Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-02-17 / 7. szám
2-ik oldül. SZATMÁRVÁRMEGYE. 7. szám. a királyi szóval: megtartjuk és megtartatjuk! És csak azt szeretnénk tudni, váj jon szólhatunk-e ezek után a királyhoz?! Kemény ur legénykedik. A megyei köz- igazgatás ellen általában, egyes tisztviselők ellen különösen és Nagy László ellen a legkülönösebben nagyon sok kifogást emeltünk a múltban a pénzügyigazgató úrral együtt. Mig azonban mi a gyűléseken és lapok hasábjain fejeztük ki véleményünket. Kemény ur nézetei meghúzódtak a barátságos poharazások szerény körében. Pedig akkor is szót emelhetett volna a közigazgatási bizottságban és p. o. megkérdezhette volna, hogy Nagy László ur tucatnyi fegyelmi ügye miért alszik esztendők óta ? Sajátságos, hogy akkor nem feküdt szivén a közügy, amikor annak szolgálatában Nagy László ur félelmetes személyébe kellett volna beleütköznie, ellenben rögtöu feltámadt benne az érdeklődés, mikor e hatalmas emberhez való simulás és törleszkedés alakjában vált lehetővé a közigazgatás kritizálása. Oh az a hatalom! Az, a mi ilyen régi stilü fináncok előtt mint Kemény Alajos — minden. Haza, törvény, jog pedig semmi. Hiába tanulta és tndja, hogy költségvetés nélkül közjövedelmet szedni tilos, kötelességének tartja elfelejteni, ha minisztere máskép rendelkezik. A jó finánc azonban nem csak adót szed rendeletre, de beszél is. Szeretné ő azt látni, a mit ő meg nem csinálna, ha rendelik. így jutottunk Kemény úrtól a pénteki közigazgatási bizottsági ülésen egy kemény interpellátió- hoz, abban az irányban, hogy a referensek miért nem járnak a bizottság üléseire. Azt persze elmulasztotta a pénzügyigazgató ur kimutatni, hogy az illetőknek a közgyűlés nem volna törvényes felettes hatóságuk, mely őket a megjelenéstől eltiltotta, mint a hogy eltiltotta ; még kevésbé terjeszkedett ki arra, hogy a kormány, ha kifogásolja a vármegye határozatát, miért nem provokálja, az 1886. évi XXII. t. c. 19. §-a értelmében Ítélni hivatott képviselőház döntését; célszerűségi szempontból sem mérlegelte a dolgot abban a tekintetben, hogy legegyszerűbb megoldása volna a kérdésnek, ha a megyefőnök e napra sem szakítaná félbe budapesti tartózkodását, hanem hagyná az alispánhelyettest elnökölni. Minderről Kemény ur hallgatott, hacsak ezeket nem értette azon »kicsinyes okok« alatt, melyekből szerinte a tisztviselők távolmaradnak, ellenben hangsúlyozta a »kötelességérzet félretételét«. Ez kell persze a fináncnak, nem hazaszeretet és alkotmánytisztelet. Hát lehet, hogy a fináncnak az kell, hogy a kit felébe állitnak, legyen az Bach-huszár, hazaáruló vagy közönséges gazember, annak engedelmeskedjék, de a hazának nem fináncok kellenek, hanem érző és gondolkozó tisztviselők. akik megérzik mikor akarja őket dirigálni magyar kormány cége alatt idegen hatalom és gondolkodnak a felett — jogos, tör- vényes-e a mit tőlük kívánnak ? Aki nem ilyen, lírával érkezett, miután 18-at az utón elköltött. Ettől fogva közköltségen szutenirozta a zarándoklat, melynek nem egy derült pillanatot szerzett ugrifüles szolgálatkészségével. A pápai fogadásnál oly élelmes volt, hogy kétszer csókolhatott kezet ő szentségének, úgy hogy mikor az első lineán elvégezte, a zarándokok háta mögött egy más lineába furakodott. Jedinák plébános úrról sem szabad megfeledkeznünk, aki elejétől végig a obstrukciós ellenzék vezére volt, olykor az egész pártot ő maga képezte. Még most is fülembe hangzik: »Nincs igazam, tekintetes uram?