Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)

1907-07-21 / 58. szám

Nagykároly, 1907. július 21.

58. szám.

Ili. évfolyam.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP.

<85 MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. »

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. ~~ Telefon szám: 58.

Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér.

—i— - Kéziratokat nem adunk vissza. ------------z

Fe

lelés szerkesztő:

Kovács Dezső dr.

Főmunkatárs: Laptulajdonos:

Tóth Zoltán dr. Szintay Kálmán.

Előfizetési árak:

Egész évre .................................... .. .. ... .. 8 korona

Félévre ................................................................. 4 korona

I Negyedévre .............................. ........................ 2 korona.

—.........- Egyes szám ára 20 fillér. ■-==-----A kvóta emelése ellen.

Nagykároly, jul. 20.

(— r.) Öt napi góliáti munka után az osztrák állam gladiátorai és a magyar királyság vivő bajnokai, vagyis nevezzük a gyermekeket a nevén: miniszterei, barátságos mosolylyal és finom diplomatikai kézszoritássa! mondtak egymásnak búcsút. Az osztrák fáma annyi mindenféle kombinált dolgot és valószínűleg igazságokat is hord szét a nagyvilágba, melyből ki lehet hámozni azt, hogy a kiegyezés megvan. De már a másik sorból az tűnik ki, hogy a két kormányra még rengeteg anyag vár feldolgozásra. Hiszen, uram bocsá,’ már olyan rég óta és olyan sokszor tárgyaltak, hogy valóságos csoda, hogy a tárgyalás fonalát el nem veszítették ! Mi, a tárgyalás állását illetőleg mondhatni, teljes sötétségben vagyunk. Minduntalan azt halljuk : tárgyalnak, megakadt a tárgyalás, közeledés jött létre, ezt vagy amazt a kérdést kikapcsolták, valószínű a megegyezés, a kiegyezési anyag egész komplexunát újból elől kezdik, kátyúba jutott a kiegyezés, végleges megállapodás történt, a jövő héten az osztrák miniszterek hozzánk jönnek és folytatják a tárgyalást, a tárgyalást őszre halasztják,

stb. síb. Hát mindent őszre halasztónak? j Ősszel fogják tárgyalni a kiegyezést, a kvótát, a bankkérdést, az alkotmány biztosítékot, az általános és titkos választást, ősszel veszik elő újból a horvátok által megobstruált vasutas törvényjavaslatot . . . Istenem ! Mi minden nem fog történni ősszel . . . Milyen szorgalmasak lesznek ősszel a képviselő urak . . . Milyen 'hosszú is kell, hogy legyen ez az ősz, hogy mindezeket elvégezzék. Félünk, hogy az október hó közepén összeülő Ház keveset fog mindezekből feldolgozni.

Azonban, bármint is álljon a dolog felette óriási hibát követne e! a Wekerle- kabinet, ha a kiegyezést 1917-en túli időre kitolná, ha az önálló magyar bank felállításának eszméjéből akár egy betűt engedne vagy feladna és ha a reánk úgyis óriási sulylyal nehezedő közös ügyek kiadásához, a kvótához, egy fillér- nyi emeléssel járulna. A közös ügyek ugyanis azok, amelyek a nemzet vállaira óllomsullyal nehezednek, melyek Magyarországot a külföld előtt diszkreditál- ják, melyek az ország jövedelmi forrásaira sorvasztólag hatnak, melyekből az országnak semmi haszna sincsen, melyek minden állami és társadalmi bajainknak forrásai.

És most azt kívánná az Ausztriában uj életre kapott luegerizmus, hogy ezekhez a közös ügyekhez mi még magasabb kvótával járuljunk. Azt akarják, hogy még jobban meghizlaljuk őket saját zsírunkon ; azt akarják, hogy utolsó csepp vérünket — minden velőnket önként kiszivattyúzni engedjük.

Soha magyar államférfiu olyan helyrehozhatatlan hibát nem követett el, mint az, aki a jelenleginél magasabb kvótát megszavazná. Nem hisszük, hogy a nép általános jólétének emelésére igyekező kormányunkban ilyen lappangó koncesz- sziók létezhessenek.

Egy Kossuth, egy Apponyi, egy Andrássy akiken a nemzet szeme állandóan pihen ; egy Wekerle, aki úgy ismeri agrár bajainkat és sorvasztó betegségeinket, mint senki más soha sem egyezhetnek belé magasabb kvótába.

Aratunk ?!

Egyre suhan a kasza, a sarló és egyre hull a marokszedő elé az érett kalász, melyet eddig a lomha szél ringatott karjain.

