Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-11-20 / 95. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 95-ik szám. hivatalos szépitgetések — kivétel nélkül az obstruálok álláspontján áli, sőt egy része még azon is túlmegy. Van kétségkívül nagy számmal higgad abban és józanabbul gondolkozó horvát ember, de ezek annyiban nem számítanak, ameny- nyiben szembe nem szálihatnak — s nem is lehet tőlük kívánni, hogy szembeszáll- janab — a nagy és kelendő áramlattal, amely a Nagy-Horvátország álmában vagy lázában delirál. Nem is használom azt a közönséges szót, hogy ez a félrevezetett, a fölbujtotc horvát közvélemény. Nem, nem félrevezetett, hanem alaposan, évtizedeken át, hosszú és céltudatos munkával kipreparált horváth közvélemény ez, amelylyel máról-holnapra nem lehet elbánni, nem is volna tanácsos megpróbálni. Sőt, ha az ob- strukcziós urakkal kompromisszumot kötnénk, ez a helyzet nem hogy javulna, de még súlyosabb romlásnak indulna. Magunk fújnánk vele szelet a tűzi veszedelembe. Mert ez a horvát mozgalom nem gyertya, a melyet — akár Justh tüdeje is el tudna oltani. Mi hát a teendő, kérdi itt természetesen az olvasó. Feleletünk ez: időt kell nyernünk. Egy hónapot, egy évet, öt évet, tiz évet, nem tudom mennyit, mindenesetre annyit, a mennyi egy nagy betegség és rekonvaleszcenc.ia meggyó- gyitására elég. De komikusnak tetszik ez a tanács, a mikor látszólag éppenséggel az idő az, a miből nincsen elegendőnk. Hiszen a horváth obstrukczió éle is abban rejlik, hogy ez év végéig el kell intéznünk a kiegyezést, mert különben január elsejétől számítva, nemcsak gazdaságilag törvényes állapotban nein leszünk Ausztriával szemben, hanem azon a terminuson — Ki halt meg? A német szomorúan int a kezével. — Ne is kérdezze . . . Tegnap reggel egy káplár halt meg a jellacsicsoknál . . . ma pedig egy főherceg . . . Képzelje, őrmester úr, egy főherceg! Még egy főherceggel is csak úgy bánik a halál, mint akármilyen más sar- zsival . . . egy nap, két nap ... és vége ! A féllábu egészen föl volt háborodva a halál eme tiszteletlen eljárásán. Majd apró-cseprő ügyek következnek, melyek közt három kérdés foglal el igen nevezetes helyet: hogy hol mérik a legjobb cipö- fénymázat, a legjobb tubákot és a legjobb bort. Az első két kérdésben hamar megegyeznek, de annál nagyobb harc keletkezik az utóbbi pont fölött. Ez még máig is függőben van kettejük között. Forradalmi dolgokról ritkán beszélnek, de ha beszélnek, az rendesen azzal végződik, hogy az öreg honvéd dévajan kivágja a legmerészebb blattot: — Már pedrg én azt jobban tudom, mint kend, mert a kend lábát is én lőttem el lsa- szegnél! Ez ugyan éppenséggel nem bizonyos, de hatásos. Ám, amint összezörrennek, azonképpen meg is békülnek, legtöbbször a fekete szelence közbenjárásával és figyelmük csakhamar a közös ellenség, a muzeum-látogató gyermeksereg ellen irányul, hogy az kárt ne tegyen a kiállított tárgyakban. Az ördöngős fickók iránt különben a két hadfi más-más érzelmekkel viseltetik. A féllábu vitéz határozottan gyermekgyülölő s ha találkozik kőrútjában egy csomó lármás legénykével, nem mulasztja el keményen összevonni bozontos szemöldökét s egy kegyetlen tekintettel megreszkettetni őket: — Hohó, urfiak, nem kell elfelejteni, hogy van a mankónak is vége ; Ellenben az öreg honvéd szerető gyöngédséget tanúsít a folyton zsivajgó lurkók iránt. túl, kiegyezés híján, a bankszabadalom is