« amint elfojtott lázitó hangon fülembe súgja. »Nem, ebbe nem mehetünk bele. Ez botrány volna.« Szobatársak voltunk s rendesen az ő rebellis suttogó kitörésein szunyadtunk el, úgy ő, mint mi. Különben szelíd szemű, jó szivü ember, aki sohasem bánta meg, ha véleményével egyedül maradt. (A laterani templom egyik kápolnájában tartotta 25 éves miséjét. Ünnepi szónoka Dr. Lőrincz volt.) A fiatal, előkelő Forster Jenő, jogász ember, Reviczky, Ribarits és Bottka káplánok meg egy budapesti zenetanár képezték azt a társaságot, melylyel Róma nevezetességeinek szemlélése közben gyakrabban érintkeztem. Theologusok, diákok s 3 nőzarándok képezték még a 90 tagból álló zarándoklatot, amely Budapesttől Fiúmén, Anconán át Rómába érkezett. Még egy öreg, de elég fürge asszony csatlakozott hozzánk Rómában, aki azelőtt 3 hónappal indult el Nagyszombatból Rómába gyalog. Mennyit zúgolódtunk mi a mi kéjutunk alatt, s mily keveset ő fáradságos gyalogolásában! Vájjon egyértékü-e a két zarándoklat a legfőbb bíró mérlegén? (Folytatása következik.) I lehet jó finánc akár Porosz- akár Spanyol- I országban, de nem lehet jó tisztviselő Magyar- országon, ebben a valóságban még mindig osztrák járom alatt nyögő szerencsétlen országban. Legyen azonban meggyőződve a tisztelt pénzügyigazgató ur, hogy ezen első politikai szereplése, ha még oly felső rendeletből történik is, nem fog sikert aratni. Szatmárvár- megye tisztviselői megfogják mulatni, hogy nem fináncok, hanem hazafiak sőt — közbevetőleg mondva — ez a csalódás még saját tisztviselői körében is elfogja érni őt, ha majd kenyértörésre kerül a dolog és valami absolutikus hóbortot rendel el a felsőbb hatóság. Lehet, hogy ezzel szemben Kemény ur megéri azt a gyönyört, hogy megláthatja, miként igtatják be a csendőrök a rovott életű de engedelmes uj megyei tisztikart, viszont azonban mi is reméljük megérni, hogy a megpróbáltatások tisztitó tüzén átment magyar tisztviselői karból végkép kifognak pusztulni a »fináncok«. A székhelykérdés. (Két cikk.) (—cs.) A nagy Kristóftól, a ki a hazátlanok ügyének erőszakos belekeverésével kisértette meg zavart hozni a nemzeti jogokért küzdők táborába, — tanultak az apró Kristófok. Ki volt nekik adva a parancsolat, hogy mindegyik a saját vármegyéjében kutassa fel és használja ki azokat a helyi kérdéseket, melyek a tisztességes hazafiak kompakt tömegének megosztására alkalmasak. Visszavonást szítani, habár mellékkérdésekben is, csak hasznukra válhatott nekik, az üres zsebek bármi áron megtöltését egyetlen politikai elvükül valló gáncs és félelemnélküli lovagoknak. Á szatmárvármegyei kirendeltnek, Nagy Lászlónak, ebben a tekintetben jóval könnyebb volt a helyzete, mint többi kartársaié. Csak ki kellett keresnie saját külön levéltára „nem teljesített kötelezettségek“ cimű osztályából a legvastagabb fasciculust, azt, a mely a székhelykérdés nevet viseli. Kikereste, diktált belőle zsoldosainak, úgy a politikaiaknak, mint a társadalmiaknak s ha többet nem is, de annyit elért, hogy sikerült nehány jóhiszemű embert is, egy-két jóhiszemű lapot is beugratni. Mindaddig, a mig csak a kormány által kitartott sajtó irt erről a kérdésről, feleslegesnek tartottuk a vita anyagát a mi hozzászólásunkkal is szaporítani, azért, mert az említett orgánumokat igen kevesen és épen olyanok olvassák, akiknek meggyőződésére hatni lehetetlen volna, már csak a miatt is, mert egyéni meggyőződésük vagy nincs, vagy bérbe van adva