Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-09-08 / 36. szám
2-ik oldal SZATMÁRVÁRMEGYE. 3B. szám. Rákóczy kurucainak, a regősök lantos dalainak eszméje vált valósággá Kossuthban. Szent István óta a nemzet lelke nem szült oly nagy alkotót, mint Kossuth. A Rákócziak mintha délibábot űznének; a „legnagyobb magyar“ aggságos félelme mintha rémképekkel vesződnék; a „haza bölcse“ talán téves utón jár, mert az igazság — a győzelem igazsága — Kossuthé. Félszázad után most bizonyul be, hogy valóban ő a „kormányzó.“ A nagy száműzött vezet most is bennünket. Szelleme uralkodik, lelke irányit, ő a „tüzoszlop“ a sivatag pusztáján s az „ígéret földjére“ ő juttat el bennünket. Ezért nem vette lantjára a költészet az ő nevét is. Valóság, történet ő. — Hódolat legyen emlékének kis ünnepünk! Erősítse meg benne a magyar lelkek bizodalmát! . . . Próféta volt. Most vesszük észre. És egyik jóslata igy hangzik — el ne feledje nemzete —: Nec portae inf éri... Cseh-magyar barátkozás. Kovács Ernő dr. függetlenségi képviselő kezdeményezésére igen érdekes mozgalom indult meg ugv magyar mint cseh részen, a két nemzet közötti ellenszenv megszüntetésére és Ausztria elleni akcióban való egyesítésére. Az eszme nem uj, mert már a nemzeti küzdelem alatt felmerült, melyet a csehek egy része határozottan rokon- szenvvel fogadott és mely rokonszenv befolyása alatt Klofác birodalmi képviselő és több társa épen a legnehezebb napokban le is jött Budapestre és érintkezett az ellenzéki politikusokkal. Tudjuk, hogy a barátkozás eszméjének egyik főtámogatója volt Polónvi Géza jelenlegi igazságügyminiszter. Most. mikor az akkori ellenzék kormánvra jutott, aktuálissá válik a kérdés annál is inkább, mert a helyzet, az Ausztriával illetve az j osztrák németséggel való politikai és gazdasági háborús állapot és ellentét most is úgy fennáll mint akkor. A csehekkel való megegyezés és barátság lehetősége abban a körülményben áll, hogy politikai érdekeink ugyanazonosak, gazdasági érdekeink pedig ezidőszerint legalább összeegyeztethetők. Tagadhatatlan tény, hogy mai nemzeti fejlődésünkben nem az osztrák állam, de az osztrák németség miatt vagyunk gátolva. Ennek érdekei követelik a közös hadsereg, közös külképviselet és sok más közös intézmény fenntartását, melyek mind németek lé- j vén. Ausztria más ajkú népeit teljesen hidegen hagyják és azok épen oly szívesen szüntetnék ! meg azokat, mint mi. A 67-es kiegyezésnek nemzeti irányban való fejlesztésére sőt esetleg a 48-as eszmék megvalósítására semmi sem volna hatalmasabb eszköz, mint magában Ausztriában szervezni egy tábort, mely magának is j sivatagba ért, mely a nagy folyamnak sivatagja. Talált egy barlangot, melyben egykor Kentauros lakozott, megtette lakóhelyének és | sásból ágyat készített magának. Remete lett. És a remete minden órában dicsérte az urat, amiért megengedte neki, hogy róla még némi ismerést megtarthasson, Róla és végtelen Nagyságáról. Amint a remete egyik estén barlangja előtt üldögélt, szép, fiatal embert pillantott meg, aki hitvány életet élt és a barlang előtt ria- kozva és üres kezekkel ment el. Minden este arra ment az ifjú, üres kezekkel és minden reggel arra jött vissza, kezei telve bíborral és gyöngyökkel, mert haramia volt, aki a kalmárok karavánjait fosztogatta. A remete ránézett és szánalmat érzett iránta. De nem szólt egy szót sem, mert tudta, hogy hitét veszti el az, aki szól. Egyik reggel, mikor az ifjú, kezei telve bíborral és gyöngyökkel ismét arra ment, megállt, összevonta szemöldeit, lábával a homokba rúgott és igy szólt a remetéhez: »Miért nézel igy rám, valahányszor erre megyek ? Mi az, amit szemeidben látok? Soha ember úgy rám nem nézett: tövis ez nekem és gyötrelem.« A remete erre igy felelt: »Amit szemeimben látsz, az a szánalom. A szánalom az, mely szemeimmel reád tekint.« Az ifjú megvetéssel kacagott föl és szólott : »Van bíborom és vannak gyöngyeim, neked pedig sás a fekvőhelyed. Mely szánalommal lehetsz te én irántam ? És miért érzed e szánalmat ? »Azért szánakozom rajtad«, szólott a remete, mert nem bírod Istennek megismerését.