Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-08-04 / 31. szám
2-ik óidul. SZ AT MÁRVÁR MEGYE. 31. szám. volna benne, relative igen boldog lehetne a magyar. Így azonban, a hogy van, a finomult élet mértani haladvány szerint növő igényeit törekedve, tülekedve kielégíteni — mentői kevesebb dologgal, — csak egyre keményebb problémákat adogatunk fel saját magunknak is, az utánunk következő nemzedékeknek is, a megoldás vajmi csekély kilátásaival. Persze, filozofálás, prédikáció és vezércikk nem segít a bajon, melynek egyetlen orvossága az egyre nehezebb megélhetési viszonyok kényszerítő hatalmában lesz majd megtalálható, noha kétségtelen, hogy egy kevés profilakti- kum épenséggel nem volna kárunkra. Talán tulmentünk egy kissé cikkünknek tárgya által megszabott határain, — de ha kissé szélesebb is a milieu a kelleténél, csak annál jobban kiemeli, mennyire a középpontján vannak a képnek épen vármegyei tisztviselőink, mily nagy mértékben épen ők azok, (mindig az átlagot értve), a kikben a fentebb érintett tulajdonság legszembeszökőbben ki van fejlődve. „A ki a vármegyét szolgálja, urat szolgál“ — ez a forradalom előtti szállóige túlélt Bach-korszakot, provizóriumot, kiegyezést, Deák-pártot, balközépet, fúziót és mindent. A vármegyei szolgálatnak nobile officium minősége réges- régen átváltozott tisztes kenyérkeresetté — a javadalmazás mennyiségét illetőleg, de az egyenletnek a másik oldalán az ellenérték, a munkateljesítmény, hogy egy osztrák—magyar kifejezést használjunk, „nagyban egészben“ nem sokat emelkedett. Ismételjük, hogy mindig az átlagról szólunk; a ki nem akarja, ne vonatkoztassa magára, a ki vonatkoztatja, gondolkozzék egy kicsit ma- gábaszállva, egy kicsit elfogulatlanul a dolgok felett — és ha nyíltan nem is, de bensejében igazat fog adni nekünk. Talán nincs benne túlzás, ha azt mondjuk, hogy a vármegyei tisztségeknek kilenc-tized része ma is a gentry kezében van. Ez nem hogy nem baj, de ellenkezőleg azt tartanók a magyarság veszedelmének, ha a magyar középosztály valamikor kiengedné a kezéből a közszolgálat ezen ágát, melyre sok száz- esztendős hagyományai predesztinálják. Nem itt van a baj, hanem abban, hogy egy negyvennyolc előtti, de hisszük sotőle egyet kölcsönkérhessek . . . Istenem, hogy csiklandoz valami az oromban! (Ebben a pillanatban halad el Claire előtt, ki még mindig idegesen szorongatja kezeiben a selyemzsebkendőjét.) De ni! Hátha az a kisasszony, ki oly feltűnően nem tud mit csinálni zsebkendőjével, kölcsön adná azt nekem? (Hosszas gondolkozás után vállát vonogatja.) De hiszen ez esztelenség! . .. Csak nem mondhatom neki, hogy csiklandoz az orrom . . . (Körülötte ténfe- reg és nem veszi le szemét a zsebkendőről, mely valósággal hypnotikus erővel vonzza.) Claire (észreveszi): Mit bámul rám ez az ur ? Ő is talán valami epedő hozományvadász ? Letourdeau (kinek hirtelen egy gondolata támad.) Hah! zseniális ötlet... Bizonyára !... Elvégre miért nem; hiszen csak egy kis merészség kell hozzá ... És az orrom egyre jobban gyötör!.., (Megszólítja Clairet.) Megbocsásson kisasszonyom, hogy megszólítani merészlem anélkül, hogy szerencsém lett volna már önhöz ... De úgy hiszem, erre a valcerre senki sem kérte föl még és ez oly bűn, melyet én sietek jóvá tenni . . . Részesít abban a kegyben, hogy táncolni fog velem? Claire (vidáman): Mindenesetre uram ! (Felkel és a zsebkendőt ott akarja hagyni a helyén.) Letourdeau (élénken): Nem, nem, csak tartsa a kezében nagysád a zsebkendőjét! (lelkesen.) Mindjárt megmondom önnek, miért! Claire (engedelmeskedik és táncolni kezdenek.) * A valcer véget ért; Letourdeau fáradhatatlan és valóban kimerithetlen szeretetremél- tósággal viseltetik Clairrel szemben és egyre bókol. Náthája közben egyre hatalmasabb lesz kaktól ma is megértett kifejezést használjunk, hogy a gentry a vármegyei köz- szolgálatban nem tudott honoratiorrá átalakulni. Rendszeresen és sokat dolgozni: ez a két fogalom nincs benne igen sok tisztviselőnk szótárában, e két fogalmat kell meghonosítania a szolgálati pragmatikának