Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-02-17 / 7. szám

7. szám.

SZAT.M ÁR VÁRMEGYE.

ö-ik oldal.

tizenhat év története bőségesen kimutatta, hogy a székhelykérdés a Nagy László szempontjából nem volt egyéb taktikai fogásnál. Eszköz, mely kitűnő szolgálatokat tett a hatalomra jutásban, de melyet feladata végeztével cinikus nyugalommal tett félre a jelenlegi megyefőnök, úgy azon ban, hogy egy hátsó ajtót mindig elég óvatos volt nvitva tartani magának.

Tudta ő azt jól, hogy elvitázhaiatlan filozofikus elméleti képzettsége, a jogi téren és különösen a közigazgatásban való teljes járatlanságát, a gyakorlati érzék benne való abszolút hiányát nem pótolhatja. Gondolhatta, hogy az alispáni székben elődei, Jékey Mór, Ujfalussy Sándor, a vérbeli praktikusok után a vármegye közönségének Ítélete is, Ízlése is nehezen fog ő felé fordulni, ki az elvonult mezei bölcs szerepében tetszelgett magának. Erezte hát annak a szükségét, hogy egy uj eszmét dobjon bele a közéletbe, mely azután őt, személyisége rokonszenvetlen- sége dacára is, a hatalom birtokához segíti

így jutott Nagy László a székhely kérdés felvetésének gondolatára. A trick sikerült. A vármegye többsége beugrott Nagy Lászlónak s 61 szótöbbséggel alispánná választotta 1889. őszén.

Élénk emlékezetünkben van még mindnyájunknak, hogy alispánsága első idejében minden dadogó pongyolasága mellett is mily fanatikus hévvel harsogtatta Nagy László a szatmári székhely egyedüli jogosultságát s a vármegye érdekében feltétlenül szükségességét. Akkor ez volt a taktika, minél erősebb kötelékekkel fűzni magához azokat, a kiknek vállain felemelkedett. Számos Ízben hangoztatta, hogy e kérdéssel élhal. Marad alispán, ha a székhelyet átviheti Szatmárra, vissza vonul mezei bölcsnek, ha az ügyet diadalra vinnie nem sikerül.

Látszólag ugyanebben a modorban beszélt Nagy László egy félévvel később is, 1890. tavaszán, a midőn a székhely kérdés konkrét formában szőnyegre került a vármegye termében. De csak látszólag. Az eszköz már megtette szolgálatát, — az 1889. decemberi tisztujitáskor Nagy László hat esztendőre a hatalom birtokába jutott, — ha pro foro externo egyelőre még adnia kellett is a szigorú spártait, önmagában tisztában volt azzal, hogy sokkal jobb taktika és hatalmi eszköz lesz kezében az, ha a -székhelykérdést eldönteni sem jobbra, sem balra nem engedi, mert igy a vármegye mindkét részét sakkban tarthatja.

Ezt a célját igen egyszerűen úgy érte el, hogy bár annyit jogi ismereteinek minimális volta mellett is tudott, hogy a vármegye székhelyének kérdésében dönteni a törvényhozás hivatott (1876. XXXIII., 1880.LV., 1881. LXIV. t.-cikkek), mégis nem úgy tette fel a kérdést a vármegye közönségének, hogy kiván-e felirattal járulni az országgyűléshez ilyen irányban, hanem úgy, hogy maga a vármegye közgyűlése határozzon ezen döntő hatáskörébe nem tartozó ügy felett. A célzat világos volt, noha Nagy •László akkori párthívei csak sokkal később jöttek rá a praktikára. Ha 1890-ben a törvény- hozáshoz való törvényszerű felirat alakjában fejezi ki a vármegye akaratát: a törvényhozás igy, vagy úgy, eldönti a kérdést. Ha Nagykároly mellett dönt, Nagy Lászlónak menni kell igérete- szerint, melyet bizonyára számon kértek volna tőle. Ha Szatmár mellett dönt s törvényt alkot a székhely áthelyezéséről, Nagy megmarad ugyan alispáni állásában, de előreláthatólag folytonosan kitéve a semmiképen sem kicsinyelhető károlyi párt támadásainak, melyek közi gazgatási tudáson nem, csak cinikus bölcselkedéseken alapuló pozícióját kellemetlenül érhették volna. Meg azután tisztában volt ő azzal is, hogy ha programmjának főpontját megoldotta, a vármegye egyéb praktikus igényei iránt érzékkel nem bírván, törvénytudás, a szó hatalma és reális népszerűség nélkül mihamar lejárja magát s az uj restaurációkor érdemesebbnek lesz kénytelen helyet engedni.