« »Vájjon Istennek megismerése valami bekövetelve nemzeti engedményeket a mienket is támogatná, sót erre feltétlen szükség van, mert mint a lefolyt küzdelem megmutatta önmagunkban gyengék vagyunk az osztrákot csak egy lépésnyire is visszaszorítani. A mi a gazdasági kérdéseket illeti, ebben már a lényegben ellentétesek érdekeink, mert a mi önálló vámterület felé való törekvésünk a cseheket is éri, nem csak a németeket, miután azonban ezen kérdés 1907-ig le van véve a napirendről, ez idő szerint akatálytnem képez. Gazdasági téren is lehet bizonyos érdekközönséget találni. Ilyen volna ha a cseh ipart és pedig ez alatt nem az egész csehországi ipart, mely jó részben német, hanem a tisztán cseh nemzetiségű emberek által űzött ipar értendő. pártfogoljuk ott. a hol hazánkban be nem szerezhető cikkről van szó és ha közvetlen össze köttetést keresünk a csehekkel kerülve a bécsi közvetítő kereskedelmet. Viszont ezzel szemben a csak iparosok iparágukhoz szükséges nyersterményeket nál- lunk vásárolnák meg az osztrák termelők helyett is. Sajátságos, hogy1 mig a sajtó nagy része rokonszenvvel fogadja a dolgot, egy rész és különösen a Pesti Hírlap a legvehemesebben foglal állást ellene, a nélkül, hogy bármi komoly érvvel állásfoglalását indokolni tudná, mert az, hogy nem szabad az ellentétet közlünk és az osztrákok között még mélyebbre ásni, nem érv, mert hiszen csak nem félünk talán tőlük. A magyar sajtó utjai nagyon te- kervényesek, és minden állásfoglalásnak oka és pedig érdek-oka szokott lenni s ilyet sejtünk a Pesti Hírlapnál is, miután elvi alapon állásfoglalása nem indokolható. Felvetik ezzel kapcsolatban azt a kérdést, hogy nem lesz e barátkozás ára részünkről a tótoknak teendő concessió. ? Erre nézve maga Klofác adja meg a tagadó választ, mondván, hogy a tótoknál teljes mértékben tisztelni kell a magyar állam törvényeit. De különben, ha a csehek ezt a feltételt kötnék ki, módunkban áll el nem fogadni, hisz kényszerítve nem vagyunk a cseh fegyverbarátságra, azonban ily feltétel ki van zárva, mert a csehek saját és nem a tótok érdekeit kívánják a megegyezés által szolgálni. Protekció-düh. Irta: Ler.gyel Zoltán. Tudjátok-e mi az a lavina? Az iskolában nekünk úgy magyarázták : a lavina akként keletkezik, hogy a kecske az alpesek, tetején meg- rug egy követ. A kő gurulni kezd lefelé. Amint gurul, hó s jég ragad rá. És mind nagyobb és mind nagyobb lesz az igy keletkező hólabda. Már fák^t tép ki, aztán egész glecscsereket magával ragad. Mire irtózatos robajjal és dübörgéssel a völgykatlanb i ér. már teljesen elborítja az ott fekvő falut, összezúzza házait és elpusztítja lakóit. Nem minden lavina keletkezik kecskecses dolog?« kérdezte az ifjú és egészen közel lépett a barlanghoz. »Sokkal becsesebi), mint a világnak minden bíbora és minden gyöngyei« — mondta a remete. »És a tied?«, kérdezte az ifjú és még közelebb lépett. »Egykor, igen, — felelte a remete, — enyim volt Istennek teljes ismerete. Ám balgaságomban túladtam rajta és szétosztottam mások között. De ami belőle még megmaradt, az is becsesebb nekem a bíbornál és a gyön- gyöknél.« Mikor az ifjú haramia ezt hallotta, eldobta a bíbort és a gyöngyöket, melyeket kezeiben hordozott, hegyes, görbe kardot rántott és kiáltotta: »Tüstént add ide Istennek ezt az ismeretét, mely a tied, vagy pedig megöllek. Miért ne öljem meg azt, aki oly kincset őriz, mely az enyémnél nagyobb?« A remete kitárta karjait és szólott: »Nem jobb-e nekem Isten országának legszélsőbb határára mennem és őt dicsérnem, mint oly világban élnem, mely őt nem ismeri. Ám ölj meg, ha kedvedre van. De én nem adok neked Istennek ismeretéből.« Az ifjú haramia letérdelt és könyörgött, de a remete nem akart neki Istenről szólni, nem akart neki kincséből adni; az ifjú haramia felkelt és igy szólt a remetéhez: »Ám legyen, amint kívánod. Én azonban elmegyek a Hét Bűnök városába, mely három napi járásra fekszik ide és bíboromért ott gyönyört adnak nekem és gyöngyeimért örömöket adnak el nekem.