Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-03-13 / 21. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. — 4s MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. » Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoil-utca 12. sz. a. ■ —Telefon szám: 58. ........ — Fele lős szerkesztő: Kovács Dezső dr. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. ..—-—- Kéziratokat nem adunk vissza...............Sz erkesztő: Föniunkatárs: Varjas Endre. Tóth Zoltán dr. Laptulajdonos: Szintay Kálmán. Egész évre Félévre Negyedévre Előfizetési árak: Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. Szabadság. Nagykároly, márcz. 12. Mily mély értelmű szó! Csak azok tudják igazán méltányolni, kiknek lelkét vagy testét valaha lenyűgözték a rájok rakott bilincsek. Bámulatos a fejlődés, mit a 19. század a népek életében véghezvitt. Nem hiába a gőz és a villany százada, a feudális maradványok lerombolása is szinte villanyerővel történt. A francia forradalom Európa szerte éreztette már hatását, midőn 1790-ben Hontvármegye még igy ir: „mert bár természetes is, hogy minden állat, úgy minden néposztály is akarja a szabadságot, de mert Isten úgy akarta, hogy némelyek királyokká, nemesekké, mások szolgákká szülessenek ... a keresztényi szeretet sérelme nélkül ebben élni akarunk.“ Tehát alig egy századdal előbb a magyar kiváltságos osztály a szolgaság fentartásáért küzd. 1790 után nem telt el negyven esztendő, a nemesség értelmesebb része már saját kiváltságolt társaival vette fel a harcot a jogegyenlőség érdekében. Az eszméknek csodálatos átalakító hatása ez! A megindult küzdelem el nem lankadt addig, mig az 1848. tavaszi hóolvadás fel nem oldotta az emberi szivek jegét is. Megszületett a magyar szabadság. Az ország lakói tesvérekként ölelhették át egymást. Évről-évre megünnepeljük az emberi és a magyar alkotmányos szabadság virradását. Örülünk és örömmámorunkban nagyokat éljenzünk, hogy szabadok és függetlenek vagyunk. Jóformán hivalkodunk szabadságunkul. Alig-alig vesszük észre, hogy a magyar függetlenség csak ajkainkon él. Vagy talán nem úgy van ? Nézzünk egy kissé szét. A magyar vérnélküli forradalom öt- venkilencedik évfordulóján sajátságos látványban gyönyörködhetünk, vagy ha úgy tetszik sajátságos látványon botránkoz- hatunk meg. Ékes példából láthatjuk, hogy mennyire nem magyar agy rémképe az egységes Ausztria. Ma a koalíciós kormány uralma idejében Bécsben „Gros-Österreich“ cimü lap jelenik meg. Nap-nap mellett szórja a szemen szedett piszkolódásokat a magyar nemzetre. Büszkén hirdeti, hogy egy Habsburg sem fogja tűrni, hogy Magyarország elszakadjon Ausztriától. Mert azé a hatalom, kinek a fegyveres erő a kezében van. Vajon nincs-e igaza a német lapnak? Szóáradattal a magyar függetlenséget megvédelmezni nem lehet. Nemzeti önállóságunkat úgy szólva semmi sem domborítja ki. S mi mégis mit teszünk? Ahelyett, hogy támogatnék a jóindulatú a Magyarország legkiválóbb politikusaiból alakult kormányt, egymással kocó- dunk. Akkor, midőn az osztrákok egyöntetű megegyezéssel vicsorogtatják ránk fogaikat, mi kicsinyes intrikákkal bontogatjuk az egyetértést. Nálunk minden fiatal óriás önzetlen megváltónak akar feltűnni. Azt hiszi, hogy a nemzeti függetlenséghez az ut a mocskolódások tengerén vezet át. Bő tapasztalatait nagy tudományát hánytorgatja. Mindenesetre ez is módja a feltűnésnek. Mi haszna van ebből a köznek, azt már az ő bölcsességük tudná megmagyarázni. Ne feledjük a régi igazságot, hogy az összetartásban van az erő. Az osztrák arcátlanságokat csak vállvetett erővel és egységes ellenállással leszünk képesek visszaverni. Miként tudjon a magyar kormány engedményeket kicsikarni, mikor az osztrákok nem tömör pártot, hanem marakodó tömeget látnak a hátok mögött? Felolvasás az éjszaki