Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-06-09 / 46. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENKÍNT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. & Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. —Telefon szám: 58. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. • " 1 : Kéziratokat nem adunk vissza. ===== Felelős szerkesztő: Kovács Dezső dr. Főmunkatárs: Laptulajdonos: Tóth Zoltán dr. Szintay Kálmán. Egész évre Félévre Negyedévre Előfizetési árak: Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. A reakcionáriusofe. Nagykároly, 1907. junius 8. A magyar nemzetnek a letűnt évezredben sok vésszel és viharral kellett megküzdenie. Nem egyszer a nemzet léte forgott kockán. Mint sáska raj zudult rá a mongol áradat és pusztította, perzselte végig az országot. A török másfélszázadon át tartotta rabigában a kemény magyar nyakat. Előtte, utánna és vele egy- időben a német szerette volna kiszorítani belőlünk a nemzeti érzést és a függetlenségi vágyat. Hiába, a keleti kemény faj megtörött, de meg nem hajolt. Számban megfogyott, szegényedett, de apáinak a hitét, vágyait meg nem tagadta. Volt idő, mikor elzárkózott a nyugati eszméktől. Ez azonban csak onnan van, hogy az újabb eszmék szele nem érintette. Nem járta át szivét és agyát. Mert amint átjárta, felfogta azokat s önmaga törekedett minden külső kényszer nélkül, hogy azokat hazájában is gyakorlatilag érvényesítse. A népfelséget hirdető francia forradalmi eszmék hol találtak termékenyebb talajra, mint Magyarországon ? Az eszme vértanúinak piros vérével keveredtek ezek a magyar földön. Ép azért el nem fonynyadhatott az átültetett idegen magvakból fakadó növény, hanem nemzeti szint öltve kelt uj életre a 19. század 30-as és 40-es éveiben. Azt mondhatja valaki, hogy csak természetes, hogy a jogtalan osztály síkra szállott a jogegyenlőség mellett. Ámde nem a jogtalan tömegből kerültek ki sem a vértanuk sem az apostolok. A kiváltságos osztály tagjai voltak az emberi jogok első magyar vértanúi: Martinovics, Lackovits, Sigray gróf s a többiek. Saját és rokonaik kiváltságos állása ellen küzdöttek Széchenyi, Deák és Kossuth. Az 1848. évi utolsó rendi országgyűlésre sem alulról, sem felni®! nem gyakoroltak nyomást. Önként, emberies érzésből osztották meg a rendek eddigi szolgáikkal a jogot s vállalták eí a terhek egy részét. Ugyszólva egyedüli példák ezek a világtörténelemben. Példátlan ugyanis, hogy az uralkodó nemzet küzd kiváltságai megszüntetéséért a hatalommal. Küzd *a jogtalanok érdekeiért. A magyarság vezetőit a múltban soha sem lehetett önzéssel, szükkeblii- séggel avagy elfogultsággal vádolni. Megérlelték az átplántált eszmét, magyaros formába gyúrták s csak azután értékesítették. Innen van, hogy a nemzet éltető gyökere, a nemzeti hagyományokon nyugvó múlt soha meg nem szakadt. Irányadó elvök az volt politikusainknak, hogy a nemzetért, de nem az egyesért vagy a nemzet egy részéért kell munkálkodni. Lehetnek jogok és előnyök, amelyek az egyeseknek, sőt tömegeknek hasznosak, de károsak a nemzetre. Már pedig Európa legkiválóbb szociológusai elismerik, hogy az egyéniség legjobban a nemzeti kereten belül érvényesülhet. Az egyén boldogulása is sokkai természetesebb a nemzet kebelében. Nincs ma már áliama Európának, a hol a szocialisták a nemzeti törekvések ellen foglalnának állást, a kivételt egyedül Magyarországon szemlélhetjük. S ebben kereshetjük a bajok főforrását. Sajátos viszonyok közé jutott a ma- . gyár nemzet. Felülről, német részről ma hevesebb a nemzet független állásának megdöntésére irányzott törekvés, mint valaha. Régebben és újabban nem magyar anyanyelvű állampolgárainkban