Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)

1907-04-28 / 34. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP.

■ífsj MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. »

Szerkesztőség és kiádóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. j í Telefon szám: 58. — ......—

Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér.-Ft • : Kéziratokat nem adunk vissza. ■■ íéF ■ Felelős szerkesztő: Előfizetési árak :

Kovács Dezső dr^ >■ Egész évre ............................................................................ 8 korona

Főmunkatárs: Laptulajdonos: Félévre ..................................................................... 4 korona

. 0 . . . Negyedévre............................................................... 2 korona.

Tóth Zoltán dr. Szintay Kalman.

—===== Egyes szám ára 20 fillér. =====—

Vallás nélkül.

\ Nagykároly/ 1907. April 27.

Van az emberiségnek drága kincse, mely épp olyan idős, mint őmaga. Nincs a földkerekségén a legparányibb hely, a hova a kultúra magva eljutott, de ezén közkincs hiányoznék. El nem képzelhető még a kultúra legalantabb fokán álló nép is, nélküle.

Gyógyító balzsamként hull a sebzétt lélekre és mégis millióknak halál forrása.

Népeknek alapja és nemzetek el- pusztitója. Felemeli a hívőt az égig és porba sújtja a hitetlent.

Erőt küld a bátortalanba és megszelídíti a legbátrabbakat. Tüzoszlopként vonul a bibliai nép előtt uttalan utakon s égi jelként kénytelenek vagyunk előtte porba hullani: „ln hoc signo vincis“.

Népeknek útját mutatja és a járatlan utakat biztossá teszi. Szegény és gazdag útmutató barátja. Palota és kunyhó szívesen látott lakója.

Vallás a neve.

Még egyetlen egy komolyan gondolkozó férfiú nem ejtette ki a száján: felesleges. És aki megtette: halálos ágyán vissza vonta azt. Brahma és Konfucius,

Mózes, Jézus és Mohamed, Pázmány és Bocskai megannyi mértföld mutatói a magasztos eszmének.

Milliárdokat költenek rá a népek fentartása és felvirágoztatása végett és mégis hervadtan, mindenkitől elhagyatva húzódik meg hajlék nélkül.

Ezek és ilyen reflexiók vonultak el lelki szemeink előtt, midőn pár nappal ezelőtt egyik k. r. tanár és hitoktatótól hallottuk, hogy a helybeli r. k. iparos Wionczok közzül csak 2—3 szokott a vasárnap délelőtt 11 és 12 óra között tartani szokott hittani órán részt venni.

Ezen epizód jelen czikk megírására belső rugóként hatott reánk.

Tehát a r. k. iparostanonczok hanyagul járnak a hittani órára és legfeljebb

3—-4 szokott arra eljönni.

Hát az eV. reiV vaílásuák, hát az izraeliták, hát a többi felekezetek talán rendesen járnak?

Dehogy! Ezek meg sem kezdték még az idén a hittanulást. Mármost tessék csak elképzelni, hogy mire a tanoncz felszabadul : mit fog az a vallás üdvöt adó igéiből tudni?-!

Semmit. Mert az iparostanonczok jórésze alig látott maga előtt valaha rendes elemi iskolát, tehát vallás oktatásban

nem részesült. Amelyik pedig rendesen kijárja a négy osztályt, az hosszú tanoncz- kodása alatt még az imádkozást is elfelejti.

Hogy milyen nemes kedélyű, becsületes indulatu honpolgár válik végre az ilyen individumból, azt saját szemeinkkel látjuk, szomorúan tapasztaljuk.

Felnőnek, mint a gaz. Pedig hazánk élete és alapja csak vallás erkölcsi alapon nyugodhat biztosan.

„A vallásos érzület megfogyatkozása okozza azt, hogy ma az elvhajhászat a tömegek törekvése. Minél kényelmesebben élni, minél jobban enni és inni; ezért töri magát a sokaság. A munkás a hét végén megkapja a diját és a korcsmában eldorbézolja azt, mert hiányzik nála a vallás erkölcsi érzés.“

Kikerülve az élet forgatagaiba, örvényeibe, nincs ami lelki egyensúlyt nyújtson tetteinek. Csakhamar zavarba jönnek az enyém, tied és övé fölött. Lopnak és nem látnak benne bűnt; csalnak és lelkűk nem undorodik meg tőle ; rabolnak és jóízűen költik el a prédát. Alattomosan elárulják hazájukat; barátot és szülőt addig becsülnek, mig bűnös hajlamaiknak tapsolnak.

Nem ismernek hazát, királyt, korA nyomor rabszolgái.

Irta: SOMLÓ ERZSI.

Nagyon szegények vojtak és nagyon nyomorultak. Tengődtek, vergődtek napról-napra. Éheztek, koplaltak. És ha egy napon volt is már kenyerük, megesett aztán, hogy kettőn még morzsa sem jutott. A mi vastagon kijutott, az a nyomorúság és betegség volt csupán.