csodákról. Irta és a zenemükedvelők márc. 2-iki hangversenyén felolvasta: Fechtel János. dr. (Folyt, és vége.) Kirunából kora reggel indultunk Nar- vickba a végső szárazföldi stációra. A táj teljesen kopár mindenütt. Ellenben a hatalmas hegyek mindinkább összébb zárulnak, összefogódznak, úgy hogy a vasutat itt csak óriási költséggel építhették ki. A merre a szem ellát, mindenütt, csillogó, vakító fehérségű hólepel, mely a reá áradó napsugarak özönével pajkos játékot üz. Minden egyes pici hó csillog ezer szint vált a reá hulló verőfényben. Vonatunk a szikla szirtek keskeny falai közt csak erőlködve s rémségesen prüszkölve halad, pedig kurta és két mozdony vonja-tolja, hja 383 m. magasan vagyunk. Egyik alagút a másikat követi. A leghoszabb 837 m. hos'szu. Az állomásokon kiszálltunk s a vonat mentén ugyancsak havazkodtunk, mert a pályáig csúszik le a hegyek jeges hava s dörzsölve pi- roskodó kezeinket, vidám kacagás között üztük a téli gyermek mulatságot. Haza persze alig gondoltunk, el lévén foglalva a természet előttünk szokatlan képének szemlélésével. Dél felé elértük a norvég határt, a Riks- gräncet, a hol már norvégek vették át a vonat vezetését. Az ut még vadregényesebb és szebb lett. Szédítő magasságban rohant gyorsan a vonat, lent óriási víztömeg pihent, jobbról, balról széles sugarakban zúgtak alá a hegyekből kibuggyanó gazdak erek. A hegyek lábainál a nomád lappok bőrsátorai és iramszarvas karámjai intettek felénk. Minden percben a meglepetés kiáltásai voltak hallhatók kocsink perronján. Nézd csak azt a gyönyörű cukorsüveget ott a távolban, azt a kékíő bájos fekvésű tavat, mily méltóságosan nyújtózkodik a felette uralkodó égig nyúló havas lábainál s mily nyugalommal fogadja keblébe a belé hulló hó és jég tömegeket. Láttam Svájcot, gyönyörködtem a remek hegyvidék ritka, megkapó szépségeiben, de bizony azt kell mondanom, hogy a svájci alpesi világ vadregényesség és fenség tekintetében messze marad e mellett a sarki zordonságában colosszális, csudás ország mögött. Ilyen nincs több, ezt leírni nem lehet, ezt látni és bámulni kell. Mikor az Ofotefjord Rombackennek nevezett ágához érkeztünk, már éreztük a tenger közelségét. Pakkolni, mindjárt Narickban leszünk!! Ez volt a jelszó. És mindenki dolga után látott. Narickba délutáni 1 órakor értünk. Narick igen kellemes fekvésű, csinos favároska az Ofote fjorn torkában, — mivel éppen vasárnap volt, az egész város az állomáson és az utczán sétálgatott. Igen sok úri népet láttunk, a t. hölgyek ruhája az utolsó párisi divat szerint készült az uraknak volt-e monoclijuk nem emlékszem. Ez a cultura !! Ebéd után lesétálunk a kikötőbe, hol külön hajónk, a „Hadsel“ már átható tompa hangú fütyöléssel hívogatott. Árbocán ott lengett a dicsőséges magyar tricolor. Ezen a hajón egy egész hetet töltötünk és igazán jól találtuk rajta magunkat. Három órakor elindultunk az Északi fok felé. Narick körvonalai lassankint elenyésztek s mi csak a parti sziklák fehér csúcsait vizsgál- gattuk látcsöveinkkel. Most már egészen belejutottunk az éjféli nap országába, a hol a nap sohasem nyugszik le. Ezt úgy kell érteni, hogy a nap megfutja rendes pályáját az égen, de mikor végre lecsúszik a horizont legaljára, a tenger vízére, újból kezd emelkedni, diadallal lövelve szerte, vakító sugarait. Itt tehát nincs éjszaka. És mi napokon át benne élve ebben a csodálatos világosságban, annyira hozzászoktunk, hogy már kezdettünk megfeledkezni az éjszaka létezéséről. Örökös nappal és mindenütt örökös hóval fedett szikla óriások! A partokon a távolban fel-feltünik egy- egy város pl. Harstad s Wagfjordban. Mi azonban csak előre a Nord Cap felé tekintünk. Mindenütt a partok, mellett hajózunk felfelé éjszaknak, előttünk s oldalt tömérdek sziget, s jobbra a norvég csipkés partok.
