Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-10-23 / 87. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. ---------Telefon szám: 58. ----Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér.- Kéziratokat nem adunk vissza. —. : Felelős szerkesztő: Schröder Béla. Megjelenik hetenkint kétszer: = Szerdán és vasárnap. = Laptulajdonos: Szintay Kálmán. Egész évre h Félévre Előfizetési árak: Negyedévre —= 8 korona 4 korona 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. A petrolörők. Nagykároly, okt. 23. A francia forradalom rémnapjaiban, amikor száz sarkán lángolt Páris: a guillotin vérszagán fenevadakká dühödt frigiai sipkás csőcselék, férfiak, némbe- rek vegyest — petróleummal öntözték a pusztító elem útját: — Hadd vesszen minden, mi nem a miénk! . . . Milliár- dokra menő vagyon pusztult el a pet- rolőrök meg a petrolőzök vandál-munkája alatt. Amaz a kanja, emez a nősténye ennek a nemember-fajtának. Mikor aztán Páris végre felocsúdott dühöngéséből : észre tért és torkig volt a petrolőzök garázdálkodásával — lámpavasra húzta még azt a cselédleányt is, amelyik petroleumos kannával mert a boltba menni kőolajért. Mert még az ember elállatiasodásának is van reakciója . . . Nohát ilyen sorsot jövendölök én a magyar politika mai petrolőreinek. Száz sarkán lángol az ország, ezernyi gonddal, bajjal, halálos veszedelemmel küzd inaszakadtáig és egy féltucat petrolőr garázdálkodik. S ami a legfájdalmasabb nekünk, újságíróknak: a sajtószabadság örve alatt cselekszi ezt. Összeáll egy pár jótollú legény és napról-napra kétszer is, reggel-este telecudarkodja a kétkrajcáros papirosát a leggaládabb rágalmakkal, amiket valaha szereplő egyéniségek ellen Írtak. Ma még olvassák ezeket a betűkből összehordott szemétkupacokat és tán van is romlott érzék, amelyiknek tetszik az ilyen mocskolódás, de idestova betelik a mérték, ki talál csordulni és aztán — a petrolőrök méltó sorsának megismétléséhez nem föltétlenül szükséges a francia forradalom történetének alapos ismerete ! . . . Tegnap unalmamban — a vasúton utazván — elolvastam annak a szerencsétlen, meghibbant elméjű Lengyel Zoltánnak egy veszekedett cikkét. Kossuthot, Apponyit gyalázza olyan stílusban, a milyet mi, évtizedes múltú függetlenségi újságírók — soha nem használtunk, de még csak nem is olvastunk. És állítja vakmerőén, hogy ő ezt a függetlenségi eszme védelmében teszi. Az opportunus, vagy mondjuk ki magyarán: a gyáva politika (legyen az akár szóban, akár írásban vitt) fölállította azt a hazug tételt, h^gy a politikában nem szabad személyeskedni. Megmondom : miért hazug ez a tétel. Ehun az eleven példája. Lengyel Zoltán azt állítja maga felől, hogy ő függetlenségi, — Kossuthról, Apponyiról pedig országvilág tudja, hogy függetlenségiek. No már most hol a különbség Lengyel Zoltán meg a függetlenségi párt fölkent vezérei között ? ... Az elvekben mindenesetre, — de amelyet egyfelől Lengyel Zoltán és néhány társa, másfelől Kos- suth-Apponyi és a parlament többsége képvisel. Hát különválaszthatok most már személyi képviselőiktől az elvek ? Az egyik oldalon néhány meggárgyult fron- dőr és petrolőr, a másik oldalon közel háromszáz józan politikus. Ugyan melyik félnek lehet igaza? A sorok írója nagyon otthon van a parlament levegőjében: ismeri az embereket. Lengyel Zoltánon kezdve — Barta Ödönön, Nagy Györgyön, Hentel- ler Lajoson keresztül — Dobroszláv Péterig. Ezek eddig a kilépettek. S tán csatlakozik hozzájuk még vagy 3—A ilyen alak. Ugyebár: ez már személyeskedés ?... Dehát mit tévő legyek, ha Magyarországon személyek, — és nem elvek — csinálják a politikát. Hát lássuk azokat a személyeket! . . . Lengyel Zoltán már 1903-ban jis csak feltűnési viszketegből csatlakozott a felujult obstrukcióhoz, mert különben alig is tudnák felőle, hogy — van. S amikor tavaly májusban nem lett államtitkár, (mert ilyen pajzán ambíciói voltak), hát kierőszakolta újságcikkeivel a pártból való kidobatását. Ami meg