Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-06-19 / 49. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoli-utca 12.----- Telefon szám: 58. icn Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyflttér sora 40 fillér. 1 Kéziratokat nem adunk vissza.-----------Fele lős szerkesztő: Kovács Dezső dr. Főmunkatárs: Laptulajdonos: Tóth Zoltán dr. Szintay Kálmán. Előfizetési árak: Egész évre. ........................................................... 8 korona Félévre ..................................................................... 4 korona Negyedévre........................................................... 2 korona. —===== Egyes szám ára 20 fillér. =====---á türelem gyümölcsei. Nagykároly, 1907. junius 18. Kossuth FerenczDobsinán atyja ércz- szobráról azt mondotta, hogy érczbe öntött vágyódás. Taláió mondás, mert nem lehet magyar c.mber akinek leikébe legalább a szabad, a független Magyar- ország nem voina meg. Sajnos, hogy még mindig a vágyódásnál vagyunk. A koaliczió uralomra jutásánál duzzadó remények feszítették kebleinket. Biztosra vettük a negyven- nyolczas eszmék érvényesülését. Ma egy év után reményeink a szárnyaszegett madár sorsára jutottak. Nem röpködnek a magasban, hanem valami sarokban gubbasztanak. Különös teremtései is vagyunk mi magyarok az Úristennek. Ha egy kissé kiderül a látóhatár, megfeledkezünk minden bajunkról. Kitöröljük emlékünkből a múltat. A világért sem jut eszünkbe mérlegelni, hogy a világ haladhat, átalakulhat. Uj eszmék diadalmaskodhatnak. Egy azonban soha sem változik: a Habsburg politika. Ez ma is azon a csapáson halad, a melyen megindult 300 év előtt. A földet talán könnyebb volna sarkaiból kiemelni, mint a Habsburg politikát sivár, lelketlen mivoltából. Belátással, jogi érvekkel czélt nem érünk. Bécscse! szemben csak az erő ijöhe: egyedül számításba. Bécsből még a látszólag jót is bizalmatlanul keli fogadni. A tapasztalat igazolta, hogy a jónak leple alatt állandóan valami gazság rejlik. Azért ne mosuiyunkat mutogassuk, hanem öklünkkel fenyegessünk. De még a fenyegetésnél sem álljunk meg, hanem ha szükséges, üssünk is le. Az meg már közös emberi szokás, hogy ha jól megy dolgunk, ellenségeinknek is könnyebben megbocsátunk. Szándékosan engedjük futni a bűnösöket. Ha megtérést színlelnek, hajlandók vagyunk őket kebelünkre ölelni. A becsületes ember másban is felír telezi a becsületet. Szép és helyes álláspont ez a magán életben, nem szabad azonban megtartani a politikában. A koalicziós kormány nemes nagylelkűséggel és buzgó munkálkodással akart magának szilárd talajt készíteni. De nem sikerült. Az ellenség csak meghunyászkodott, gazmunkáját azonban soha be nem szüntetette. Előbb aknamunkát folytatott, most mind szemtelenebb nyíltsággal lép fel. A hazafias máz egymás után hullik le személyekről és lapokról Volt idő, midőn a hozsánna kiállítással sem fukarkodtak, ma tüzes csóvát lóbálnak kezükben. Gyújtani akarnak, hogy a zűrzavarban zsákmányolhassanak. Még a közelmúltban erkölcsbirák- ként szerepeltek. Nemzeti törekvésekről, joggyarapitásról prédikáltak. Nem elég jó hazafi senki előttük. Már egész ar- czátlanul dobják el a tisztes leplet, hogy undok valóságukban jelenjenek meg. Ezek a dögkeselyűk, akik a koaliczió testén lakmározi akarnak. Úgy látszik hullaszagot éreznek. Ez a kormány jóindulatú, bocsánatot osztogató eljárásának a következménye. A férget, ha ártalmatlanná akarjuk tenni, úgy el kell azt tiporni. Uj időket, uj állapotokat statuálni czirógató kézzel nem lehet. A megtorlás nem valami keresztényi erény, de a politikában