Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-11-20 / 95. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 45 MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER: SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. J®Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. — Telefon szám: 58. — Hirdetések jutányos áron közöltetnek. N ilttér sora 40 fillér. = Kéziratokat nem adunk vissza. —: Lapvezér: Papp Béla országgyűlési képviselő. Felelős szerkesztő: Laptulajdonos : S c hrőd er B él a. Szintay Kálmán. Előfizetési árak: | Egész évre .................................................... Félé vre .......................................................... Negyedévre..................................................... —r~,.Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. Békeakczió. Nagykároly, nov. 20. Justh Gyula, a képviselőház elnöke, betegségéből fölgyógyulván, átvette a képviselőház elnökségét. Minthogy pedig nem ért egyet elnöktársainak az egész Ház helyeslésével fogadott álláspontjával a házszabályvita nyelvkérdésében, vagyis ő ebben is megengedhetőnek tartja a horvát nyelv használatát, — egy elnökválság eshetősége merült föl. A két fölfogás homlokegyenesen ellenkezvén, össze nem egyeztethető. Az elnöki székből kétféle fölfogás szerint nem lehet a tanácskozást vezetni. Minthogy pedig ebben a dologban a kompromisszum nincsen s Justh Gyula fölfogása ellentétben van úgy az alelnökök, mint a kormány és az összes koaleált pártok fölfogásával, — annál fogva a Ház érdemes elnöke e konfliktuson úgy óhajtott segíteni, hogy érintkezést keresett a horvát képviselőkkel s nem az elnöki válságot, hanem a horvát válságot próbálta megoldani. Ek- képen, minthogy e horvát koalicióban is nagy a béke vágya, egyszerre tele lett a Ház, a folyosó, a város és tele lettek az újságok is a horvát képviselőkkel folytatott alkudozások híreivel. Mi nem veszszük e híreket komolyan. A horvát-kérdés nem olyan, hogy egy másik, akár az elnöki kérdés helyett is csak úgy máról-holnapra megoldható lenne. Ha ilyen volna, már rég megoldották volna. Az elnöki kérdést oldják meg a függetlenségi párt és Justh Gyula nem hajlandó a maga fölfogását alárendelni pártja egyhangú véleményének: akkor természetesen le fog mondani. Ezt igen nagyon sajnálnék, mert nekünk Justh egyenes és hittel teljes lelke igen szimpatikus; de egészben nem tartjuk ezt a válságot különösebb jelentőségűnek. Megjegyezhetjük hozzá, hogy a férfias erőt és szilárdságot országos szolgálatban nem tartjuk mindig azonosnak egy szövegmagyarázathoz való makacs ragaszkodásnak. Más a horvát-kérdés. Just Gyulától ballépésnek tartjuk, hogy az eddig történtek, a kormány ismételt és határozott nyilatkozatai, a horvát képviselők cinikus és sértő szereplése és az egész képviselőháznak elkeseredett kedve után úgynevezett békeakciót kezd az obstruáló horvátokkal. A horvát képviselőkkel, a kik gyászos szereplésükkel emlékezetessé tették ezt az ülésszakot, alkuba bocsátkozni nem lehet. Be kell látnunk, hogy ők kénytelenek olyan feltételeket szabni, a melyeket viszont a magyar kormány kénytelen visszautasítani. A kormány és a képviselőház nem vonhatja vissza a pragmatikát, a mely már törvény. Sem a kormány a bánt el nem ejtheti, kinek kinevezését a horvát urak törvénytelennek mondják. Mely kormány ismerhetné el, hogy törvénytelen kinevezésre kérte ő felsége aláírását. Ezek olyan dolgok, a melyek ki nem számítható következményekkel járnának és a magyar birodalmi egységnek, Szent István koronája eszméjének illúzióját egy csapással lerombolná. Oly diadala volna ez a horvát képviselő uraknak, a mely messze túlszárnyalná a magyar koalíció diadalát Fejérváryékkal szemben. De meg kell ismernie a magyar közvéleménynek azt is, hogy, ha bármi okunk volna a képviselőház többségét és kormányát keresztül kergetni a kau- dinumi jármon : e borzalmas áldozatnak semmi haszna nem lenne ránk nézve, csak éppen az, hogy egy múló kellemetlenségtől, a tömeges horvát deklamációk- tól megszabadultunk. Mert a baj nem a horvát obstrukció, ez csak szimptomája a bajnak. A baj magában Horvátországban és a horvát nemzetben