« És összemarkolta a bíbort, meg a gyöngyöket és tovasietett. J rúgástól, de akár hogy is jön létre, hatása többé-kevésbbé egyforma. Pusztító és veszedelmes. Hát azt tudjátok-e, mi az a ,'protekció-düh ? ügy tapasztaltam: valamikor egy egészen ostoba politikai, kecske eldicsekedett azzal, hogy ő ott fenn micsoda nagy ember. Kinevez, áthelyez, előléptet, koncessiókat kieszközöl. Kinek mi tetszik, megszerzi. Közvetítő szent ő a kormányzat mindenhatóihoz, áldást osztó bőségszaru az elhagyott vidékiek számára És a vidékiek ezt elhitték. És elszállt a hir tovább. És a hogyan szállt, mind több és több embert ragadott magával és mind többet fogott el a protekció-láz, mig végre fákat,sziklákat tördelve elborította az egész országot és. maga alá temetett minden közügyet és minden embert, ki azzal foglalkozott. Nem minden protekciós ügy keletkezett ekként. Akárhogyan is jöttek azonban rá : hatásában mégis egyforma veszedelem a nemzetre, pusztító a közerkölcsökre. Mert hát mi a protekció? Nem a közügyek elintézése. Ez kötelessége annak, ki felvállalta. Nem is kerülete és vidéke jogos igényeinek kivitele a kormánynál. E pártfogás és. véleményezés is helyén való. Minden vidék dolgát a maga választottja ismerje meg és csinálja is. Nem is bizonyos fontos állások betöltésére nézve (állámtitkár, főispán stb.) adott vélemény. Bizalmi állásokat a hivatottak bizalma szerzi és tartja meg. A protekció : jogosulatlan előnyök kieszközlése a többi jogosult rovására. Tehát tisztességtelen verseny. Előhaladás a pályán nem az érdem, hanem az atyafiság, a politikai befolyás. legtöbbször a közérdek ellenére tett politikai szolgálatok fejében. Mert senki sem gondolja, hogy az ilyen törvénytelenség árát meg nem kérik a kormányok. Ha igazán protekció a protekció: azért vagy tenni kell valamit vagy el kell hallgatni valamit. Minden ilyennek tehát a köz issza meg a levét. Kormány, a mely csinálja, képviselő, a ki közvetíti, polgár és tisztviselő, a ki igénybe veszi: egyaránt bűnt követ el. El is mondjuk mindnyájan. Tiltakozunk is ellene mindnyájan. Fogadkozunk is, hogy elkerüljük. És mégis nő, dagad az ár és azzal fenyeget, hogy elpusztít minden közügyet s elborít mindenkit, ki köz- ügygyel foglalkozni szokott . . . Az ellenzék kormányra jutása idején tapasztaltam. Két hét alatt valami háromszázat juttattak hozzám. Háromszázat— hozzám! Hozzám, a ki senki se vagyok s ki inkább ketté- basitja magát, mintsem törvénytelen dolgot közvetítsen s a kinek e tulajdonsága eléggé ismeretes. A remete rákiáltott, utána futott és kérlelte. Három napon át követte az ifjú haramiát, kérte, hogy forduljon vissza és ne menjen a Hét Bűnök városába. Időről-időre megfordult az ifjú haramia és szólott: »Akarod-e nekem adni Istennek azt az ösmeretét, mely becsesebb bíbornál és gyöngynél? Ha ide adod nekem, nem megyek a városba.« Mindannyiszor igy válaszolt a remete: »Mindent, amim csak van, odaadom, de ezt az egyet nem.« Harmadik nap hajnalhasadtakor a Hét Bűnök városának skárlátkapujához értek. A városból nagy vigasságnak lármája ért hozzájok, melyre az ifjú haramia a maga vigasságával válaszolt és felemelte kezeit, hogy megzörgesse velők a kaput. Ekkor hozzá futott a remete, megragadta köntösénél és igy szólott : »Tárd ki karjaidat és öleld át velők nyakamat; szorosan szorítsd ajkaimhoz füledet: neked adom, amim van Istennek ismeretéből,» Az ifjú haramia megállt. És miután a remete nekiadta az ő Isten-ismeretét, leborult a földre és zokogott és nagy sötétség takarta el előtte a várost, meg a haramiát és többé nem látta őket. Amint sírva feküdt ott, megérezte, hogy valaki áll mellette. Aki mellette állt, annak érclábai voltak és haja olyan, mint a finom gyapjú. Fölemelte a remetét és szólott hozzá : »Máig tied volt Istennek teljes ismerete. Mostan pedig tied Istennek teljes szeretete. Miért sírsz hát?« És megcsókolta , . .
