Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-03-20 / 23. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENK1NT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. » Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. i Felelős szprkpszt5. Előfizetési árak :------------------- Telefon szám: 58. ------------------- Iz , „ . Ko vács Dezső dr. Egész evre ........................................................... 8 korona Hirdetések jutányos áron közöltéinek, i c.. , .. , . . .. Félévre ................................................................ 4 korona . ,-wf t“, sSatS“ ■—« ................ ; ■; " -- - 2 — .... - - Kéziratokat nem adunk vissza. === —--------- Egyes szám ara 20 filler. ■■■■■■■" i.. — Ro mán fészkelődéi Nagykároly, márc. 19. (Z.) A magyar közoktatásügyi kormány törvényjavaslatában a tanítókat oly kellemes helyzetbe hozta, milyenről azok még öt év előtt álmodni sem mertek. Mégis a bírálat, amelyben a törvényjavaslatot részesítették, egyenesen rosszakaratú. Elvitázhatatlan előnye a törvényjavaslatnak, hogy a tanítókat köztisztviselőknek tekinti. Az állami tanítók fizetése, ha az adott körülményeket vesszük figyelembe, teljesen kielégítő. Mert ha viszonyaikat mérlegeljük, úgy nem hogy el nem maradnak a hasonló kvalifiká- cióju tisztviselőtől, de még túl is haladják őket. A felekezeti tanítóknak megadta a módot, hogy hasonló helyzetbe juthassanak. Mégis a legnagyobb ostromot kellett e törvényjavaslatnak kiállania. Innen is, onnan is támadták. A felekezeti düh összes fúriáit mozgósították ellene. S miért ? Pusztán azért, mert a magyar állam szuverenitását merte némely pontjában kidomborítani. Igazságtalanság volna ez? A legke- vésbbé sem. Hisz az engedékenységben oly messze elmegy a javaslat, hogy szinte páratlan az európai államokban. Nem akar mást, csak hogy az állam hivatalos nyelvét mindenki elsajátíthassa. Azt óhajtja, hogy mindenki boldogulhasson az államban, kit bölcsőjében nem a magyar dal ringatott el. Ez talán nem üldözése a nem magyar ny°!vü állampolgároknak ? Mert ha ez is üldözés, akkor minek minősitik a porosz állam eljárását porosz Lengyel- országban ? Ott még vallását sem tanulhatja a lengyel szülő gyermeke anyanyelvén. Nálunk anyanyelvét használhatja, tőle megrabolni senki sem akarja. Ha a törvény a magyar nyelv megtanulását sürgeti, ez nem pusztán az állam, de még sokkal inkább az egyén érdekében történik. * Az államnak a legkissebb joga, hogy saját pénzén saját kultúráját fejlessze. A magyar állam türelme kifogyhatatlan ugyan, de még a birkatürelem határait is túllépi a kívánság, hogy a román kultúrát támogassuk a magyar pénzen. Magyarországban laknak oláh nyelvű polgárok, de nem román állampolgárok. A román állam még nem is létezett, midőn oláh nyelvű polgártársaink már hosszú időn át a magyar államiság előnyeit élvezték. A román ábránd fokozatosan alakult ki attól az időtől, midőn Moldva és Oláhország 1861-ben Románia néven egyesültek. A kicsiny és uj állam keresztül vitte, hogy román állampolgár csak román állami iskolában neveltetheti gyermekeit. A mostani csángók, bár magyar anyanyelvűek, kötelesek román iskolát látogatni. Magyar tannyelvű iskolát még saját pénzükön sem tarthatnak fel. Az idegen állampolgárok állíthatnak ugyan magániskolákat. Ezeket használják saját önképzésükre. A legutolsó irnoki állást azonban csak úgy nyerhetik el, ha román állami iskolában román nyelven vizsgálatot tesznek. A román nemzetiségi képviselőknek s a román egyházak főpapjainak nagyon jól kell ezt tudniok. S ha tudják, honnan veszik a bátorságot a népszenvedélyek felkorbácsolására ? Ezeknek az uraknak minden ténykedése izgatás a magyar állam ellen. S