van, amely kivétel nélkül — akármit hirdetnek félAz élet estéje Irla: Sebők Zsigmond. A muzeum még csöndes. Alig hallatszik egyébb a rokkant katonák csoszogásánál, meg — akár hiszik önök, akár nem — a fehérkaru Vénusz asszony csicsergésénél. Úgy van, a kacér istennő több ezer évi hallgatás után egyszerre megszólalt és mindjárt melegében olyan lármát csapott, hogy fölverte vele az egész régiségtárat. A bűbájos márványdiva ajkairól azonban nem ömlött valami mennyei muzsika, hanem olyan profán csiripolás, hogy szinte szé- delegtek bele az olimpusi társak. Isten tudja, mi történik a klasszikus kellem és összhang eme fönséges társaságában, ha elő nem biceg valahonnan a becsületes féllábu katona és mankójával erélyesen meg nem fenyegeti Vénusz asszonyt, mire az istennő elhallgatott. A katona azonban nem elégedett meg azzal a dicsőséggel, hogy Vénuszt elhallgattatta (holott az Olimpuson ezt az eseményt mint nevezetes dolgot jegyezték volna föl az annál- esekbe). Valóságos kémszemle alá fogta az istennőt, féllábával körültipegte s csakugyan fölfedezte a vállán az igazi tettest egy közönséges szürke veréb alakjában. A rendbontó rajta- kapatván, gyorsan kimenekült az ablakon, még jobban fölverve csiripolásával a terem templomi csöndjét. A féllábu vitéz imigy helyreállítván a világ megzavart rendjét, méltónak ítélte magát valamely jutalomra. Elővette fekete tubákos szelencéjét, fölpattantotta a födelét és óvatosan, de a mennyei élvezet minden jele közt szippantott a becses tartalomból. — Csisz-csosz, top-top . . . hallatszott most ismét és a szobrok közül előcsoszogott egy másik rokkant vitéz. A jövevény külsőre azonban lényegesen különbözött társától. Mig emennek az egyenruhája csupa szürke volt és régimódi mellszijon függő kard fityegett az oldalán, emennek öltönye kávébarna atilla és kék pantalló volt, kard helyett pedig csak egy üveggombos tekintélyes bot volt a kezében. (Gyönyörű bot: a féllábu vitéz szivesen elcserélte volna a kardjával.) Már az öltözetből is kiviláglik, hogy a két rokkant közül az egyik fejét hajdan rezes csákó nyomta a sárga madárral. a másikét pedig az alkotmányos föveg a nemzeti zsinórral. Öreg, törődött már mind a kettő, különösen a barnaatillás; mert a féllábu hadfi arcára a keményen kipödört bajusz, meg a fényesre borotvált áll bizonyos fiatalos hetykeséget öntenek. Valamikor ágyuk dörgése, dobok pergése és trombiták harsogása közt egymással szemben állottak, sőt lehet, hogy egymásra is lövöldöztek Kápolnánál, Isaszegnél, mig most már évek óta békésen megférnek egymás mellett s ebben a percben sem arra ügyelnek, hogy el ne foglalják egymástól az ágyukat meg a municiós Szekereket, hanem közös tauácsot tartanak a most lefolyt izgalmas eset fölött. — Fecske volt ? — kérdi fejét csóválya a barnaatillás. — Nem, veréb volt. — Óh, az akasztófára való . . , De vájjon hol jöhetett be ? — Bizonyosan az ablakon. Az öregek megindulnak az ablakok felé, egy darabig gondba borultan nézegetik a táblákat, fejüket rázzák, konstatálják, hogy merről juthatott be a merénylő s mikor a fogas kérdést eldöntötték, a féllábu illőnek találta, hogy ojból elővegye a fekete szelencét s megkínálja tartalmával Isaszeg és Kápolna hősét is. — Köszönöm, káplár úr! — Egészségére, őrmester úr! Top, top . . . Egyik jobbra, másik balra. Tizenöt év óta járnak, csoszognak igy egymás mellett azokban a termekben s úgy összeszoktak, hogy nehezükre esnék, ha nem látnák többé egymást. Mikor találkoznak, hűségesen egymásra köszöntik a „pálinkás jó reggelt“. Az öreg honvéd megkérdi a „némettől“, hogy mint esett az éjszakai nyugodalom, bár az a németnek, a szubordinációhoz híven, mindig jól esett; a féllábu pedig állhatatosan meginterpellálja amazt, miféle vérlázitó dolgot követett el már megint a honvéd-menedékházi parancsnok. (Mert az mindennap követ el valami vérlázitót.) Hogy az öreg honvéd mint aludt, arra már nem is kiváncsi a német; úgy is tudnivaló, hogy gyalázatosán, nem is érdemes beszélni róla. Aztán megbeszélik a nap fontos eseményeit. A féllábu mindig tele van gyászhirrel. — Hej, úgy hull az ember, mint a légy őszszel, — kezdi gondbaborpltan.