérdőleg nézett rá. A nő közelebb lépett hozzá és halkabb hangon mondá: — Szeretnék utolsónak maradni! — Amint parancsolja! Szabad kérnem a nevét ? — Kardosné. Megkezdődött a kihallgatás. Alig egy-két percig tartott mindenik. Egyik a másik kezébe adta a kilincset. Félkettő tájban a titkár végre Kardosné nevét hívta fel. Kardosné fölkelt, a nagy tükörben még igazgatott valamit a kalapján, aztán benyitott a fogadószobába. Az államtitkár a nagy íróasztal mellett állott és a belépőnek könnyed meghajlását fáradt fejbiccentéssel viszonozta. — Mivel lehetek szolgálatára asszonyom ? — A férjem dolgában bátorkodom méltóságod elé járulni . . . — A férje tanár? — Az alsó szomolnoki gimnáziumban a magyar nyelv tanára és a legfőbb óhajtásom az, hogy a fővárosba kerüljön. — Bajos, nagyon bajos — mormogta az államtitkár. Kardosné visszahajtotta a fátyolát. Az államtitkár arcán a megdöbbenés árnyéka suhant át. Fürkésző tekintettel nézte a szép vonásokat, amelyek mintha régi emlékeket ébresztettek volna fel benne. — Régóta férjnél van ? — Tizenkét éve. — A leányneve? — Az vagyok, akinek méltóságod gondol: Vermes Ilona.