minden vonatkozásban. Még egy nehány szót arról, miért tartanók kívánatosnak a szolgálati pragmatika törvénybeiktatását, még ha ez némi nehézségekkel jár is. Az utolsó esztendő alatt volt módunkban kitapasztalni, hogy az abszolutisztikus törekvések egyetlen egy intézményen törnek meg: a királyi esküvel szentesített törvényeken. Miniszter és minisztertanács úti figura docuit, kapható arra, hogy a rendelet formájába öltöztetett pragmatika nyűgétől akár megváltoztatás, akár félremagyarázás utján megszabadítsa magát, törvénynyel szemben meg vannak kötve kezei. A törvényhatóságok tisztviselőinek fontossága az alkolmányharc idején tűnt ki a maga valóságában. Megérdemli e testület politikai szabadságának védelme, hogy még ha némi inconvenientiákba ütközik is, törvény alakjában legyen körülbástyázva minden támadás ellen. A nagykárolyi törvényszék cim alatt a »Szatmár-Németi« egyik utóbbi számában meglehetősen éles hangú cikket közöl a törvényszékünk visszaállítása iránt megindult mozgalom ellen. Csodálkozunk e cikk hangján, annál is inkább, mivel többi szatmári laptársaink objektive, szenvedélyeskedés nélkül Írnak erről a dologról. Ámde nincs is helye e kérdés tárgyalásánál semmi animózitásnak, mert hiszen nem arról van szó, hogy Szatmár megfosztas- tassék törvényszékétől, hanem arról, hogy a fejlődött viszonyoknak, a szatmári törvényszék túl nagy területének és személyzetének és Nagykároly mint gazdasági központ felé gravi- táló nagy vidéknek jogos igényei is kielégit- tessenek a nagykárolyi törvényszék visszaállításával. Sem jogosnak, sem méltányosnak el nem ismerhetjük, tehát a »Szatmár-Németi« azon kifakadását hogy »a Nagykárolyban megindult mozgalom nyilvánvalólag teljesen jogosulatlan, Szatmár-Németi érdekeit sérti és megfelelő tárgyilagos okokkal nem támogatható.« Először is nem áll az, hogy e mozgalom kizárólag nagykárolyi jellegű volna, mert a vármegye közönsége már két évvel ezelőtt egyhangúlag hozott határozattal intézett feliratot a törvényhozáshoz a nagykárolyi törvényés ennek hatása alatt hangja egyre komorabb szinezetüvé válik. Claire (elgondolkozva): Hát valóban őszinte lenne ez az ifjú? Hangja mintha valami benső megindulástól mind komolyabb lenne . . . Letourdeau (úgy érzi, hogy orra mélységeiben vad zivatar készül; félre): Az ördögbe is! most csak nem tüsszenthetek , . . Éppen mikor már majdnem beeveztünk a kikötőbe . . . mert a keringőnek már vége és ez az a pillanat, mikor kérésemmel előállhatok. (Hangosan és tűzzel.) Oh kisasszonyom, mily gyönyörben részesített ez a néhány rövid perc, mikor a megtestesült báj és szemérmes szépség rám bízta magát . . . (Küzd a nátha ellen, mely könye- ket facsar a szemeiből.) Sohsem fogom elfeledni! Claire (nyugodtan, félre): Hiszen könyezik! Letourdeau : Gérésem valószidüleg dagyod berészdeg fog földünni ön előtt . . . Claire (fagyosan): Csak beszéljen! Letourdeau (a legőszintébb kérő hangon): Nos hát gérem, adjon valami emléket! . . . Adja dékem azt a zsebkendőt, melyet gyengéd ujjai gözött dart . . . Claire (az örömtől ragyogva): Hogyan . ., valóban? . . . Mást nem kér? (Odaadja neki a zsebkendőjét.) íme odaadom! Letourdau (gyorsan távozik és a zsebkendőt orrára nyomja): Óh göszönet, göszönet! Claire (mélyen megindulva néz utána): Csókokkal borítja (Lelkesülten.) Óh igen ez az igazi szenvedély! . . . Mily diszkrét és mégis mily szenvedélyes egyszerre! (Anyjához); Mama kérdezősködjél ennek a fiatal embernek neve után és a papa Írja meg neki, hogy megkérheti a kezemet . . . (Megmásithatlan elhatározással): Ő, vagy senki! Máshoz nem megyek nőül! Leon Xanrof. szék visszaállilása iránt. Már magából ebből a körülményből is kétségtelen, hogy Nagykároly városának történelmi jogain kivüí jelen helyzetéből s fejlődési állapotából kifolyólag is vannak jogai elvesztett törvényszéke visszaszerzéséhez. A tárgyilagos okok mérlegelését pedig bízzuk a kormányra; ott mindenesetre tárgyilagosakban fogják mérlegelni a dolgot, mint a hogy azt t. laptársunk t. lapvezére az általa összehívandó nagy értekezleten