Saját szempontjából tehát hasonlíthatatlanul előnyösebbnek látszott úgy vezetni az ügyet, hogy a szálak hosszabb ideig az ő kezében fussanak össze.

Határozzon a vármegye saját hatáskörében, ha e hatáskör a törvény értelmében meg nem áll is: ez lett tehát újabb taktikája a nagy fifikus- nak. Sikerült is ezzel elérnie azt, hogy a kérdést addig, mig érdekében állott felszínen tartotta, azután lassan-lassan elaltatta.

A közgyűlési határozat, majd a belügyminiszter feloldó jellegű határozata után, eleinte várakozó álláspontot foglalt el mind a két párt, nem bolygatták a dolgot sem a károlyiak, sem a szatmáriak. Nagy László az előbbiekhez lépés- ről-lépésre közeledett, az utóbbiakat tartotta szóval. A károlyiak a békülékeny ellenséget, kivált attól kezdve, hogy a Szatmármegyei Közlöny szerint, „vagyonát és adósságát itt becsülettel megszerezte“ — nem utasították vissza. Viszont a szatmáriak bizalommal vártak. Közben pedig telt az idő, Nagy László ügyes cselszövésének leghathatósabb támogatója; Szatmár város, melynek Nagy László választása s a

székhely harc jelentékeny áldozatába is került, — napról-napra távolodott ugyan tőle, de viszont a károlyiakat, a kiket nem csak folytonosan biztosított legmagasabb jóindulatáról, de a kiknek minden lehető alkalommal fűt-fát ‘Ígért is, — lassan-lassan megnyerte magának, úgy, hogy volt egy idő, a mikor tagadhatatlanul meglehetős népszerűséggel dicsekedett Károlyban, noha a közönség igazán kinos zavarba jött volna, ha arra kell válaszolnia: mi az a konkrét dolog, a miben Nagy László a városnak csak egy fillér áru önzetlen szolgálatöt is tett?

Azok, a kikkel együtt tizenhat év előtt harcba ment, lassan-lassan fogytak, elöregedtek ; az intranzigensebbek kedvtelenül félrevonultak, a tranzigensek egyéni érdekeinek kielégítésére mindig talált módot az alispán, jó részben uj generáció foglalta el a régiek helyét s ahoz, hogy a közgyűlés jelentékeny többségét miképen kell saját személyes politikájának szolgálatára megszerezni — tudjuk, nagyon jól, s egészen a legutóbbi időkig pompás sikerrel is, értett Nagy László.

Hogy ma, a midőn rút önérdeknél egyébre nem alapított nemzetellenes vállalkozása miatt a szabolcsi határtól a Gutin aljáig minden jóra- való polgára e vármegyének elfordult tőle, — a tizenöt év óta pihentetett kérdést ismét felveti Nagy László s ir melléje lapjaiba körmönfont tökéletlenségeket: ezen,, ismerve az ő diabolikus eszejárását és fekete vérét, csudálkozni épen nincs miért.

Nagykároly város, melyet másfél évtizeden át orránál fogva vezetett, megtagadta őt hazaáruló bűne miatt, épen úgy, mint a hogy megtagadta az egész vármegye. A vármegyén nincs hatalma bosszút állani, neki szegezi tehát a revolvert Nagykároly városának, gondolván, hogy ha a székvárost leszereltetnie sikerül, ez első sorban enyhíteni fogja jelenlegi szánalmas exis- tenciája mindennapi nyomorúságait, másodsorban pedig magjává válhatik egy haladó-párti alakulásnak, mely esetben a megyefőnök nem csak megbocsátaná Nagykároly városának minden ellene elkövetett bűneit, hanem tizenöt esztendős, soha beváltásra nem került Ígéreteinek sorozatát is folytatná, természetesen, a rosszhiszemű adós módjára, ezúttal is a soha nem teljesítés szándékának mentalis reservatiojával.