automatice vagyis magától megszűnik és bankunk sem lesz, legalább jog és törvény szerint. Világos e szerint, hogy ezen kell segíteni, nem a horvát obstrukción. A kormány és a többségi pártok álljanak sorba és emelkedjenek föl a helyzet magaslatára. Az országról, a nemzetről, anyagi és erkölcsi érdekeink nagy ösz- szességeiről van a szó. Tehát nagy és gyors elhatározások, nagy és gyors cselekedetnek szüksége kiállt hozzánk. Mindazt, a mi időhöz van kötve és létérdekeket érint, késedelem, habozás, vitatkozás nélkül, férfias elszántsággal, kétségek elvetésével, hiúságok és aggodalmak elhallgattatásával, áldozatkészséggel, esetleg önfeláldozással meg kell szavazni en blokk, egyszerre, egy lélekzettel. Meg kell szavazni késedelem nélkül, ha lehet azonnal, időt nem vesztegetve, ha lehet, holnap, ha nem lehet, akkor holnapután. És ha ez megvan, akkor ám obsru- áljanak a horvátok tovább, a meddig nekik tetszik. Justh-tal vagy Justh nélkül. Mert itt nagy dolgokról van a szó, a békeakczió csak egy tál lencse, amiről pedig szó van, az őseink öröksége, Szent István koronájának integritása, a magyar birodalom épsége. Arról, ha a kiegyezést en blokk megszavazzák holnap, felelhetnek képviselőink a históriáknak. Ari ól, ha gazdasági exlexbe kerülünk újévkor, nem felelhetnek választóiknak, az egész jelen nemzedéknek. Azért, ha az obstrukczió zavarainak elhárításáért megengedik bontani rothadt békiilékenység- gel a birodalom -alapjait és egységét: átkozni fogják őket jövendő ivadékok. Persze, az öreg meg van vesztegetve. Nem is csoda (ezt a féllábu is elismeri), mert hisz, mikor megpillantják a gyermekek az öreg fehér szakállát, ráncos arcát, kávébarna atilláját, meg azt a nemzeti pántlikás medáliát a mellén, oly tisztelettel néznek rája, akár egy generálisra. A terem megtelik. Jő, megy a közönség; eleven gyermekhangok, csengő, női szoprán, jó vidéki baritonok hallatszanak. Óra óra után múlik, lassan elhalkul a látogatók moraja s már csak imití-amott lézeng egy csoport. Á féllábn vitéz azon gondolkozik, ne menjen-e az ablakhoz, megnézendő, mekkkora útja van még az óramutatónak a megváltó csengetésig. A beszéd nehezen megy. Az öreg honvéd is bóbiskol a székén s amig maga elé bámul, egy aranyos pillangó kezd röpködni körülötte : az emlékezet. Eszébe jut az az idő, amikor a csillagok szebben ragyogtak az égen és a rózsa jobban illatozott a földön. Eszébe jutnak a régi bajtársak, akiknek nevét is elfelejtette, vitéz kapitánya nagy harcsabajszával és gyönyörű hóka paripájával, káplárja, a szegény Tóth Andris, aki Miskolcon halt meg az ispotályban ... a nagy őrtüzek, a hideg éjszakák, a hosszú marsolások ott a tót hegyek közt . . . Azután a nyomorúság, azok a kétségbeesett napok, mikor egyszer elöregedve, elcsigázottan kikerült a kórházból s hasztalan kopogtatott ninnkáért, kenyérért. Emlékszik tisztán arra a napra. Nem volt egy zug, ahol fejét lehajtsa. Három napja nem evett egy falatot s már egy hete, hogy a városliget padjain töltötte az éjszakát. Oly fáradt volt, hogy alig tudta a lábát vonszolni. Amint szédülve botorgott az utcákon, egyszer csak ott állott a Duna partján. Isten bünül ne vegye szegény fejétől, hajszál híja volt, hogy bele nem ölte magát a vízbe. De megemberelte magát és visszafordult a városba. Csatangolása közben egy sétatérre ért s egy zöld padra telepedett. Szép, tavaszi reggel volt. Az orgonabokrok Alku — emberhúsra. Kisértés — évi 5000 koronával. A kivándorlás aktáiból. Nagykároly, nov. 20. Törik a fejüket a szociálpolitikusok, hogy mi az oka az Amerikába való kivándorlás mai hihetetlenül óriási méreteinek. Soh’se törjék: ehun egy levél ! ... Ez többet magyaráz minden nemzetgazdaságtani és társadalomtudományi hatkötetes elmefuttatásnál. Egy járási írnoknak 4—5000 korona évi mellékjövedelmet ajánl egy bizonyára szolid hamburgi cég, ha a kivándorolni akarókat fölliajtani segít neki. Nem hat, de hatvanhat kötetet lehetne írni erről a levélről. De minek? Terünk sincs hozzá, meg aztán többet mond ez a rideg kis irás minden ezernyi vezércikknél. És — aligha ezernyi ilyen levél nem járja az országot, csak becsületes ember akad kevés a kézhezvevői közül, aki igy jár el, mint ennek a levélnek a címzettje, hogy a főbírája utján illetékes helyére juttatta a kerítő dokumentumot. Gondoskodás történt arról is, hogy az alábbi levél a legilletékesebb helyére jusson. Hát az ilyen levelek dagasztják a kivándorlást : B. Karlsberg, Hamburg. Hamburg, október 1. Mélyen tisztelt Uram! Amennyiben módjában volna és hajlandó lenne velem kivándorolni szándékozók czimeit közölni: 4000—5000 korona évi mellékes jövedelem kínálkozik; anélkül, hogy egyéb hivatásában befolyásolva lenne. Önnek ugyanis semmi más teendője nem volna, mint a czimek leírása és hozzám beküldése. — Ha megkapom a czimeket, ellátom őket prospectusaimmal és jó kilátás van rá, hogy legrosszabb esetben is legalább Vs-ad része általam fog Amerikába utazni. Ha az illetik behajózása itt megtörtént, úgy azonnal kiuíalillatoztak, a verebek csiripolva röpdösték körül azt az ércembert, aki a kert közepén állott magas kőoszlopán. A pádon, szomszédságában, egy diák ült és könyvet olvasgatott. Sápadt, vézna fiú volt, kopott ruhában és Fitos cipőben. Szóba ereszkedtek. A fiú felretette a könyvet s beteges, nagy kék szemével oly figyelmesen nézett rá, hogy csaknem elnyelte velük. Ő pedig beszélt, sokat beszélt, maga sem tudja, hogy miről, csatákról, harcokról, dörgő sortüzről, lobogó zászlóról, rohanó századról, hálátlan nemzedékről, éhező, öreg honvédekről.,. Össze-vissza beszélt, hol hadarva, hol felgyűlva, mig körülötte forgott a világ és a: ércember himbálva hajtogatta magát. A kopott ruhás diák ezalatt mindegyre jobban elsápadt, ajka remegett, szeme fényben tündöklött, — aztán egyszerre felugrott, a kezébe nyomott valamit és elfutott. Ő nézi a kezébe tett papirost, hát egy gyürődött ötforintos bankó volt. Szegény kis bolond, aki bizonyosan hetekig körmölt ezért a bankóért s aki kétségkívül hetekig koplalt nagylelkűsége miatt! . . . Sok év múlt azóta, sohasem látta többé kis jótevőjét, de még mindig oly tisztán, oly szépen ragyog reája nagy lelkes szeme, mint akkor s törékeny alakja, sápadt arcocskája gyakrabban megjelenik emlékében, mint az aranyruhás generálisoké, akik egykor vezették . . . Legyen áldott, akárhol jár-kel, mosolygó ég boruljon útjára. Az öreg honvéd szempillája megnehezedik ; egy darabig még látja valami aranyos ködön át a „németet“, amint, topogva sántikál a termen keresztül; aztán mellére zökken a feje és elalszik. A féllábu vitéz észreveszi az egykori ellenség szundítását, egy hamiskásat vág feléje a szemével és meghalkitja a lépését. Csak alig- alig hangzik a faiáb dobaja, azé a falábé, amelynek helyéből, nem lehetetlen, hogy Isaszegnél éppen a tisztelt kollega lőtte ki az igazi lábát.
