Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-05-22 / 41. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. & Szerkesztőség és kiadóhiY^Jal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. ---- Tel^í<i{^zariK58. : ■ t. — Hirdetések j utányos á\>n közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér.- Kéziratokat nem adunk vissza. = Felelős szerkesztő: Kovács Dezső dr. Főmunkatárs: Laptulajdonos: Tóth Zoltán dr. Szintay Kálmán. Előfizetési árak: Egész évre .................................................... Félévre ............r......................................... Negyedévre..................................................... —----:— Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. Tanulságok. Nagykároly, 1907. május 21. Az újabb magyar politikusok Kossuth Lajostól és Deák Ferencztől kezdődőleg állandóan azon törik a fejüket, hogy mi módon lehetne Ausztriával barátságban élni? Az osztrákok pedig azon, hogy miként lehetne Magyarországot legyőzni? Magyarországból oly fejős tehenet szeretnének csinálni, amely csak Ausztria népeinek adja le a tejet. Méltán gondolhatta Kossuth is, Deák is, hogy az alkotmányos Ausztria nem fog Magyarország önállása ellen áskálódni. Sajnos a számítás nem vált be. Ausztria vezető államférfiai nem érzik, hogy mit tesz az, ha valaki dicső történeti múlttal rendelkező nemzet tagja lehet. A haza náluk nem jelenti az országot. Jelenti talán azt a darab földet, a hol.épen őseik éltek. Politikájuk gerince nem is a haza, nem is a nemzet, hanem a fölséges, a dicső ausztriai ház, annak fennállása s boldogulása. Ily ellentétes gondolat mellett két állam egymással reálunióban nem állhat. Mert a szoros visszonyból nap-nap mellett bonyodalmak, összeütközések támadhatnak. Ha jól gondolkodunk, Ausztria állam számba sem mehet. A különböző címen a Habsburg-jogar alá összeterelt népei együtt nem érezhetnek, nem is éreznek. A múltban kialakult nemzeti ideál őket nem hevítheti, mert ilyen nincsen. S ma már az idő érettebb, mintsem hogy egy ember vagy család szeszélye, intése, akarata, akár érdeke közös törekvésben egyesíthetné a nyelvileg s vallásilag széthúzó nepeket. Az uj osztrák választás fényesen igazolja ezt. Az általános emberi érzés és gondolkodás sorakoztatta Ausztria népeit. Az ész rideg szavára hallgatók a szociáldemokraták vörös zászlaja alá sorakoztak. A szívnek, a léleknek a befolyása alatt állók a klerikális táborba gyülekeztek, mindegyik álláspont annyira osztrák, amennyire cseh, lengyel, orosz, dán, olasz vagy akármiféle. Különben az osztrák parlament pártalakulásai egészükben reánk közömbösek. Csak annyiban érdekelnek bennünket, hogy milyen indulattal vannak Magyarország iránt. . Azt láttuk, hogy a régi parlament pártjaitól semmi jót, méltányost nem várhattunk. Kérdés, hogy az uj más gazdasági politikát üz-emajd? Semmi esetre sem. A szociáldemokraták aligha fogják Beck bárót állammentő munkájában támogatni. Nem sokat fognak törődni Lueger és keresztényszociálisía társai nagy Ausztriájával sem. Abban azonban meg fognak egyezni, hogy Magyarországot Ausztria népeinek a javára kell kizsákmányolni. A kapzsiság, a haszon után való vágy általános emberi sajátosság. A gazdasági egyezkedésnél tehát tőlük semmi jót sem várhatunk. Ez azonban ne ijesszen meg, sőt bátorítson a küzdelemre. Mesebeszéd, hogy mi szorulunk inkább Ausztriára, mint ők ránk. Mi a magyar ipart megteremthetjük s akkor feltudjuk használni nyersterményeinket is. Hogy Ausztria hol ad túl feles ipari termékein, ha Magyarországban nem teheti, azt már szeretnők tudni ? Az okosság azt tanácsolja, hogy vonjuk le a tanulságokat. Érdekeink, gondolkodásmódunk annyira különböző, hogy együtt gazdasági közösségben nem maradhatunk. Rövid lejáratra csakis úgy köthetjük meg, ha érdekeinket megvédi. Ha nem védi meg, úgy még a rövid lejáratú sem kell. Inkább előbb-vivjíik meg az élet-halál harcot, mint később. Hogy egyszer meg kell vivni, az bizonyos! Harangzúgás. Réges rág hagytam el azt a nagy, magas bérházat . . . Akkor