kerestek fegyvertársat. Már-már azonban úgy látszott, hogy a régi fegyverbarátság véget ér. Hittük, hogy nemzetiségeink megunták a szerepet, mely a kifacsart citroméhoz hasonló. De nem ; a bécsi izCecil. Irta : Gozsdu Elek. — Megint sírsz, édes ! mondta Tamás és leült az ágy szélére. Kis ideig nézte Cecilt, aztán cirógatni kezdte a homlokát, arcát. — Sokat sírsz! Te bolondos gyerek ! Cecil szemei le voltak csukva és lassan, mélyen lélegzett.’Tamás látta, amint mellén, az ing fodros csipkéi a lélegzés ritmussá szerint mozogtak. — Nem. Nem sírok sokat! Már régen várlak! Hol voltál ilyen sokáig ? — mondta halkan Cecil. — A kórházban voltam ! A betegem meghalt. Tudod az akiről beszéltem — az a szegény asszony és aztán ma megnéztük, hogy mi baja volt. — Te vágtad föl ? — kérdezte Cecil és rámeredt Tamásra. — Igen. Én vágtam föl ! No ! Ne ijedj meg, édes ! Ez a mesterségemhez tartozik. Felvágom az embereket és megnézem a szivüket. A tiedet igy, eldugva is ismerem ! Az jól kopog, az bátor! De igen érzékeny és álmodozó, és ez a kis csacsi mindjárt sir ! — Azelőtt sohasem sem sírtam ! — mondta Cecil és mintha szégyelte volna magát, lesütötte a szemeit. — Hát nem szerettél soha senkit? — Nem ! — No! Cecil! És aki------Ta más hozzáhajlott és elsimította a haját. A fejét az arcza mellé fektette és a fülébe súgta : — Akié először voltál — ne hazudj ! Cecil arczát elfutotta a meleg vére és Tamás halottá, amint a szive tisztán, érczes pengéssel hevesen dobogott. A fogait összefogta és halkan vontatva mondta : — Pénz ! — És aztán ... és később . . . — Pénz ! pénz ! — Nem hiszem ! Te — hazudsz. Hiszen nem baj! Lásd — a körülmények, a te érzékeny szived, a fantáziád. — — A lelkem hideg és fehér volt, mint a megfagyott hó ! Nem szerettem senkit. — A csókjaid — te csacsi ! Cecil a kezeivel elfödte arczát és úgy, hogy alig lehetett hallani, suttogta : — Nem csókoltam soha senkit! Mindig csak pénz ! Pénz ! Tamás fölkelt és járkálni kezdett, meg- gyujtott egy czigarettát, mialatt a gyufát elfujta, kedvetlenül mondta ! — Te csacsi ! Én a múltadra nem vagyok féltékeny! Én egyáltalában nem vagyok féltékeny. Cecil felkönyökölt a párnákra és szomorúan nézte Tamást, majd kis idomulva mondta : — Azt tudom. Igazad ván. És mégis te vagy az első, akit szeretlek ! — Hát elhiszem. Jól van. De aztán ne sirj ! Ha nevetsz, nem gondolok semmire. Csak érezlek, csak téged látlak. Oly szépen tudsz nevetni — néha ! — Majd elfogod hinni egyszer, valamikor ! Én tudom, hogy el fogod hinni. Tamás felkelt és megigazította a lámpa- ernyőt. A kezébe vette Cecil virágos szalmakalapját, egy ideig nézegette a pompás ibolyákat, aztán az asztalra tette. A keztyük a széken feküdtek ! Utánuk nyúlt, sokáig szagolta őket és mondta : — Nagyon szeretem az illatodat, édes ! ez a te illatod ! Cecilnek fájt, hogy Tamás nem figyelt és ismételte: — Majd el fogod hinni, — én tudom ! Emlékezel ? — Ott — az utczasarkon a fényes lámpa alatt. Hideg volt és én fáztam. Esett a hó. És olyan fehér és olyan fényes volt a hó. És olyan csend volt az utczán. És minden olyan fehér volt — a háztetők, a fák és az aszfalt és a kocsiút és a bundám és minden ! És olyan jól esett ezt a nagy fehérséget látnom ! A huíló nagy fehér pelyhek elszomoritottak engem. Fehér hópehely szerettem volna lenni és tisztán, fehéren vágytam lebegni, úgy, mint ők. Rövid és tisztán csillogó életükre vágytam és fájt a szivem. Tiszta fehér hó ! Nehéz volt a szivem, mintha folytogatták volna a torkom. Szerettem volna sírni, de összeszorult a mellem és én csak néztem azt a szép tiszta, fehér havat. Oda jöttél hozzám és elhoztál ide és itt nálad eredtek meg könnyeim! Emlékezel ?