mégis elég vakmerők azt követelni, hogy mozgalmuk kellő méltánylásban része- sittessék. Holott a legszigorúbb büntetést érdemelnék. A hazai oláhság jóhiszemű s vezethető. A baj az, hogy a vezetők oly Kisasszony-asszony. — A „Szatmárvármegye“ eredeti tárcája. — Irta: Zöldy Márton. Sárdy Péter a nagy ambitusos dupla trak- tusu ház udvarán épen a béresekkel perelt, mikor a végzetes távirat érkezett. A budapesti törvény- széki orvosi intézet tudatta vele bántó egyszerűséggel, hogy fia Tibor átlőtt szívvel, holtan fekszik az intézetben. A távirat még csak azt sem tudakolta tőle, hogy kiván e a temetés iránt rendelkezni. Az erős hajlott vállu, tüskés szakálu ember egy pillanatra megtántorodott. Keserűen, csüggedten meredt maga elé. A cselédek nem tudták, mire vélni a dolgot. Sohase látták ilyen zavartnak ezt a komoly embert. Most se soká látták. Zsebre tette a táviratot s oda szólt az öreg botos ispánnak: A szarka rétről hordássá be a szénát, nézzen utána mindennek, én Pestre megyek, alighanem csak a jövő hét közepén kerülök haza. Azzal bement házba, és két óra múlva már a Budapest felé robogó vasúti kocsiban ült. Ott bőven tellett ideje keseregni, gondolkozni. A fia, az egyetlen fia, a Tibor agyonlőte magát. Borzasztó dolog minden képen. Igaz, hogy nem volt sikerült fiú. Mig a jogi tanlmá- mányait elvégezte, háromszor kellett az adósságait kifizetni. Nagy összeget több mint tizenötezer forintot. Utóljára, mikor a képviselő pro- tektiójával a belügyminisztériumban segéd fogalmazó lett, négyezer forintot kellett mindenfélére adni. Akkor erős szóváltása volt a szerencsétlen fiúval. Emlékezett a szavakra a miket a fiúnak mondott. Édes fiam az ilyen embernek nem érdemes élni, aki huszonnyolc éves korában nem tud a maga emberségéből megélni. Igen, ezeket mondotta a fiának, s az öreg most mikor a katasztrófa bekövetkezett, nem tudta megbánni, hogy mit mondott. Nem mintha kérges lelkű, szívtelen apa lett volna, de mert tudta, hogy igazat mondott. Ennek az öreg embernek minden gondolata, cselekedete, erős makacs logikával kapcsolódott egymáshoz. A temetés előtt, mely a halottas házból történt, átadták neki fiának búcsúzó levelét. Zavart, kusza, alig tizenöt sorból álló levél volt, melyben a bologtalan ifjú bocsánatot kért atyjától, hogy igy megszomoritja, s csak arra kéri, hogy Dénessy Arankának, aki menyasszonya volt s a kinek Budán trafikja van fizesse meg az ötszáz forintot a mit tőle apránkint kölcsön vett. Ne sajnáljon, hangzott a levél utolsó sora, édes apám a pénzhez nehány jó szót is adni. Az a szegény áldott lélek úgy szeretett engem, mintha édes testvérem lett volna. Az apa arca még jobban elborult. Az ő fia a menyasszonyától kért kölcsön pénzt. Micsoda puhaság, micsoda férfiatlanság 1 . . . Most gördült ki az első köny a szeméből. A temetésen, — melyen alig harminc ember jelent meg, nagyrészük az elhunyt hivatalbeli kollegái; — az öreg keményen tartotta magát. Csak kevesen tudták, hogy ő az apa. A díszes koporsón nehány obiigát koszorún kívül egy nagy ibolya csokor volt kék szalaggal. A szalagon csak ennyi felirat volt: Isten veled Tibor. Az öreg látta, hogy a csokrot egy sápadt arcú, vézna leányka helyezte a koporsóra, ki aztán csendesen félre állt egy oszlop mögé s halkan észrevétlenül sirdogált. Sardy Péter még az este felkereste szerencsétlen fiának szállásadó nőjét, egy bő beszédű idős, budai asszonnyságot, ki erőltetett sopánkodások között beszélte el, hogy mennyire meg volt ijedve mikor a szomorú eset történt. Ő hallotta meg a pisztoly durranást. így alig tudtam a lábamon megáilani, még most is reszket a térdem. Tetszik tudni a nélkül is ijedős vagyok ... hát még mikor bementem . . .