volt, mikor egy bús özvegy asszony reszkető tagokkal, megtörve tipegett lefelé a második emelet lépcsőin, hosszú fekete fátyollal, mélységes fájdalmában. Lehet, hogy - ez a gyászfátyol hozzáért akkor a szivemhez és azért maradt ez időtől fogva szomorú, zárkózott és beteg . . . November elseje volt akkor. Zimankós, komor őszi nap. Az egész mindenséget stirü, szürke köd boritá. Az édes kis fecskék helyett már csak az egyhangú verebek csiripeltek. Köl- tözködési idő volt. Vitték, czipelték a régi, nehéz bútordarabokat, melyek mindegyikéhez szivem egy-egy darabja volt nőve. Tipegett az özvegy asszony: édes jó anyám, én pedig kezét tartva mellette lépdeltem. Meg-megáltunk minden lépcsőnél, nehezünkre esett a válás e régi, nagy bérháztól. Szerettem volna megölelni a kapufélfát, vaskezekkel beléfogódzani, — sehogy sem tudott szivem megválni e háztól, hol annyi édes átélt boldogság, gyermekéveim bűbájos álmai, emlékei voltak eltemetve. Minden egyes kődarab, melyből e magas épület állott, minden egyes kis porszem szivemhez nőtt, nekem beszélt, nekem regélt, velem érzett . . . Ezentúl kerültem e házat. Ha sorsom néhanapján mégis arra vetett, szemlehunyva haladtam el mellette; fájt e meredek épület hideg némasága, közönye. Látni sem akartam. Máskor meg a szivem vágyott utána és egy hatalmas, titkos erő vonzott e házhoz. Akárcsak a tolvaj, belopództam az udvarra, egy sarkában összekuczorogtam és lelki szemeimmel kerestem elvesztett gyermekéveimet, ott hagyott álmaimat. Azután megkönnyebbülve otthagytam, olyan érzéssel, mint mikor az ember valamely kedves sírját látogatta meg. Mozdulatlanul, nyugodtan állt e nagy bérház és tűrt megadással mindent: hogy elhagyják régi jó lakói, felváltják fiatalok, kik vele nem éreznek, őt nem szeretik. Tűrt magán kalapácsütéseket, rombolást, pusztítást, látszott, hogy — kőből volt a szerencsés, ezekből mitsem érzett. Évek múltak és a régi hü lakók közül már csak egy maradt meg. Ott fönn, a második emeleten egy szomorú agglegény, kis vadgalambjaival, ki azonban ma szintén elbúcsúzott már a háztól — örökre. Meghalt. Feketével vonták be a kaput, a lépcsőházat, gyászolta a magas épület utolsó, régi jó barátját. Megkondultak a harangok. Temetésre szóltak nagy szomorúsággal. És e harangszó szivemig hatolt és odahívott az én volt édes otthonomba, a bérházba. Beléptem a kapun. Szivem összeszorult. Oly vegyes, édes és bus emlék ébredezett lelkemben . . . Mintha lábam alatt a hideg kövek megélednének. A meredek falak, a kicsiny ablakok, a háztető, a lépcső — minden, minden mintha testet öltene, mellém állna, örülne is a viszontlátásnak és sirna is velem. Szólnak hozzám, emlékeztetnek régirégi gyermekévekre, mikor még hiszékeny szívvel hallgattam a boldogságról szóló igaz meséket. _ Én pedig elmerengtem . . . Láttam a régi gyermekleányt pajzánul ugrándozva játszani, színes szárnyú lepkéket kergetni, mikor még futott utánuk, mert nem tudta, hogy a pillangók is csak messziről szépek, elérve, kézbe véve, lehull a himporuk. Láttam a régi édes időket, mikor iskolatáskával kezében jött haza; hosszú fekete haja két ágba fonva, piros szalag a végébe kötve. A kis leány ledobta a könyveket és örömtelt szivvel futott édesanyja ölébe, apja és testvérei körébe. Láttam azután a serdülő, komoly, fiatal leányt, patyolatfehér leányszobájában álmodni a boldogságról, a szerelemről és bűbájos, fantasztikus képeket szőni az életről, boldogságról. Hallottam édesanyám csengő, lágy szavát, apám oktatásait, testvéreim csevegéseit és kimondhatatlan hűséges, meleg szeretetet éreztem mely eltöltötte egész valómat . . . Könnyeim elapadtak, szivem nem fájt; minek sírni — hisz újra gyermek voltam . . . Napsugárban, rózsás fellegekben láttam úszni az egész épületet, minden ablakból újra rózsa nyílt és illatozott felém. Pedig hol, ah! hol vagytok, hova tüntetek ti édes napok, mikor mindez még való volt s nem képzelet és álom? Mikor még az itt összegyülekezett jó ismerőseim fiatalok voltak és e rideg épület vidult a gyermek-kacajtól ! i”