Egy kis nedves, pincze-szoba volt a lakásuk, a melynek egyedüli diszei a nagy, vastag, penészvirágok voltak. A falról hullott a a vakolat. Az ablakok pókhálósak, töröttek voltak, régi ruhák foszlányaival beaggatva. Egy rossz ágy, a sarokban egy vaczok, szalmazsákkal, rongyokkal beterítve, két törött szék egy láda, mely asztal és szekrény volt egyszerre. A földön piszkos, mosatlan edény, törött bögre. A szoba mellett egy kis kamra, mely a műhelyet képezte.

Itt laktak ők heten. A kis vézna családapa, beteg feleségével, öt gyerekével, kik közül a legidősebb alig töltötte még be a hetedik évét. Az egyik gyerek néma volt. A másik eszelős ; a többi háromba meg csak úgy haza járt a lélek. Soványak, betegesek voltak ők valamennyien. De mitől is lehettek volna erősek, egészségesek ?

Az apa, a ki azt a keservesen megkeresett kevés pénzt hozta haza, gipszfigurákat formált és kora reggeltől késő estig ezekkel szaladgált utczáról-utczára, házról házra, korcsmákba, a legutolsó lebujokba — mig nagy nehezen eladott egy pár figurát.

Az asszony, alig huszonnyolcz esztendős epileptikus rohamokban szenved és igy teljesen munkaképtelen, úgy, hogy csak nagynehezen végezheti el a házi teendőit. Megesik, hogy napjában hatszor-hétszer is rájön a roham. Éz volt a nyomorúságok legnagyob nyomorúsága.

Ma is már kora reggel elment apjuk az apró gipszfigurákkal kenyeret keresni és itthon hagyta őket éhesen.

Ott kuczorgott az asszony öt tehetetlen gyerekével a bádogkemencze mellett. Az éhségtől betegen várták-várták haza apjukat. De mikor olyan nehezen is múlik egy ilyen hosszú nap, melyet éhezve kell átélni ... Az asszony csittitgatta mosdatlan, mezitlábos gyerekeit.

— Csak még egy kicsit várjatok. Mindjárt jön apátok, hoz kenyeret, puhát, meleget.

De a gyerekeknek a szó nem kellett, ők enni, enni akartak, és folyton csak néztek a kilincsre, nem mozdul-e a zár.

Végre — megjött az apjuk. Csüggedten elkeseredetten lépett be a szűk, rossz levegőjű szobába, a melyet oly ritkán szellőztettek, hogy a hideg ne férkőzhessek nyomorúságokhoz.

— Itt van ni. Újra nem adtam el egy árva szentet sem. Teli kosárral és üres zsebbel tértem újra haza. Egyétek meg e gipsz-szenteket — egyebem nincs. Na, aszszony imádkoztasd a kölykeidet, tán dob le az Isten nekik egy zsák kenyeret. Vagy tanitsd őket, jó az Isten, segíti a szegény embert. Persze, hogy segíti,

segíti hát a szegényt: a nyomorhoz — másokat pedig milliókhoz. Tűrök egy darabig, de látom már, hogy nem marad egyéb hátra, minthogy elpusztítsam magamat veletek együtt.

Dühösen dobott el mindent. Káromkodott, szitkozódott.

Ilyenkor aztán előlépett a beteg aszszony és szelíden mondá, hogy holnap majd maradjon az ura itthon. Majd ő megy ki a vásárra hátha ő több szerencsével jár majd.

Ezalatt esteledett. Az asszony megvetette az ágyat. A vaczkon felrázta a szalmazsákot, a sárral mázolt földre leteritett egy pokróczot és elhelyezkedtek fekvőhelyükön. Az anya, hathetes gyermekével az ágyba feküdt. A szegény gyerek csak szivta-szivta a lelógó, száraz, barna emlőkből cseppenként a vért — mert tejet ott hiába is keresett volna. Az apa két fiút vett maga mellé a vaczokra, durván belökte őket a fal felé. A pokróczon pedig a legidősebb leány feküdt, eszelős kis húgával. Vaczogtak, fáztak, dideregtek. Üres gyomorral feküdtek le valamennyien. Alábujtak jó mélyen rongyos takarójukba — mintha megvédeni akarnák nyomorék, gyenge testüket, az éhségtől.

Künn pedig sivitott, a hideg, nyirkos őszi szél — sivitott rémesen, keservesen. A törött ablakokon át kutyák csaholása hallatszott . . . És itt benn azalatt küzdött az éhség, a nyomor az álommal, mig az éhség megkönyörült és helyt adott az álomnak. Hánykolódtak, ide oda vetették satnya, fáradt testüket, mig végre nagy nehezen mind elcsendesedtex és elaludtak.