Itt lenne hát a szántó-vető, földből élő ember öröm ünnepe.

Itt lenne hát az alkalom mikor azok, kik könyhullatással, verejtékezve vetettek; vígan, örvendezve seperhetik be fáradságuk gazdag uzsoráját.

Tárogató.

Nyáresti szellő szárnya libbenése szokatlan hangba olvad hirtelen. Meggyorsul tőle a szivem verése, viharként támad benn az érzelem: lelkesülés lángja, bánatos lemondás, sóvár szabadságvágy, dalba olvadó; úrrá lesz rajtam a régi rajongás: megszólalt valahol a tárogató.

Édes-bns érzés kél a szivemben; régmúlt időket visszaálmodom: őrtüzek égnek a Dunaligetben, paripák legelnek a domboldalon.

Őrtüzek körül ma/cona vitézek, rongyos kuruc nép, árva bujdosók; csüggeteg arccal maguk elé néznek, úgy hallgatják sírva a tárogatót. . .

Hajh! már régóta más nóta járja, örömtüzek mellett dús lakoma foly.

A kuruc sasnak letörött a szárnya, a párducbarlang most jámbor juhakol! Harsány bégetéssel köszöntik a koncot, és bár tolongva, versenyt nyeldelik, megismeri mégis kuruc a labancot: a jászoltól egymást el-elöklelik.

És akiknek sorsa sanyarú munka, sovány kenyéren örökös robot, a kuruckudást már az is mind megunta, s kezébe fogja a vándorbotot.

Munkaedzett kezek ökölbe szorulnak, kiment divatból a tárogató, ideje mult a hazafias búnak:

„ínség, nyomor velünk!“ — szól a riadó!

És mi néhányon, akik megmaradtunk ócska mentéjü, rongyos kurucok, érezzük, hogy elfogy a talaj alattunk: a szivek mélyén uj forrás buzog, a jövőbe uj fény, uj csillag vezérel, a mi tüzűnk már pisla, hamvadó; csüggedt remények hunyó őrtüzével elhal az éjben a tárogató.

Mészáros Vilmos.

Egy borzalmas biinpör.

Az 1782-iki évben Hontmegye törvényszéke szörnyű és ritka, sőt a magyar törvénykezés történetében egyenesen páratlanul álló bűnügyben hozott ítéletet. Égnek mered a hajunk szála, ha az emberi elfajulás ezt a maga nemében egyedüli esetét az európai felvilágosodás korának hajnalán, az alig betűzhető deák nyelvű percsomókból olvassuk:

A viszoki mészárszékbe való betörés s egy Almáson elkövetett betöréses lopás vezette nyomra az igazságszolgáltatást. A befogott kóbor cigányok az erős vallatásra beismertek egy gyilkosságot, melynek folyamán kiderült, hogy egy 300 tagból álló szervezett bandából valók, mely Hont és Barsmegye erdőségeiben számos

útonállási vitt véghez és sokáig rettegtette a közbiztonságot.

A további kutatás folyamán kiderült, hogy a bűnszövetkezet már évek óta működik. Vezére Sárközi György egymaga huszonnégy gyilkosságot ismert be; Zsigmond Mihály saját állítása szerint 3—4 év óta tartozott a szövetkezethez, Sándor Mihály 5 év óta, Koncsek Ferenc és Gáspár 5—6, Vörös Mihály pedig 8 év óta.

De, hogy még ennél is régibb idő óta garázdálkodhattak, bizonyítja Sárközi György vallomása, aki egy azelőtt tiz évvel Szőllősön elkövetett gyilkosságot is magára vett, továbbá Bojsza András vallomása, aki szerint tizenkét év óta betyárkodtak s Károly Máriáé, aki csupán a nemesini erdőben három gyilkosság elkövetéséről birt tudomással. A hatvan éves Sárközi György, kinek minden pereputtya kötél által múlt ki, maga kérkedett Didi Ferenc társa előtt, hogy kora gyermeksége óta lopásból él. Úgy látszik, hogy a banda minden tavaszszal József napkor összeállt s a tél beálltával újra feloszlott.

Óvatosságukat jellemzi, hogy a megyebeli lakosok tulajdonát, marháját nem bántották. Mindig idegen vándorokat, sáfrányosokat, gyol- csosokat, kalmárokat támadtak meg, csak egy pereszlényi mészáros eltűnéséért kerültek gyanúba, aki pünkösd táján távozván hazuról, többé nem tért vissza. De ezen egyén azonosságát nem sikerült megállapítani azzal az áldozattal, kinek meggyilkolását a peszmendi erdőben körülbelül ezidötájt Tököly István, Bojsza András,