Ám de sem fenyegetés, sem ígéret Nagykároly város közönségét a nemzeti ügytől el nem tántorítja, Nagy László igája alá nem hajtja. Nyugodt kedélylyel néz elébe e város a megyefőnök bármilyen fajta támadásának, mert joggal feltételezi, hogy a vármegye közönsége kiismerte már az „elvi küzdelmek ezen önzetlen harcosát“ kinek kezében a legszentebb ügy is silány taktikai fogássá alacsonyodik s mert széles e vármegyében minden józangondolkozásu ember régen tisztában van azzal, mit jelentene a vármegyére nézve székhelyének általában is, — de különösen alkotmányváltság idején más törvényhatóság területére való áthelyezése.

A kérdés ezen részét fejtjük ki bővebben cikkünk második részében.

Három napi különbség. Lapjának február 11. számában, »Mit határoz a király?« cimü vezető cikkben többek között ezen. szó- szerint idézett kijelentéseket irta meg Nagy László... »abszolutizmusra senki sem gondol, sem a király, sem a kormány. A kormány nem egyszer jelentette ki, hogy a törvényes alapról nem fog letérni és aminthogy a múltban állotta ezt a kijelentést, reméljük, azonképen állani fogja a jövőben is. Nem lesz abszolutizmus.«

Ugyanezen szám »Elmélkedés« cimü cikkében ravasz oldalmozdulatot tesz a megyefőnök Tisza István irányában, Írván szóról- szóra a következőket: »Magunk részéről azt a politikai felfogást valljuk, hogy bármint bíráljuk is a kivitel módozatait, (óh!) az az eszme, mely 1905 november 18-ra vezetett, az ország boldogulására, erősödésére az egyedüli helyes gondolat volt.«

Három nappal később, február 14-én »A képviselőház feloszlatása cimü, cicerós betűs cikkében pedig igy ir az adminisztrátor: »Vannak ugyan bizonyos körök, a melyek — nem tudni milyen szándékból — még mindig lep- lezgetni igyekeznek a valóságot, de a fel-fel- bukkanó cáfolatok dacára teljes bizonsággal állíthatjuk, hogy két héten belül megtörténik a képviselőháznak királyi kézirattal leendő feloszlatása... A kézirat csak a képviselőház feloszlatását rendeli el, de az uj uálasztások iránt nem intézkedik.«

Ország-világ tudja, hogy az ezen utóbbi cikkben említett »bizonyos körök« alatt senki más nem érthető, mint Tisza.

Ámulnánk e három napi időkülönbséggel szélnek eresztett, orditóan ellentétes kijelentéseken, ha nem tudnók, hogy február 11-ike táján arról szárnyalt a hir, hogy valami icipici lehetősége van a Tisza István előtérbe

nyomulásának, 14-ére azonban ez a pókhálófonal elszakadt

Három nap alatt az »alkotmányos« Tiszának is ajánlkozni, az eljövendő abszolutizmus katonái közé is jelentkezni — igazán Nagy László-féle önzetlen áldozatkészség. De hát neki már igazán mindegy — és azután ki tudja, hátha nincs is olyan nagy különbség amaz »alkotmányos« s emez abszolút irány között, mint a hogy mi, naiv falusiak gondoljuk?

Vármegyei közigazgatás.

Mint kiválóan közérdekű dolgot közöljük az alábbiakban Nagy István érendrédi községi jegyző fellebbezését a jegyzői nyugdijszabály- rendelet ellen és ahoz kapcsolt felhívását:

Tekintetes vármegyei Alispán Ur!

„Szatmárvármegye hivatalos lapjáénak 4. számában megdöbbenve olvastam a vármegyei törvényhatósági bizottság által a „szatmárvár- megyei községi és körjegyzők nyugdíjazásáról; valamint azok özvegyeinek és árváinak ellátásáról alkotott szabályrendeletet.