nélkülözhetetlen. A politikában az akadályokat nem simán félretolni kell, hanem megsemmisíteni. Ezt a tanulságot a kormány és a magyar közönség egyformán megszívlelheti, s a legfőbb ideje, ha még nem késő, úgy alkalmazásba is vegye. A kosár. Irta: Inrkovics Aladár. Egy délután, épen az álmot dörgöltem ki szememből, midőn hirtelen felpattan szobám ajtaja, s tetőtől-talpig feketében, kétségbeesett ábrázattal, összekuszált hajjal beront rajta az én Gazsi cimborám. Nem szólt semmit. Csak sóhajtott egy hosszút, keserveset, s aztán levetette magát a pamlagra. Engem annyira meglepett a dolog, hogy jó darabig magam sem jutottam szóhoz. Végre azonban erőt vettem magamon, s igy szóltam: — Mi lelt? Semmi válasz. Csak érthetetlen nyögés, kínos sóhajtozás. Hangosabban s erélyesebben ismételtem hát a kérdést: — Mi lelt? Ez az „erélyesebb“ hang azonban már olyan volt, hogy az ablakok is megrázkódtak belé, s a falak is visszhangzottak. Gazsi cimborám is megmozdult s halkan felelte : — Végem van! — Ugyan miért! — Tönkre vagyok téve! — Ezt már hallottam. De hát mikép? Ismét néhány percnyi kínos sóhajtozás és nyögés, végül a válasz: — Tudod, a kis Giziké . . . Ahá! Kezdem érteni a dolgot. Gazsi cimborám szívügye forog szóban. E körül eshetett valami hiba, ami őt annyira kétségbe ejtette. Engem azonban, megvallom derülté tett. Mert nevetséges valami az, egy komoly embert látni, akit az egész világ doktornak titulál, aki tényleg az is, sőt még ezen felül a katedrán a filozófiát tanítja, egy 16 éves, alig felserdült, cselcsap leányka miatt kínosan vergődve látni. Derültségem egyébként annál nagyobb volt, mivel teljesen biztos voltam abban, hogy ebből a dologból nagy baj semmikép sem szár- mazhatik. Tudtam jól, hogy Gazsi halálosan szerelmes a Giziké szőke fürteibe, csillogó kék szemébe, de tudtam viszont azt is, hogy a lányka sem idegenkedik tőle, sőt nagyon kedveli, s hogy ép oly vágya Gazsihoz menni férjhez, aminő vágya Gazsinak az, hogy elvehesse öt. Mosolyogva kérdeztem hát: — Nos, mi történt Gizikével ? Gazsi fájdalomtól fuldokolva adta meg a választ: — Képzeld csak! . . . Megkértem a kezét, és . . . — Nos, és? — És — kosarat kaptam! Hirtelen elkomolyodtam. Erre én sem voltam elkészülve. Az előzmények után dőreség is lett volna rá gondolni. Mert hiszen mi kifogása is lehetett volna Gizikének Gazsi ellen ? El sem képzelhettem ! Gazsi egyike volt azoknak a szerencsés Isten teremtményeinek, akikben egyesül minden szép és jó. Testalkata olyan volt, mint egy valóságos Antoniusé. Hatalmas, erős, vállas, magas. Férfias vastag nyakán olyan főt hordott, aminövel az antik hősök bolondították el egykor a fél világ asszonyait. És ez a fő, tele volt észszel, tudománynyal. Szive arany volt, kedélye romlatlan és megronthatatlan, mi kifogása lehetett hát ez ember ellen annak a Csintalan szőke gyermeknek ? Sokáig hallgattam a meglepő válasz után én is. És teljesen elutasított? kérdem végre. Gazsi „nem“-et intett fejével. Még jobban elcsodálkoztam. — A kosár hát csak feltételes ? — Úgy van! — S mi a feltétel ? Gazsi nagyon sóhajtott: — Ha én azt tudnám ! És mikor másfél órai faggatás után végre tisztában voltam a történetekkel, akkor még érthetetlenebbnek találtam a históriát. Mert a tény ez volt: A kis Giziké Gazsi kérdésére, hogy akar-e neje lenni, vagy sem, pajkosan fölkacagva, igy felelt : — Igen, de csak az esetben, ha lemond egy utálatos szokásáról! . . . — S micsoda szokás az ? kérdezte Gazsi mohón. — Azt önnek kell kitalálnia! . . . Addig ne is beszéljünk a dologról! . . . És mi bizony egész éjfélig találgattuk ezt