is történt s azóta naponta okádja a függetlenségi párt és vezérei ellen a bendője ingusz- tiöz tartalmát, s azt hiszi, hogy azt majd beveszi az ország. Barta Ödön már sokkal tartalmasabb ember, horvát kérdésekben kapacitásnak tartja magát. Ennek az fáj, hogy kihagyták a pénzügyi bizottságból. PeAz adósság. Valahányszor lelketlen uzsorások szidalmazását hallom, eszembe jut az öreg Lebrun. Körülbelül ötven éves ember volt, katonás külsővel ; én voltam az utolsó kliense. Jelenleg visszavonultan él Normandiában egy szép birtokon, amelyet ő maga kezel. Uj esztendőkor sohasem mulasztja el, hogy nékem elküldje a névjegyét nehány szives sor kíséretében. Amikor vele megismerkedtem, a tőzsdén dolgoztam coullisier mellett. Az üzletek sehogyan sem mentek. Valamelyik boulevard-kávé- házban kerestem fel Lebrunt, akihez ajánló-levéllel felfegyverkezve mentem. Két-három találkozásunk után pénzt adott kölcsön, miután igy szólt hozzam: — Én már feladtam az efféle üzleteket. De hát önt egy régi kliensem küldte hozzám és tetszik nekem az ön arca. Egy kissé emberismerő vagyok. Átadtam a váltót, mire ő igy szólt még: — Ha fel akar keresni, mindennap öt és hét óra között megtalálhat itt — kivéve vasár- és ünnepnapokat. A váltó esedékességének napján felkerestem őt, de nem fizettem. — Tudtam én ezt előre, barátom, — felelte bocsánatkérésemre mosolyogva. Az ön korában nem szokás lejáratkor fizetni. Ez egyszer azonban nem okozok önnek költségeket, mert bizom önben. Hanem dolgozzék, fiatalember ; dolgozzék erősen! — Mit akar kedves Lebrun ur? Az alapkő mindig hiányzik. Akkor aztán eladósodunk, meg ismét adósságot csinálunk . . . Figyelmesen nézett reám. — Haja, teremtő isten! Ezt a mesét én is ismerem. De azt hiszem, ön komoly ember s egyszer viszi valamire még. Uram! Én még több pénzt adnék önnek, ha bizonyos volnék abban, hogy dolgozik. De hát igazán dolgozik ? Éz az egyetlen kérdés. Aztán hirtelen ezt mondta: •— Jöjjön holnap ismét ide. Úgy látszik, nem bánta meg az ígéretét, mert másnap csakugyan várt a kávéházban. Egy játszma dominóra szólitott fel, aztán puszta aláírásomra eléggé tekintélyes összeget adott a kezembe. A következő hónapokban megismétlődött néhányszor ez a jelenet. Az öreg Lebrun követelése igen szép összegre rúgott. Amikor az uj év elérkezett, felkerestem őt, hogy boldog uj esztendőt kívánjak neki. Igen szívesen fogadott, hanem azért nem felejtette el üzleti összeköttetésünket. — Hallja, fiatal barátom, ön rendszeresen elmulasztotta a terminusokat. Nem gyötörtem, mert érdeklődöm ön iránt. De ördögbe is, ez nagyon komoly. Tudja-e, mennyivel tartozik nekem ? Találomra egy számot mondtam. — Még az összeget sem tudja? Lehetetlen. Kénytelen leszek pert indítani ön ellen. Sajnálom már is, hogy ennyire mentem . . . — Nem játszunk inkább dominót ? feleltem én. — Dominót? ! Hát most dominóról van szó ? Ismétlem, hogy nagyon megbántam a bőkezűségemet és kegyetlen leszek. Valami érthetetlen dolgot morgott, aztán hirtelen igy szólt: — Hol étkezik ma este? — Szerencséltessen meg azzal, hogy velem ebédel, — feleltem. — Pazarlás! Ellenkezőleg, jöjjön hozzám ön és ebédeljen velem családi körben. — Családi körben? — A feleségemmel, aki el lesz ragadtatva, hogy megismerkedhet önnel. Sokszor beszéltem neki önről. Haza kisértem Lebrunt; a boulevard Magenta egyik harmadik emeletén volt a lakása, melynek csinos, ízléses berendezése első tekintetre meglepett. A szobaleány bevezetett bennünket a szalonba, amely polgári kényelemről tanúskodott. — Azonnal behívom a feleségemet; foglaljon helyet. Azt hittem: Lebrun mama furcsa figura lehet. Mennyire meglepődtem azonban, amikor csinos, föltétlenül elegáns, mintegy harmincéves asszony, szőke hajjal és bájos mosolylyal lépett be az ajtón. Az ebéd kitűnő volt. Hárman voltunk csak az asztalnál. Lebrun papa az első fogástól kezdve velem foglalkozott. — Ki hinné, hogy ennek a fiatal embernek annyi rossz tulajdonsága van. Mi, Cecile ?