Nagy Lászlónak. A mint azonban a vármegyei sajtónak valóban független, tiszteletre méltó orgánumai is írnak e kérdésről, az megszűnik a Nagy László magán érdekű hecc-keresése lenni, közérdekűvé válik s mi reánk is reánk rója a hozzászólás kötelességét. Szerénytelenség nélkül megírhatjuk, hogy lapunk nehány hónapi fenállása alatt a vármegye tisztességesen gondolkozó és cselekvő közönségének osztatlan bizalmát és támogatását nyerte el. Úgy az országos, mint a vármegyei politika terén hű kifejezői vagyunk a vármegye óriási többsége elveinek és akaratának. E viszony, melyben a vármegye közönségével vagyunk, kötelességünkké teszi, hogy a szóban forgó kérdéssel első-és fősorban ne Nagykároly város, hanem a vármegye szempontjából foglalkozzunk. Nem is kívánunk hát részletesen kiterjeszkedni azokra az okokra, a melyek miatt Nagykároly város történeti jogától eltekintve is igényt formált ahoz, hogya mint a múltban volt, úgy a jövőben se szűnjék meg a vármegye székhelye lenni. Csak rámutatunk röviden arra fontos pozícióra, melyet ez a 16000 magyar lelket számláló város itt, az Erdély és Szilágyság felől előrenyomuló oláhsággal szemben elfoglal, azokra a rendkívüli áldozatokra, melyeket városiasságá- nak fejlesztése érdekében, minden közvagyon nélkül, egyedül polgárainak erejéből tett és tesz és végül arra, hogy e város közönsége mindenkor azon volt, hogy gondolkodásban, érzésben egy legyen a vármegye közönségével. Elismerjük, hogy ezek részben érzelmi momentumok, melyeknek csak másodsorban lehet helyük a vármegye egészének közérdekével szemben. Lássuk tehát a kérdést a vármegyei közérdek szempontjából megvilágítva. Nem felesleges itt rövid visszapillantást vetni a múltba, melynek egy-két tanulsága mai állapotaink mellett is irányt ad. A vármegyei rendszer stabilizálódásától kezdve, egészen a XVIII. század derekáig Szat- márvármegyének állandó rendes székhelye épen úgy nem volt, mint az ország többi megyéinek. A főispán saját lakóhelyére hívta össze időnként a generális congregatiot, az alispán ugyancsak saját lakóhelyén tartott sedriát, a szolgabiró is ott ítélkezett, a hol lakott, helyhez kötöttségnek a közigazgatás kezdetleges állapotai között, a pricscsen alapuló szóbeliség korszakában, nem volt semmi különös indoka. A szatmári béke után reformkorszak tette a közigazgatást először szélesebb alapúvá, rendszeresebbé ; a vármegye központi igazgatása nagyobb terjedelmű lett, semhogy kellemetlenségek nélkül megbirta volna a szétszórtságot, szaporodtak az akták, a formaszerü, Írásbeli eljárás egyre több tért hódított, a régi, minden formáktól ment szabad vármegyei közigazgatásba lassan-lassan beszivárogtak a bürokratikus eljárás elemei. így a viszonyok fejlődése vitte oda a vármegyéket, hogy egyik a másik után állandó megyeházáról, rendes székhelyről gondoskodott, így állapították meg vármegyénk karai és rendei is az 1750-es években székhelynek Nagykárolyt. Szabadon választhattak akkor Szatmár és NagykSroly között, s hogy választásuk ez utóbbira esett, bizonyára mélyebben fekvő okai voltak, mint a felületes gondolkodó képzeli. A szabad királyi városok általában idegen testek voltak a vármegyék testében. Különösen- az olyan, mint Szatmár is, a melynek erős várát a császári hatalom rendszerint megszállva tartott zsoldosaival, mely hát igy, igen sokszor bevallottan is arra szolgált, hogy az egész vármegye magyarságának esetleges „forrongását“ féken tartsa. A vármegyei nemes és a