tenni fogja. Nem hisszük, hogy a nagy értekezlet, ha az ki lesz terjesztve a polgárság minden rétegére, ellenakciót szándékozzék indítani a testvér város és vidékének azon jogos törekvése ellen, mely Szatmár érdekeit egyáltalán nem bántja, de mely ellen épen Szatmár városi szempontból nem tartjuk fair dolognak agitálni. Tudvalevő, hogy évtizedek óta állam és vármegye minden lehetőt csak Szatmár mellett, Szatmár javára tettek, Nagykároly teljes háttérbe szorításával, érdekeinek mellőzésével. Most pedig, a midőn Nagykárolynak régi jogon alapuló, a vármegye által is kívánt igazán méltányos és közérdekű kívánalma teljesítéséről van szó, valóban különös az az ellenséges és gőgös hang, a melyen erről a törekvésről a Kelemen Samu lapvezérsége alatt álló Szatmár Németi ir. Nem is olyan régen, még talán másfél éve sincs, Kelemen képviselőjelölt volt az, a ki a választási összejöveteleken fennen hangoztatta a két testvér-város, Szatmár és Nagykároly közötti jóviszony ápolását, a kölcsönös méltányosság alapján. Azt hittük akkor, hogy Kelemen valóban elfogulatlanul bírálja el a két város helyzetét s méltányos lesz nemcsak szép beszédeiben, de cselekedeteiben is. Sajnáljuk, hogy nem igv van, és hogy a méltányosságból nekünk nagykárolyiaknak kell példát adni, a kik egy hang ellenvetés nélkül szavaztunk meg a vármegyei közgyűlésen 200.000 koronát a szatmár—mátészalkai vasútra. Ez a vasút ugyan igazán sérti érdekeinket, de erkölcsi lehetetlenségnek tartottuk volna ellene agitálni, tudván azt, hogy a vármegye egy részének és Szatmár városának nevezetes érdeke fűződik megvalósulásához. Ám még ha ellene dolgozunk és szavazunk is, akkor sem tartottuk volna a jó ízléssel megegyeztethetőnek a főispánt terrorizálni, mint a hogy a Szatmár-Németi teszi, holott a főispán az ő különben nagybecsű kitanitása nélkül is bizonyára tudja, miképen kell a gondjaira bízott vármegye és város érdekeit képviselnie. Szatmár nagy, gazdag, hatalmas, mi kicsinyek, szegények, gyöngék vagyunk — ez igaz. Minden szociálista tanítás szerint mi volnánk tehát azok, a kik a segítséget, támogatást igényelhetjük: vártuk is ezt Szatmár város, képviselőjétől. Ő azonban e helyett leint, lesajnál és letorkol Ez mindenesetre fáj nekünk, de valahogy majd csak megpróbáljuk kiheverni. Haladópárti demokraták. (.Sz. A.) Ha Bécsből egy láthatatlan kéz keverné a magyar politika kártyáját, akkor sem. alakulhatna a helyzet reájok nézve kedvezőbben és reánk hátrányosabban, mint a hogy alakulni kezd. Eötvös Károly képviselővé választása Budapest—Erzsébetvárosban meg kell hogy döbbentse a nemzeti ügy mellett egy tábort alkotott Magyarországot és azon körülmény, hogy a nemzeti ügy járulóját rövid pár hónappal a diadal után a mi kormányzásunk alatt az ország szivében nagy többséggel országvezető bizalmi állással tisztelték meg szemben egy oly vezéralakjával ellenállásunknak mint Barabás Béla, ki a külföld előtt is, mint legtypikusabb képviselője a törhetlen magyar sovinizmusnak szerepelt, — fel kell hogy nyissa szemeinket és gondolkodóba ejtsen nemzeti küzdelmünk jövője felett. Mi tiinik ki az Eötvös megválasztásából ? A nemzeti kérdés második helyre szorulása az anyagi, társadalmi és felekezeti érdekek mellett. Jól értsük meg a dolgot, a hiba nem abban van, hogy demokrata lett megválasztva, hanem hogy nem egy a hazáért élni-halni kész demokrata, — ha ugyan van ilyen — lett a bizalommal megtisztelve és hogy az erzsébetvárosi demokraták inkább szövetkeztek az Erlich- féle élősdi haladópárti klikkel és a hazátlan vörös socialistákkal, mintsem a 48-as jelöltet támogatták volna. Feláldozták a nemzeti ügyet a rosszhiszeműen magyarázott demokratizmusért. Hasonló jelenségeket látunk más választásoknál is habár szerencsére eredmény nélkül. Alig van kerület mostanában hol 3—4 jelölt ne küzdene 48-as programmal a mandátumért és köztük rendszerint egy olyan kire csodálatos egyértelműséggel szavaznak a demokraták, szocialisták és a volt haladópártiak Aradon egy Komjáthy Béla, Marosvásárhelyen egy Fenyvesi Soma stb.