A hivatkozott szabályrendeletnek 19824— 1905. alisp. szám alatt levő előterjesztésében ugyanis az van határozott kifejezésre juttatva, hogy a szóban forgó nyugdíj szabályrendelet a községi jegyzők által alkottatván meg, azt a vármegye törvényhatósága jóváhagyta.

Azt hiszem nemcsak én, de összes kartársaim a vármegyének abbeli jóakaratáért, hogy életbe vágó szabályzatunkat saját magunkkal alkottatta meg és csupán a jóváhagyás tányéré szorítkozott köszönetünkkel, hálánkkal és elismerésünkkel adózunk; mert hisz világos az, hogy a törvényhatóság önszabályrendeletünk megalkotását azért bízta reánk, hogy sérelmeinket, bajainkat és állapotunkat mi tudhatván legjobban, ehez képest saját jól felfogott érdekünkben és jövőnk felett önmagunk rendelkezzünk.

Azonban — sajnos, — a leghatározottabban ki kell jelentenem, hogy ezen szabályrendelet nem tartalmazza az 1905. év május 25-én tartott jegyzői gyűlésben kimondott határozatunkat.

Nem akarom a jegyzői egylet elnökét vádolni, hogy kimondott határozatunktól eltérő meghamisított előterjesztést adott be a törvény- hatósági bizottsághoz, hanem egy végtelen tévedésnek és félreértésnek tulajdonítom ama sérelmeket, melyek a közhírré tétel céljából leközölt nyugdíj szabályrendeletben bent foglaltatnak;

ugyanis:

A szabályrendelet ti. §-ának 3-ik pontja szerint az eltöltött 10 év után az élvezett fizetés 40°/o_a képezi nyugdijaztatás esetén az élvezendő járandóságot s ezt követve minden évben 2°/0-al emelkedik a nyugdíj jogosultság összege.

Már most ezen szaftasz, bár elhallgatva, de mégis világosan kifejezi, hogy teljes nyugdíj élvezete 40 évi szakadatlan szolgálatot követel.

Sérelmes a szabályrendeletnek e hivatkozott §-a azon okból, mert a községi és körjegyzők közgyűlése a 10 évi eltöltött szolgálat után 5o% nyugdíjjogosultságot állapított meg s a teljes nyugdíj élvezetet kifejezetten 35 évi szolgálat után jelölte meg.

Tekintetes Alispán Ur!

Végtelenül elszomorító, hogy ezen közéletünkbe vágó s agg létünk biztosításának alapját képező szabályrendeletbe ily hiba csúszott be:

Annálfogva is a törvényes határidőn belül tisztelettel fellebbezéssel élek s ennek során oda terjed kérésem, hogy amennyiben lehetséges volna kormányhatósági jóváhagyás előtt, méltóz- tatnék a jegyzői egylethez újbóli átdolgozás végett beadni, hogy a bizonyára tévedésből becsúszott hiba épp az érdekelt jegyzők által helyes- bittessék; ha pedig ez nem volna lehetséges, úgy jelen fellebbezésemet a már előterjesztett s még előterjesztendő okaim figyelembe vétele mellett méltóztassék illetékes helyre felterjeszteni.

Nem akarom a községi jegyzői fontos állást s azon sokoldalú elfoglaltságot és felelősséget ecsetelni, melyek a minden téren megköve- vetelt tevékenységet szükségessé teszik, hanem álláspontom s azt hiszem az összes kartársaim álláspontját tolmácsolom, ha csupán csak a természet adta megdönthetetlen igazságra helyezkedem

ugyanis:

A jelen körülmények között, — eltekintve a kivételektől — a jegyzői állás általánosságban számítva 30 éves korban nyerhető el s e téren a szertelen tömegű és ágazatu munkahalmaz és minden irányban megkövetelt felelősség súlya alatt, teljes lehetetlenség a szolgálatnak a folyton szaporodó követelményekkel szemben 30 évnél tovább való viselhetése, birhatása.

Már most a természet adta átlagos életidő 60 év lévén, az élet-idő a nyugdijaztatás jogosultságával csak úgy hozatik összhangba, ha a szolgálati-idő, illetve a teljes nyugdíj jogosultság 30 évben állapittatik meg; ellenben annak