városi polgár közötti rendi különbségek bizonyára csak fokozták a vármegye idegenkedését a kőfalas,, idegen katonákkal megrakott királyi várostól, nem csoda tehát, ha székhelyüket már csak politikai szabadságuk óvása céljából is szívesebben helyezték el saját hatósági területükön, mint a királyi városban, a hol az egész vármegyei hatóság egy nehány „salva quardiá“-ra szorítkozott. Bizonyára ez a politikai indok vezette az ősöket első sorban arra, hogy a székhelyet Nagykárolyban állandósítsák. Mert hiszen a nemességnek túlnyomó nagy tömege akkor is közelebb lakott Szatmárhoz; Nagykároly környékén nemesi birtokosság alig volt s igy a tisztán nemesekből álló közgyűlés jelentékeny többségének akkor igazán kényelmetlenségébe került a feneketlen utakon Károlyba be és Károlyból hazautazni, nem úgy, mint ma, a midőn a nagybányai, vagy fehérgyarmati bizottsági tag épen úgy megjárja reggeltől estig Károlyt, mint Szatmári. 1780-ban történt, hogy gróf Károlyi Antal a vármegyének Nagykárolyban telket ajándékozott, kifejezetten azon feltetel alatt, hogy az csak vármegyei székház céljára legyen használható. A rendek elfogadták a donációt, megépítették a két kisebbszerü, emeletes házból álló megyeházát, mely állott egész 1832-ig, a mikor a földrengés rómbadöntötte. A krónika tudni véli, hogy a katasztrófa után szó volt a vármegye uj székházának Szatmáron leendő felépítéséről, de csak nem lett belőle semmi. A nagy Kölcsey, ki akkor Szatmárvármege ügyeit vezette, bizonyára szintén élénk érzékkel birt annak fontossága iránt, hogy a vármegye székhelye még akkor is saját hatósági területén legyen elhelyezve, ha ez a közgyűlés tagjainak némi alkalmatlanságával járna is. A szabadságharc leverése után, a történeti jogok romjai felett őrült bachanaliáját táncoló Baeh korszakban a vármegyei közigazgatás központja igaz, épen úgy Szatmáron volt, mint a 61-iki kis alkotmány utáni időtől a 67-iki kiegyezésig, — de különösen kiemelésre méltór hogy mind a két esetben, abban a pillanatban, a melyben az alkotmányosság helyre állott s a vármegye politikai működésének feltételei bekövetkeztek, a törvényhatóság első gondját a régi, százados jogszokás által szentesített állapot visszaállítása képezte és sehol egy hang fel nem nem merült az ellen, hogy a székhely ismét Nagykárolyban legyen. 1874-ben nehány Szatmár vidéki birtokos kísérletet tett a székhely1 áthelyezése iránt, de indítványukat a közgyűlés elutasította. Uj fázisba lépett az ügy 1889-ben, a mikor Nagy László a szatmári székhely programmjával pályázott a megüresedett alispáni székre. Nagy László azelőtt a vármegye közéletében minimális részt vett, elvonultan élt a szobatudós hírétől környezve, falusi birtokán, el volt terjedve róla a hit, hogy európai műveltséggel párosult gúnyos cinizmusa valami egészen elütő attól a typustól, melyet azelőtt a vármegye első tisztének viselőjében látni megszoktak, nem csoda tehát, ha* érdeklődéssel nézett vállalkozása elé pártja, melyet egyfelől még akkor különösen hatalmas családi összeköttetései, másfelől a szatmári székhely jelszava toboroztak táborába. Úgy párthívei, mint ellenfelei nagyon is komolynak tekintették Nagy László actióját. Pártja, de még inkább Szatmár város, bízott benne vakon, a nagykárolyi párt mint számba- veendŐ ellenfél ellen szervezkedett vele szemben védelemre, de miként a következmények beigazolták, sem az egyik fél bizalmára, sem a másik aggódására nem volt tulajdonképen reális ok:
